A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-03-02 / 9. szám

Nem úgy mondta, hogy: — Sajnáljuk, nem vehetjük fel. Hanem azt mondta: — Sajnáljuk. Nem vehetjük fel, fiam. — Azt mondta, fiam. És valami megmagyarázhatatlan szorongás meg szánalom ült ki az arcára. A szemében is ugyanazt vettem észre. Ugyan mitől félt az a tanár? És miért sajnált engem? És miért szólított úgy, hogy: fiam? Pedig magyar volt a nemzetiségem, és állampolgárságom se volt. Értem, értem már, hiszen tanárember volt, én meg diák, és azért szólított fiának. Egy szlovák tanárember egy magyar diákembert: ezerkilencszáznegy venötben!

Az ötödik napon pedig azt mondtam magamnak: — Ostoba, te magad szöktél át innen a magyar határon, mert nem akartál úriember lenni.

Űristen! Még most is, húsz egynéhány év múlva is megdidereg a hátam annak az úriemberségnek a gondolatára. Volt annak idején új tornóci postamesterünkkel közös ismerősöm. Jóakaratú ember volt. Egy nap kissé szorongva és kétségbeesetten tanácsot kértem tőle, mit csináljak, ha nem vettek fel a gimnázium hetedik osztályába. Rám nézett, nagyon intelligensen, kissé fölényesen is, és azt mondta:

— Cuius regio, eius religio. Légy szlovákká, mint én, mert a kisember mindig azé, akinek a kenyerét eszi. Ha ehhez tartod magad, állampolgárnak tekintenek. Fütyülj a gimnáziumra is. A postamester segédhivatalnoki álláshoz juttat. Idővel te is postamester lehetsz. Úriember.

Valami kétségbeesett cinizmus didergett hangja legmélyén. És láttam, hogy fölénye, látszólagos intelligenciája is csak álarc. S akkor eszembe jutott egy egész sor tornóci postamester. Láttam kitérdelt, kikönyökölt konfekciós ruhájukat, kopott fekete könyökvédőiket, szegényes vasárnapi és ünnepi eleganciájukat, amikor kivonultak a futballpályára drukkolni, utána sörözni a Zálezsák-kocsmába. Akkor rám is átterjedt a tanácsadóm hangja mélyén észlelt didergés. Csak nem cinikus didergés volt. Tényleg fáztam és megremegtem ilyen pályafutás és postamesterség lehetőségeitől.

— Nem leszek úriember — mondtam jóindulatú tanácsadómnak, aki csak vállat vont és tovább sétált az utcán, kopott, mégis példásan vasalt konfekciós eleganciájával, ö is hat gimnáziumi osztályt végzett, mint én, de egy évtizeddel idősebb volt nálam.

Harmadnap átszöktem Magyarországra.

Tulajdonképpen nem is szökés volt. Csak felültem Tornócon a vonatra, mely minden vám- és útlevélvizsgálat nélkül elvitt Budapestre a Nyugati pályaudvarra.

Egy rakodó-teherpályaudvaron kezdtem el az életet. A Ferenc József rakodópályaudvaron. Aztán egy fatelepen folytattam, mint segédmunkás, majd másutt és megint másutt, mindenhol mint alkalmi vagy segédmunkás.

Budapest nagyon koplalt. Azért negyvenhatban a nyár közepétől egy Hódmezővásárhely környéki tanyán húzódtam meg. Segítettem a cséplésnél, zsákoltam, etettem a paraszt lovait és teheneit. A napi ennivalóért. Végül is megszánt egy nagyon jóravaló hódmezővásárhelyi kőműves. Dani bácsi. Csak a keresztnevére emlékszem már.

A gazdám tanyai házát cserepezte az égető alföldi nap alatt. Délben éppen a gémeskútból vizet meregettem a vályúba. Odajött hozzám:

— Mit ad neked ez a zsugori paraszt, fia/h?

Valóban zsugori paraszt volt. Basaparaszt. Kétszázholdas tanyai birtok ura, de csak annyit műveltetett meg belőle, hogy saját szükségleteit fedezze. A többi föld parlagon hevert. Meghagyta legelőnek, és birkát legeltetett rajta. Csakhogy a front után alig maradt meg belőle néhány darab.

Nem mertem véleményt mondani a gazdámról. Elnéztem Dani bácsi feje felett és azt mondtam:

— Hát enni ad.

