A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-23 / 8. szám
ZIARI HÉTFŐ Jónéhányszor jártam már ebben a városban, de kizárólag csak télen. Emiatt azonban nem szomorkodom, meggyőződésem, hogy Ziar ilyenkor a legszebb, hóval boritottan, méghozzá fehér hóval. Nem úgy, mint némely nagyobb városunkban, ahol a havat teljese») elrondítják sóval, amit azért saórnak rá, hogy elolvadjon, s amitől a hónak eszeágában sincs elolvadni, csak megfeketedik és lucskossá válik. Egyszóval Ziaron fehér a hó. Megyek az utcán és még csúszkálok is mint valami kisgyerek. Jól kialudtam magam, tehát jó kedvem van. Az este még attól tartottam, hogy nem alszom, mert megtudtam, hogy Ziarnak nincs szállodája. De egy vasutas azt a tanácsot adta, aludjak a munkásszálláson. Ott aludtam és nem bántam meg. Kitűnő szobám volt, csaknem egy egész lakosztály, meleg, csönd stb. A kultúrház előtt úgy döntök, megkomolyodom és egy kissé ünnepélyesebb képet vágok. Részint mert itt már ismerhet is valaki, hiszen jártam már ebben az intézményben. Az igazgatót nem találom bent, sem a helyettesét. A portásnő azt mondja, jöjjek később, valami gyűlésre mentek. Szót fogadok. A tér túlsó oldalán impozáns épület, ami hét évvel ezelőtt, utolsó ittjártamkor még nem létezett: a járási és a városi nemzeti bizottság épülete. Itt kopogtatok. Nagyon barátságos ember fogad: Július Zamboj vnb-titkár. ö az első áiari vezető, akivel hosszabban elbeszélgetek. Miről is? Arról, amit nem ismerek, vagy amiről csak félig-meddig tudok: az új építkezésekről, a legújabb eseményekről stb. Például megtudom tőle, hogy Ziar nad Hronomot 1960-ban emelték városi rangra és a középületeket, járási hivatalt, a pénzintézeteket, az utazási irodát, az új művelődési otthont azóta építették A városnak ma 14 251 állandó és 1866 ideiglenesen bejelentett lakója van. A város természetesen az alumíniumgyár (hivatalosan Szlovák Nemzeti Felkelés Üzeme) kedvéért jött létre, lakói túlnyomó többségükben ott dolgoznak (nagyon sok a magyar munkás). Viszont ma már a város járási székhely, a kremnicai (körmöcbányai), Banská Stiavnica-i (Selmecbányái) és a Nová Bafta-i (újbányai) járásokból jött létre a területi átszervezéskor. Azt, hogy Ziar ma már nem puszta lakótelep, hogy szellemében is kezd várossá válni, véleményem szerint iskoláival, kulturális intézményeivel kell magyarázni, no meg’a ki- és bevándorlás csökkenésével. (Az átmenetileg lakók viszonylag alacsony száma is ezt bizonyítja.) Két gimnáziuma, egy közgazdasági technikuma, egy esti ipari középiskolája van. Ám mint tudjuk, a környékbeli városok, Körmöc- és Selmecbánya, Zólyom mindig híresek voltak iskoláikról. A művelődési otthon — ahol színielőadásokat, hangversenyeket rendeznek, hivatásos együttesek fellépésével — párját ritkítja az országban. Azoknak tehát, akik letelepedtek a városban, nem kell attól tartaniok, hogy hátrányba kerülnek más nagyobb (patinásabb) városok lakóival szemben. Arról meg talán fölösleges is szólni, hogy a gyár kitűnő kereseti lehetőséget biztosít mindenkinek. Zamboj vnb-titkár azért azt is megemlíti, hogy több olyan munkást ismer, akik ugyan letelepedtek itt, de otthon (a Garam vagy az Ipoly mentén) építik saját házikójukat — tehát még mindig haza szándékoznak térni. Nem sokan vannak ilyenek, de vannak ... KEDD Ma délben megismerkedtem egy kislánnyal. Méghozzá az utcán, a buszmegállónál ismerkedtem meg vele, amikor a gyárba indultam. Utcán nem illik ismerkedni, de talán megbocsátható bűnt követtem el, mert noha a kislány bűbájos jelenség volt (azonnal le is fényképeztettem őt), de még csak az általános iskola kilencedik osztályába jár és engem „ujo“-nak, azaz bácsinak szólított, és azt kérdezte, hogy hány óra van. A busz késett, a kislány nagyon izgult, egyrészt azért, mert fényképeztük, másrészt mert egy irodalmi színpad próbájára igyekezett. A nevét is elárulta, sőt azt is, hogy kitüntetett tanuló, hogy a •szülei a gyárban dolgoznak, édesapja az elektrolízisnél, édesanyja a könyvelőségen. Mire a busz megérkezett, egészen összebarátkoztunk Brezniková Katicával, s mielőtt a gyár előtti megállónál leszállt volna, meghívott bennünket az irodalmi színpad próbájára. A meghívást elfogadtuk. De nem mehettünk azonnal, hiszen várt bennünket Ondrej Ivanié, a gyár fődiszpécsere. A diszpécserségen két meglepetés is ért. Az egyik, hogy Ivanié elvtárs fiatal ember, én legalábbis idősebbnek véltem őt, mindössze 52 éves, hatalmas, izmos, fekete hajú férfi; a második meglepetés akkor ért, amikor megszólalt magyarul, méghozzá kifogástalan kiejtéssel. Hol tanult meg magyarul? Elmondja, hogy az első köztársaság idején Érsekújvár környékén dolgozott mezőgazdasági munkásként magyarok között. Tőlük tanulta meg a magyar nyelvet, aminek azután nagy hasznát vette, amikor 1951-ben az akkor alakuló gyár 18 hónapra átküldte őt Magyarországra megtanulni a szakmát. A 25 évvel ezelőtti februári eseményekben szívvel-lélekkel részt vett. Akkor a prágai CKD-ban dolgozott, mint formázó a szürkeöntvény-részlegen. 1945 májusa
