A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-05 / 1. szám
jllgi tSHIj'lKSSIllli K. J. E. jeligére válaszoljuk Foglalkozási betegségnek azt a megbetegedést kell tekinteni, amelyet a dolgozó törvényes előírások által meghatározott munkahelyen és munkafeltételek mellett szerzett. Ezek jegyzékét 102/1969 számú rendelethez csatolt 1. számú melléklet tartalmazza. /Az ön munkahelye és az ön által végzett munka nem szerepel ebben a jegyzékben és így megbetegedése nem kártalanítható úgy, mint foglalkozási betegség a Munka Törvénykönyv 190. szakaszának 2. bekezdése szerint. Ha azonban egészségi állapotának rosszabbodása következtében eddigi munkáját már nem képes állandóan végezni, akkor az üzemi orvos véleménye alapján a munkaadója köteles Ont egészségi állapotának, képességeinek és képzettségeinek megfelelő tnás munkakörbe beosztani. Ezt természetesen előzetesen meg kell önnel tárgyalni, hogy keresetében lehetőleg ne álljon be változás. Dr. B. G. 2 sík nrviis fSIIISÍ CKIll i Széngáz-halál veszély A fűtési idény kellős közepén ismét aktuális szénmonoxid (CO)-mérgezésre gondolnunk. Az emberi szervezetre azért oly veszélyes e gáznemű anyag, mert belélegezve kiszorítja az oxigént a vér hemoglobinjából és súlyosabb esetekben teljesen megbénítja a légző- és szívrendszert. Végzetes károsodást okozhat a szénmonoxid-mérgezés az agyban is. Sok esetben eszméletlenséget és halált okoz a széngáz anélkül, hogy a mérgezést kezdeti tünetek árulnák el. A mérgezés legtöbbször főfájással kezdődik, amely a homlok és halánték tájékára korlátozódik. A légzés szaggatottabb, nehezebb a legkisebb izommunka mellett, majd teljes nyugalomban is. Ha jelentkeznek a kezdeti tünetek, ezeket eleinte nehéz megkülönböztetni az altatószer- vagy alkoholmérgezéstől. A széngáz kisebb telítettségben erős szívdobogást, izomgyengeséget, hányingert, hányást, gyermekeknél hasi fájdalmakat, hasmenést, émelygést, fülzúgást, látási zavarokat válthat ki. A mérgezett embernél csökken az ítélőképesség és az akaraterő. A legtöbbször még akkor sem hagyja el a helyiséget, ha észreveszi a veszélyt. A helyiség levegőjének nagyobb szénmonoxid-telítettsége esetén az embert semmi sem figyelmezteti, hirtelen esik össze, elveszti eszméletét. Ha szerencsés esetben idejekorán észrevesszük, hogy a kályhával fűtött, szellőzetlen szobában, a garázsban, az autóban, a kazánházban, az égetőkemencénél, a bányában, vagy más ipari munkahelyen széngázmérgezés történt, azonnal vigyük ki a szabad levegőre 1 Az oxigén, amely légzés vagy mesterséges lélegeztetés útján a szervezetbe jut, folyamatosan kiszorítja a vérből a szénmonoxidot. Az orvost akkor is értesítsük, ha a mérgezett már jobban van. A széngáz — halálos veszély, a szénmonoxid-mérgezés azonban olyan baleset, amely nem a véletlen műve, tehát: megelőzhető. Ügyeljünk a leselkedő veszélyre minden oly helyen, ahol emberi tevékenység nyomán (fűtés, termelés stb.) széngáz képződik. Dr. Szántó György Nem rendszeresen ugyan, de elég gyakran olvasom a Hetet és olyankor az „Emberi sorsok“ című rovatot is, s némi fenntartással és néha már-már bosszankodással fogadom a benne foglaltakat. Szinte látom magam előtt a csodálkozó, megbotránkozó arcokat, mondván, hogy lehet valaki ilyen szívtelen sőt cinikus, hogy nem érez részvétet