Dani bácsi szó nélkül sarkon fordult, s láttam, hogy a ház felé siet. Pörlekedést, szóváltást hallottam az erkély felől! ahol a gazda ült egy széles, hatalmas karosszékben a kellemes árnyékban. Nem tudtam, nem is sejtettem, miről esett szó közöttük. Egyszer csak Dani bácsi siet vissza hozzám a gémeskút felé. Megállt előttem, a vállamra tette kezét és azt mondta:

— Na, fiam, megkapod a búzádat. Négy mázsa búzát. Mától kezdve pedig velem jössz. Cserepezni. Nyolcórai munkabéred tizenhat kiló búza. De naponta tizenkét, tizennégy órát dolgozunk, és minden tanyán, ahol cserepezünk, kijár a napi kosztod.

És cserepeztünk. Jártuk a tanyákat. Egy közeli faluban a fogyasztási szövetkezet épületét is megjavítottuk. A szállással nem sokat törődtünk. Ott háltunk meg éppen, ahol dolgoztunk. Ha hűvösre fordult az éjszaka, akkor a tanyai istállókban. A tikkadt, forró

éjszakákon a tanyai udvarokon. Többnyire mégis egy elhagyott szélmalom árnyékában. A szélmalom közelében volt ugyan négy nyomorúságos tanyai ház. Sokgyermekes törődött asszonyok lakták őket. A férjük vagy elesett a fronton, vagy fogságban rekedt. Rozi néni, a legidősebb és a legszegényebb gondoskodott vasárnapi étkezésemről. Kapott tőlem két mázsa búzát, összesen ennyit kért és én megadtam, mert végül is nyolc mázsa gyülemlett össze azon a nyáron.

Egy vasárnap délelőtt két úriformájú ember jelent meg a tanyai házak közös udvarán. Kiderült, hogy hódmezővásárhelyi civil rendőrök. Valami csavargót kerestek, aki nem tett eleget lakásbejelentési kötelezettségének. Én voltam az a csavargó. Az egyik rendőr rám förmedt:

— Hogy mer itt így bejelentetlenül tekeregni?

— Be vagyok jelentve — mondtam zavarodottan, és előkotortam rendőrségi bejelentőszelvényemet. Valóban be voltam jelentve egy olyan budapesti lakásba, ahol már nem laktam. A rendőr türelmetlenül magyarázni kezdett:

— Jó-jó. Ez budapesti bejelentő, de itt nincs bejelentve.

— Nincs hová bejelentkeznem — és igazat mondtam, mert a tanyai házak csak szoba-konyhás viskók voltak, telezsúfolva apró gyerekekkel. Azokban lehetetlen lett volna szállást kérni. A rendőr tárgyilagosan megállapította :

— Tehát hajléktalan és lakás nélküli.

— Ha megered az eső, a szélmalom elégséges hajlékul szolgál — mondtam habozva.

— És kié az a szélmalom? — kérdezte a rendőr az összegyűlt tanyai asszonyokra pillantva. Az asszonyok nem tudták. Elhagyott, gazdátlan malom volt. Senki felé se nézett, s már akkor is itt állt, mikor ezek a nyomorúságos viskók felépültek. így hát az asszonyoknak fogalmuk sem volt róla, kié a malom. Csak annyit tudtak, hogy nem az övék. A rendőr megint rám förmedt.

— Hol született?

— Báb községben.

— Az, ugye, Csehszlovákia? — kérdezte jegyzeteibe pillantva. — És Tornóc község is Csehszlovákiában van. Tudja, hogy ez a bejelentőszelvény érvénytelen. Külön engedély nélkül nem lett volna szabad bejelentkeznie Budapesten sem.

— Nem követeltek rajtam ilyen külön engedélyt.

— Mert a rendőrségi bejelentőhivatalban nem jutott eszükbe, hogy idegen állampolgár.

— Csehszlovákiában magyar állampolgárnak tekintenek. Egyébként is van magyar állampolgárságom.

A szélmalom mélyén elrejtett cókmókom közül előkotortam az apám nevére szóló okmányt. A rendőr megvizsgálta:

— Negyvenháromban adták ki. Érvényét vesztette.

Meghökkenve rábámultam a rendőrre:

— Akkor milyen állampolgár vagyok én tulajdonképpen — mondtam tűnődve, nem is a rendőrnek, csak magamnak, vagy az üres alföldi égnek. — Milyen állampolgár?

— Hontalan — 'mondta tárgyilagosan a rendőr, s abban a pillanatban mintha fagyos szél süvített volna el a tanyai udvarok és a tarlók felett, pedig a hőmérő még árnyékban is harminc foknál többet mutatott volna. A szónak dörgő, furcsa visszhangja támadt fülemben.

— Hontalan! Hontalan! Hontalan!

— kiáltotta a szél.

