A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-02 / 9. szám
Történelmi tanulság 1933. február 27-ének éjjelén végigszáguldott a hír az egész világon: „Ég a Reichstag! A német Birodalmi Gyűlés épülete!“ Lángjainál ott settenkedett egy gonosz, patkányarcú, sörtebajszos emberke, akit alig egy hónappal előtte Hlndenburg tábornagy, bármennyire is lenézte a festőt és mázolót, a „bajor örvezetőt“, a Német Birodalom kancellárjává nevezett ki. A Reichstag lángjainak fényénél Hitler Adolf, az új kancellár, a náci párt vezére, odafordult egy angol újságíróhoz és diadalittasan kijelentette: „ön tanúja a német történelem új, nagy korszakának. Ez a tűz a kezdete.“ Megkezdődött a nagy vérontás és tíz évnél hosszabb ideig tartott, míg minden elvérzett. A fenevad elszabadult — előbb a kommunisták, a szocialisták, a haladó gondolkodásúak és a pacifisták ellen, majd az egész német nép és végül az egész emberiség ellen. A Reichstag-tűz volt a kezdet. S hogy hova vezet majd mindez? Azt akkor még nem lehetett betekinteni. Egy harmincéves évforduló, a sztálingrádi csata adta meg erre a választ... A két évforduló — a negyvenedik és harmincadik — logikusan, történelmi szükségszerűséggel kapcsolódik egymáshoz. Ugyanakkor tanulságul — súlyos történelmi tanulságul — szolgál egy, a napokban kezdődött tanácskozás: a haderő- és fegyverzetcsökkentési előzetes konzultáció számára is. Negyven évvel ezelőtt a Népszövetség Genf ben ugyancsak a leszerelés kérdésével foglalkozott, de a fegyverkezési üzletben érdekelt nemzetközi nagytőke mind nagyobb akadályokkal torlaszolta el az esetleges megegyezés útját. Aztán hatalomra került Hitler, és Németország 1933 októberében végleg elhagyta a leszerelési konferenciát, majd kilépett a Népszövetségből. A második világháború után is számtalan javaslat született a leszerelés ügyében. A szocialista országok, hogy a kérdés megoldása végre gyakorlati útra terelődjék, az Varsói Szerződés tagállamai Politikai Tanácskozó Testületének 1972-es prágai nyilatkozatában meghatározták az európai fegyveres erők csökkentésének alapclveit. Hangsúlyozták, hogy a probléma megtárgyalását és megoldási módjainak meghatározását nem szabad a fennálló katonai-politikai szövetségek kizárólagos jogává tenni. Az eddigi legrendhagyóbb konferencia a bécsi Hofburgban egyelőre a megalakulás nehézségeivel küzd. Január 31-én megvolt az ünnepélyes megnyitó, de az MBFR (Mutual Balanced Force Reduction) táblákat le kellett venni. Azóta csaknem teljesen eltűnt a köztudatból az MBFR-rövidítés, amely a „kölcsönös és kiegyensúlyozott haderőcsökkentés“ NATO-formula angol nyelvű jelzése volt. Már az 1968 júniusi reykjavíki és az 1970 májusi római NATO-javaslatok sem hagytak kétséget afelől, hogy Washingtonban és a NATO székhelyén, Brüsszelben „kiegyensúlyozottság“ alatt korántsem az egyenlő biztonság érvényesítésének elvét értik, hanem az európai haderők és fegyverzetek csökkentésének egy „aszimmetrikus“ változatát, amelyre vonatkozólag az atlanti tömb az elmúlt években néhány „modellt" is előterjesztett. Ezek nagyrészt abból indultak ki, hogy a Varsói Szerződés szervezete a hagyományos haderők és fegyverzet terén jelentős fölényben van az európai keretek között, másrészt, hogy a NATO európai és amerikai tagállamai között hadászati hátrányt jelentő óceáni térség terül el, és ezeket a körülményeket megfelelő haderőcsőkkentési arányokkal kompenzálni kell. Természetesen sem a Szovjetunió, sem más európai szocialista országok nem fogadhatják el a most megkezdődött tárgyalási forduló jellegének ilyen eleve meghatározását. Tisztázatlan azonban még a résztvevők köre is. A Szovjetunió és a szocialista országok minden európai hatalom részvételét javasolták, a NATO viszont a közép-európai térséghez igyekezett kapcsolni a jelenlétet. Ebből egyenesen következik a második kérdés: Európa mely övezeteiben csökkentsék a fegyveres erőket és a fegyverzetet? Különösen vonatkozik ez a „szárnyakon“, vagyis Észak- és Dél-Európában elhelyezkedő országokra. A NATO — úgy látszik — nem ellenezné a megfigyelői státus