azok iránt a szegény szerencsétlenek iránt, akik országvilág elé tárják bújukat-bánatukat, így keresvén rá a megoldást. Hát én vállalom a szívtelen, cinikus jelzőt, mert bizony egy csepp részvétet sem érzek — tisztelet annak a néhány kivételnek, aki ezt valóban megérdemli. Van egy olyan érzésem, hogy aki igazán bajban van, nem írogat leveleket és — elnézést a vulgáris kifejezésért — nem nyavalyog nyilvánosan. Mert miről szólnak nagy többségükben ezek a levelek? ......elhagyott az udvarlóm...“, „ő ... a fiú, akivel járok, berúgott, és mikor ez nekem nem tetszett, megpofozott...“, „...a férjem teljesen megváltozott, egészen más, mint udvarló korában ...“ Hát hol él a kedves fiatalasszony? Courts Mahler regény beli hősnőnek képzeli magát? Mert legföljebb ott talál férj korában is térden állva szerelmet valló férfiakat. Természetes igény egy asszony részéről, hogy férjétől megbecsülést és szeretetet várjon, de hogy ezt megkapja, az nagyrészt tőle függ! Levélírás helyett várja az urát kedves mosollyal és meleg vacsorával. Merem állítani, hogy tíz eset közül kilencben ez segít. Na és tucatszámra „... iszik a férjem, ver a férjem...“, „...iszik a férjem, üldöz a férjem...“, „... üldöz a férjem, mert ellenem hangolja a anyósom .,.“ Hát miért hagyják magukat verni és üldözni? Tudtommal ezek az asszonyok nem rabszolgatartó társadalomban élnek, hanem szocialista társadalomban, ahol megvan a lehetősége annak, hogy mindenki emberhez méltó életet éljen és semmi szükség arra, hogy valaki egy durva, iszákos férfi zsarnokságát tűrje, mert még ha gyermekei vannak is, élhet úgy, hogy emberi méltóságán ne essék csorba. Persze, ez a nehezebb, mert önállósítania kell magát és egyedül minden nehezebb, de mindenesetre jobb, mint az örökös rettegés, izgalom, családi perpatvar. Én ezeket a dolgokat csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudom megérteni. És ha még hozzá teszem azt is, hogy nem vagyok férjnél, nincsenek gyermekeim, részeg férfi még soha nem vert meg, akkor szinte hallom a diadalmas felkiáltásokat, hogy mit prédikál, hiszen nem tudhatja, hogy mi az. Ezt valóban nem tudom, de tudok valami mást, ami legalább olyan keserves, ha nem keservesebb, mint az eddig olvasottak, és amire mindjárt rátérek, csak előbb még annyit, hogy ami teljesen irreálissá teszi számomra ezeket az írásokat, az az, hogy a levélírók egytől egyig ép, egészséges, többségükben fiatal, még ereje teljében levő nők. Ha személyes ismerőseim lennének, azt mondanám nekik: örüljetek, hogy épek, egészségesek és erősek, fiatalok vagytok, örüljetek, hogy vannak kedves és szép gyerekeitek, éljetek nekik, értük, miattuk és akkor már nem éltetek hiába! Fogjátok meg a munka végét és ha küzdelmek árán is, alakítsátok ki, ki kell alakítanotok önálló életeteket! Nehéz, de lehet! Honnan veszem a bátorságot, hogy „prédikáljak" ? Nem prédikáció, de valóban nem értem, hogy manapság ép, egészséges, fiatal emberek ne találnák meg a helyüket a világban. Nem dicsekedni akarok, végképpen nincs mivel, de el merem mondani, hogy többé-kevésbé nekem sikerült, pedig ha valakinek nehéz volt, hát nekem az volt. Nyomorék gyerekként jöttem a világra és másfél évtized alatt, különböző kegyetlenebbnél kegyetlenebb gyógymódok és műtétek után mindössze annyit sikerült