A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-09 / 10. szám
Hetven éven túl hogyan látja az ember a decemberi puha hóesést a maga kis birodalmából? Abból a kis birodalomból, amely csak látszatra kicsi, mert valójában az egész földkerekség jelen van benne. Milyen a decemberi hóesés, ha az ember virágzó narancsfa mellől nézi a pilinkéző hópihéket, ha leszakít egy friss, érett narancsot, mandarint, grape fruit-ot, ha látja a teacserje tétova ébredését, s várja, hogy a kávémag gyökeret verjen? ... Milyen hetven éven túl ez a hóesés, amely a tujabokrok, örökzöldek piramis-formájú, hagymakupolaformájú, inkatemplom-formájú álmára hull? S milyen ez a hóesés, ha azokra a szőlőtövekre hull, amelyek új fajtákká nemesedtek, s név nélkül várják a tavasz ébredését? Milyen messzeségek férnek bele hetven évbe? S mennyi emlék, siker, kudarc, élmény elevenedhet fel benne, ha az ember figyel rá, ha meghallgatja ... S a hó hull, hull, halk zizegéssel, és beborít mindent. Állok ebben a hóesésben, nézem, ahogy kinyílik az ajtó s ahogy jön le a lépcsőkön Gál Sándor egyenes tartással, biztos léptekkel a házigazda, Litovszky bácsi. Elindulunk a tar, havas bokrok mellett a kert felé, ahol a melegház áll. Ahogy belépek az ajtón, mintha a kinti decemberből három lépcsőn a trópusokra jutottam volna. Nehéz, meleg, párás a levegő, és minden buján zöldell, virágzik. Érett narancsok, mandarinok sárgállanak — néhány négyzetméternyi trópus a bodrogközi tél kellős közepén. Aki mindezt ide varázsolta, hihetetlen nyugalommal néz rám s csendesen mesélni kezd: — Hetvenhárom éves vagyok — mondja. — Szarvason születtem, ott kedveltem meg a növények világát. Volt ott egy híres kertész, hozzá jártam nézni mit hogyan csinál. Pedig akkor még igazán csak gyerek voltam. Minden érdekelt, ami növény volt. Az első világháború után azon kezdtem töprengeni, nem lehetne-e nálunk is rizst termelni. Megpróbáltam, és sikerült. Negyvenkilencben, amikor ide áttelepültem, harminc mázsa rizsvetőmagot hoztam magammal. Amikor itt Szőlőskén letelepedtem, itt is mindjárt a rizstermeléssel kezdtem foglalkozni. Persze senkit sem érdekelt kezdetben a1 rizstermelés. Én azonban nem hátráltam meg. Én termesztettem Szomotoron az első rizst Csehszlovákiában. Igaz, mindössze egy hektáron, de kezdetnek ennyi is elég volt. A következő évben aztán már a szövetkezetek és állami gazdaságok is érdeklődni kezdtek a rizstermesztés iránt. 1957-ig irányítottam Bodrogközben a rizstermelést, s nagyon bántott, amikor felszámolták, hisz nagyszerű eredményeink voltak. Végigjárjuk a kis birodalmat, meg-megállunk egy-egy cserje előtt, s Litovszky bácsi elmeséli a történetét. — Ez a pálma Jugoszláviából való. Már megél, de nagyon soká tartott, amíg megfogant. Kényes jószág. Egy szürke, ellipszis-levélzetü bokorról pedig csak annyit tudok meg, hogy Egyiptomból származik. — Ha külföldön járok, akkor az utolsó napon csak növényeket gyűjtök, friss ágakat, hajtásokat, elcsomagolom, s itthon elültetem, hogy meggyökerezzenek. Van, hogy sikerül, de előfordul, hogy elszáradnak a növények. — Sokfelé volt már a világban. Mi az, ami az embert még hetvenéves korán túl is arra kényszeríti, hogy menjen, utazzon? — Engem elsősorban a természet érdekel. A növények világa. S az, hogy a más klímák alatt termő növények hogyan viselkednek nálunk, meg lehet-e honosítani őket. Több esetben sikerült bebizonyítanom, hogy ezek a fáradozások eredménnyel járhatnak. A rizsről már beszéltem. De termeltem ricinust és gyapotot is itt a Bodrogközben. Foglalkoztatott az a kérdés is, hogy lehetne-e a tea- és a kávécserjét meghonosítani nálunk. Tavalyelőtt Grúziából hoztam teacserjét. Szépen fejlődött, de néhányszor elvitték kiállításra, nyilván megfázott és elpusztult. Tavaly Dél-Amerikában jártam, egyrészt, mert látni akartam az őserdőket, másrészt mert csíraképes kávémagot akartam hozni. Sikerült. De hoztam mangó- és papayamagvakat is. Most itt vannak — mutat egy akviáriumhoz hasonló üvegketrecre, amelynek az alján finom, elegyengetett homok van. Egymás mellett sorakoznak az üvegtartályok; az egyikben Dél- Amerikából, másokban Afrikából hozott magvak bújnak meg a homokban. Kint pedig egyre sűrűbben esik a hó. — Hogy mi kényszeríti az embert, hogy menjen, utazzon? — tér vissza az előbbi kérdésre. — Azért élni az embernek, hogy csak egyen, igyon, nem érdemes. Akkor értelmes az élet, ha van valami haszna az egyén és a társadalom javára egyaránt. Ez nagyon fontos. S még az is nagyon fontos, hogy az ember a tapasztalatait tovább adja. Nagyon szeretem a gyerekeket. Tanítgatom őket a természet, a növényi világ szeretetére. Ez a fal itt — mutat a melegház terméskő falára — puszta volt. Ami növényt ott lát, azt már a gyerekek ültették oda. Mindig az érdekelt, és ma is az érdekel, amit még nem láttam. S addig, amíg a nem látott növények, tájak érdekelnek, megyek. Soha sem késő elindulni. Amióta ebben a különös trópusi birodalomban vagyok, állandóan Sarkadi Elveszett paradicsomának Sebőkje jár az eszemben. Most itt áll mellettem élő hasonmása, bár tudom, hogy Sarkadi is élő példáról mintázta meg a maga Sebőkjét. Rokon jellemek. Nem hiszik el, hogy akkor is lehet élni, ha az ember semmit sem tesz. És nem az éveiket számlálják. Azt figyelik, hogy egy növény hogyan fejlődik, mivé lesz. Keresnek, kutatnak; van bennük valami nyugtalanság, valami szép és nemes fegyelem, olyan, amit a természettől, a növények világától tanultak meg. Litovszky bácsi, mielőtt elbúcsúznék tőle, terveiről beszél. — Az idén ősszel — mondja —, ha sikerül és az egészségem is engedi, Indián keresztül Ausztráliába szeretnék elmenni. Arrafelé még nem jártam. Ballagunk a keskeny, behavazott úton ki a kertből. — Itt most nem sokat látni — mondja. — Ha tavasszal vagy a nyáron erre jár, nézzen be, akkor érdekesebb lesz, mint most. Havazik. A fehér pelyhek zizegve takarják be a földet, a fákat, a bokrokat. S nézem, hogy Litovszky bácsi elindul visszafelé a kertbe, a melegházba,. oda, ahol egyszerre virágzik és érik a narancs ebben a decemberi havazásban. NARANCSVIRÁGOK HAVAZÁSBAN hxst, 5