— Hontalan! Hontalan! Hontalan!

— kiáltotta az égbolt.

— Hontalan! Hontalan! Hontalan!

— kiáltotta a repedező, hőségtől égő föld.

— Hontalan! Hontalan! — dobolt a vérem a halántékom mögött és zúgó fülemben. Elszédültem és nekiestem a szélmalom málladozó téglafalának.

— Hontalan és hajléktalan — mondta a rendőr és szánakozó pillantást vetett rám.

— Egyébként miből él, a munkanélküliségből? — kérdezte aztán, de szánalma mögött már cinizmus bujkált.

— Tetőket cserepezek — mondtam.

— Dani bácsival.

— És hol a munkavállalási engedélye?

Nem értettem. Fogalmam se volt arról, hogy ilyen hivatalos engedély is létezik. Ostobán rábámultam a rendőrre.

— Dani bácsi megengedte, hogy vele cserepezzek. Tulajdonképpen ő hívott.

A rendőr kétségbeesetten felkacagott. Aztán csak legyintett: — Itt nem maradhat! Nem dolgozhat! Azonnal felmegy Budapestre, jelentkezik a Menekültek Intézeténél, aztán a Külügyminisztérium Idegenellenőrző osztályán, kér lakhatási engedélyt és munkavállalási engedélyt, s persze, rendesen be is jelentkezik.

Nem mentem fel azonnal Budapestre. Csak Szentistvánkor hagytam abba a munkát, mert addig szólt a Dani bácsival kötött megállapodásom. Megmaradt tiszta búzakeresetemet megőrlettem. Titokban. Mert már ezt sem lett volna szabad az új forint bevezetése óta. Az iskolaév megkezdéséig föl is hordtam Budapestre. Feketén. S eladtam a Japán Kávéház tulajdonosainak. Azt is feketén. Szégyenletes dolog volt, de jól megfizették, mégis kevesebbet adtak érte, mint a hivatásos feketézőknek. Ám ebből is csak hasznom támadt. Felvettek kifutónak, fűtőnek, edénymosogatónak. Egyszóval szolgalegénynek. Beiratkoztam a gimnáziumban. Elmentem jelentkezni a Menekültek Intézetébe, a Külügyminisztérium idegeneket ellenőrző osztályára is.

Egy szikár, szemüveges, bajuszos rendőrszázados fogadott:

— Maga csavargó! Csavargó! — ordította.

— Diák vagyok — mondtam kelletlenül.

— De csavarog! Csavarog! — ordított megint.

— Munka után csavargók — mondtam nagyon higgadtan és józanul.

— Iratok nélkül! Igazolvány nélkül! Állampolgárság nélkül! Rendőri megfigyelés alá helyeztetem. Kiutasíttatom.

— Csehszlovákiából legfeljebb visszautasítanak — válaszoltam megint nagyon higgadtan.

— Na itt a lakhatási engedélye — mondta végül megnyugodva. — Külön bejelentés nélkül nem hagyhatja el Budapest területét. Ha rendesen viselkedik, idővel állampolgárságért is folyamodhat. Egyébként minden hónapban jelentkezik nálunk, és lepecsételteti a lakhatási engedélyt.

Dolgoztam a Japán Kávéházban. Ugyanabban a kávéházban, ahová József Attila járt be egy-egy bablevesre — koplalni. Kenyeret, húst, zöldséget vásároltam be mindennap a csarnokokban. Meg rakott, súlyos pékkosárral cipekedtem végig Budapest utcáin. Minden áldott nap. Mikor hűvösre vált az idő, a pincében veszkődtem a szénnel, koksszal, meg egy öreg, légfűtéses kazánnal. A konyhában edényt mosogattam. Egyébként a pincébe lehordtám a tankönyveimet is, és lopva tanultam. Olykor nehézkes, komor verseket is írtam. Szabadságom idején vagy a szünidőben, fizetetlen szabadságaim idején átszökdöstem a határon. Haza, Tornócra. Akkor negyvennyolc nyarán is így történt. Csakhogy ez szomorú és aggodalmas hazatérés volt.

Egy nag ismerős tornóci fiú keresett fel álbérleti lakásomon. Azzal a hírrel jött, falunkbeliek jártak nála, és azt üzenik nekem, hogy anyám beteg.

— Mi baja? — kérdeztem.

— Azt mondták, nagyon beteg.

Éjszakánként mindig anyám sápadt, beteg arca jelent meg előttem. A felhalmozott párnáknak támaszkodva ült az ágyon, kétségbeesett szomorú szeme rám meredt és nevemen szólított:

— Tibor.

(Folytatjuk)

12 hot