megadását a konzultáción Romániának és Bulgáriának, mivel ugyanilyen, tehát csak tanácskozási jogú részvételre tart Igényt Dánia és Norvégia, illetve Olaszország, Görögország és Törökország esetében is. Egyelőre még csak a formulakeresés folyik a konferencia helyett, mint ahogy egyes nyugati lapok találóan jellemzik a helyzetet. De remény van rá — mint ahogy eddig is egyre több történt a feszültség csökkentésére, az együttműködés kiterjesztésére —, hogy ezúttal győz a józan ész, a népek harcos békevágya s megszületik az igazságos, mindenkit kielégítő megegyezés, nem úgy, mint negyven évvel ezelőtt Genfben, amikor a közeledési szándék elhamvadt a Reichstag tüzében. —ta — Az egész világ haladó közvéleménye nagy felháborodással fogadta a hírt, hogy orvul meggyilkolták Amilcar Cabralt, Portugál Guinea és a Zöldfoki-szigetek afrikai függetlenségi pártjának főtitkárát. Sékou Touré, a Guineái Köztársaság elnöke a conakryi rádióban bejelentette, hogy széles körű imperialista összeesküvésre derült fény, amelynek célja az egész afrikai felszabadítási mozgalom felszámolása volt. Az összeesküvési terv végrehajtása a Guinea és a Zöldfoki-szigetek afrikai függetlenségi pártja (PAIGC) elleni akcióval és a párt főtitkárának, Cabralnak a meggyilkolásával kezdődött. Sékou Touré bejelentése szerint a vizsgálat megállapította, hogy Cabral gyilkosa (a PAIGC haditengerészeténél teljesített szolgálatot) és társai már korábban kapcsolatba léptek a portugál titkosszolgálattal. Összeköttetésben álltak a gyarmatosítók ügynökeivel, akik szökött portugál katonáknak adták ki magukat, és sikerült beférkőzniük a PAIGC-ba. Ezzel szemben a portugál hatóságok szerint Cabral meggyilkolása „az afrikai függetlenségi párt vezetőségében meglevő ellentétek eredménye volt, amelyeket maga a guineai elnök szít“. A megcáfolhatatlan bizonyítékok súlya alatt nemcsak az afrikai népek, de Portugália NATO-partnerei is kénytelenek voltak elítélni a portugál gyarmatosítók módszereit. Portugália rendelkezik jelenleg a világ legnagyobb gyarmatbirodalmával. Külbirtokai, amelyeknek területe 2 087 724 km2 (az anyaország területének több mint 22 és félszerese), lakosainak száma pedig kb. 16 millió, a következők: Angola, Mozambique és Portugál Guinea Afrikában, a Zöldfoki-szigetek, továbbá Sáo Tómé és Principe Afrika nyugati partjai közelében, Macau a kínai szárazföldön' és Portugál Timor az indonéziai szigetvilágban. A három legfontosabb „tengerentúli tartományban“, Portugál Guineában, Mogambique-ban és Angliában fegyveres felszabadító harc folyik. Ezeknek a gyarmatoknak nagy területei a szabadságharcosok ellenőrzése alatt állnak. Az ENSZ közgyűlése 1969 áprilisában (s azóta többször is) felszólította Portugáliát, hogy haladéktalanul adja meg a függetlenséget a három afrikai területnek. A válasz elutasító volt. A NATO segítségével, mely megbecsüli az ország kedvező földrajzi fekvését a Földközi-tenger bejáratánál s fegyvereket szállít Portugáliának, és az Egyesült Államok támogatásával, amelynek érdeke fűződik az Indiai-óceán kapujában fekvő Mocambique stratégiai pozíciójához, a portugáliai diktatúra igyekszik a végletekig tartani gyarmatbirodalmát. Portugália 1910-től köztársaság; az utolsó király, Manuel kénytelen volt Angliába menekülni. Az 1910-ben megszületett parlamentáris köztársaságot 1926-ban katonai diktatúra váltotta fel, majd 1932-ben Salazar, a kormánypárt, a Nemzeti Egység (Uniáo Nációnál) vezére olasz fasiszta korporativ mintájú diktatúrát vezetett be. Kevesen ismerik a hivatalos államfők, köztársasági elnökök nevét, akik Salazar negyvenéves uralma alatt hivatalban voltak. Amikor 1968-ban a csaknem nyolcvanéves Salazar megbénult és ágyhoz volt kötve, amelyet csak két évvel később hagyott el, hogy örök pihenőre térjen, egyes értelmiségi körök enyhe reményeket fűztek utód-PORTUGÁLIA Napfénypart. — A Cascais nevű halászfalu a Costa do Sol-on harminc kilométerre fekszik Lisszabontól. A sziklás földnyelven épült világítótoronyhoz étterem tartozik, ahol több mint 40 féle halétel-különlegességet lehet kapni.