elérni, hogy két mankóval tudok járni. Állítom, hogy rosszabb, mint egy pofozkodó udvarló, mert ettől nem lehet megszabadulni, ez valóban örökös élettárs. És milyen kellemetlen. Életem minden mozzanatát nem írhatom le, mert ahhoz nemcsak ennek a rovatnak, de az egész Hétnek a terjedelme is kevés lenne. Ám, akinek van némi fantáziája, elképzelheti, nem volt könnyű. Kezdve ott, hogy mint gyereknek — és felnőttként is, csak más formában — mennyi megaláztatásban volt részem. Most már tudom, hogy szégyen annak, aki »bánt, lenéz és nem vesz emberszámba, de míg idáig eljutottam... Majd, mint lány, látnom kellett; hogy élnek a társnőim: sport, tánc, hangulatos Kurucz Sándor felvétele séták, persze nem egyedül, társas összejövetelek... Én ezekből bizony jórészt kimaradtam. Hossz volt? Rossz. Bőgtem napszámba. Segített? Ilyen előzmények után nagyon hamar rájöttem — és ezt merem ajánlani mindenkinek, aki úgy érzi üresjárat van az életében —, elfoglaltságot kell keresnem, mielőtt teljesen kikészülnek az idegeim. Egyáltalán nem képzelem azt, hogy ez valami hőstett, de azért némi megelégedéssel tudok arra gondolni, hogy két mankóval sem ültem ölbe tett kézzel tétlenül soha, öt percig sem. Még a kórházi ágyon sem. A lehetőségekhez képest tanultam, olvastam, kézimunkáztam. Sokáig ez volt minden foglalkozásom, és ha nehezen is, de csak kibírtam. Azután, ahogy lábra álltam — ez ugyan nem egy igazi lábra állás, de hát aki a kicsit nem becsüli a nagyot nem érdemli —, igyekeztem iskolai mulasztásaimat pótolni. Többé-kevésbé ez is sikerült. Ezt így kell leírnom, hogy többé-kevésbé, mert sajnos nem minden és nem egészen úgy sikerült, ahogy elképzeltem és ahogy képességeim lehetővé tették volna, ha egészséges vagyok. Ám tudomásul kellett vennem, hogy ez van, ezt kell szeretni. Nos, több mint tíz éve, hogy nyomorékén, két mankóval a hónom alatt sok egészséges társamat megelőzve — kissé groteszkül hangzik, de — a magam lábára álltam, zenét kezdtem tanítani, ezzel foglalkozom a mai napig is, és bár távolról sem ez volt a szívem vágya, belejöttem. Szívesen és szeretettel csinálom és nem is eredménytelenül. Tanítványaim szeretnek, szívesen jönnek hozzám, és ez a leglényegesebb része annak, hogy úgy érzem, nem egészen hiábavaló, hogy élek. Munkámat elismerik, megbecsülik. És hogy ezt leírhatom, szintén győzelemnek tarthatom. Győzelem pedig azért, mert az emberekben él egy olyan elképzelés, hogy ha valaki nyomorék, az fogyatékos szellemileg is. Magyarán kimondva: hülye. Elnézést a durva kifejezésért, de ezt én olyan sokszor és megnyilvánulásában oly nyíltan tapasztaltam, hogy jogot érzek ennek kifejezésére. Viszont ennek az ellenkezőjét bebizonyítani, sajnos, ez volt a legnehezebb. Rémregénybe illő dolgok történtek velem és körülöttem, míg rengeteg kínlódás és reménykedés, elkeseredés, csüggedtség és újrakezdés és ötszörös bizonyítás után végül is elhiszik, hogy nem vagyok egészen fölösleges tagja a társadalomnak. Tudom, vannak dolgok, amiket valóban nem lehet kibírni, csak azt nem hiszem el, hogy nem lehet rajtuk segíteni. Nincs olyan helyzet, amin változtatni ne lehetne, csak erős elhatározás és bátorság kell hozzá. Merni kell újra kezdeni és a siker feledteti a harc, az újrakezdés fáradalmait! Samu Katalin, Pleáivec (Pelsőc) 10
