A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-16 / 7. szám
Cakhogy valami bizonytalan szándék ágaskodj dott bennem, mely újra észak felé fordított, k 7 Elnéztem az északi hegyeket, mintha újra hallottam volna apám hangját: — Azok ott a Fehér-Kárpátok. Nem egészen kelet felé fordulva újra ágaskodó hegyet pillantottam meg, s megint hallottam apám hangját: — Az ott a Zobor. De a Zobor és a Fehér-Kárpátok között, körülbelül abban az irányban, ahol a Sándormajor kútházának halvány tornya szokott feltűnni, ha eléggé tiszta volt az égbolt, most ágaskodó gyárkémények törtek fel a magasba. Füstjük, mely vékony ívben még magasabbra tört, mintha beleütközött volna az égbolt aláhajló kék íveibe, hirtelen eloszlott és elvegyült a látóhatárt borító ezüstös párákkal. A gyárkémények alól alacsonynak tűnő, mégis magasba ágaskodó épületek és gyárcsarnokok sorakoztak. Első pillantásra valami különös mértani összevisszaságban ködlöttek elő az őszi párákból, a füstből és a távolságból. Egy ideig elnéztem a gyárkéményeket, és a csarnokokat, s mire a szemem hozzászokott a látványhoz, minden valahogy helyre állt. Most már nagyon is kiszabott mértani pontosságnak találtam ezt az összevisszaságot. A szemem a látóhatárra és a gyárkomplexumra meredt, de a fülem valahogy befelé, s a múltba figyelt, és mintha újra apám hangját hallottam volna, csaknem negyven év távolából: — És az ott... Kezének áttetsző árnyékát is láttam egy pillanatra, amint a gyárkémények felé mutat, de a hangja elakadt. Legfeljebb annyit mondhatott volna, mint negyven évvel ezelőtt, hogy az ott Báb, de a Sándormajor kútházának halvány árnyéka ilyen őszi időben mindig beleveszett a föld párás leheletébe, mely a látóhatár alján telepedett meg. Nem láthatta Bábot, tehát nem is mondhatta, hogy az ott Báb, de a gyárkéményeket és a gyárcsarnokokat se látta soha, és nem is láthatta őket, mert az ő idejében nem rajzolódtak ki ott az északkeleti égbolt alján. Ezért akadt el a múltból érkező hangja. Elakadt, mint ahogyan a nyomai is megszakadtak, de a megkezdett mondat eleje, belülről-e, vagy kívülről, nem tudom hirtelen megmondani, nekicsapódott a dobhártyámnak, és még mindig ott remegett hangtalanul a fülemben: — És az ott... — ... a DUSLO. Én fejeztem be a megkezdett mondatot. — A DUSLO — mondtam magamnak. — A DUSLO — mondtam az őszi szélnek. Nem is mondtam tulajdonképpen, csak súgtam, de akármilyen halkan hangzott is, diadalkiáltásként viharzott fel bennem és a táj felett. Mintha az egész táj, az északi, a keleti és a déli hegyek, az erdőségek és az egész síkság is azt kiáltotta volna: — DUSLO! És valóban ezt harsogta ez a táj. Maga a sík. Hangtalan gyárkéményekké, épületekké, csarnokokká tárgyiasodott néma diadalkiáltás volt. A termékeny sík, az utak, a vasutak fölé ágaskodott, kéményeivel belefúródott az égboltba, és önmagát kiáltotta világgá. Közép-Európa legnagyobb műtrágyagyára — mondtam magamban, mintha egy régi újságcikk szövegéből olvasnám ezt a frázist, de tudtam, hogy nem frázis, mert amit a szemem lát, valóságosan létező nagy műtrágyagyár: a DUSLO. A DUSLO! Elnéztem a felszántott mezőket. Nagyszerű föld, mondtam a messzeségben összefutó barázdáknak, s eszembe jutott egy csaknem két évtized előtt fogant sematikus, rossz vers,' és elmormoltam egykor túlzó, most mégis igaz sorait! „... A föld hétszeresen termi a búzát, kenyeret.“ Szemem felitta a gyárkéményeket, a fényes alumínium tetővel borított gyárcsarnokokat. Több mint húsz év öröme és fájdalma kiáltozott bennem, s a látványtól megittasodva hirtelen azt mondtam a DUSLO- nak: — Te vagy az élet, és te vagy a költő igazsága. Az alumínium tetőkről visszaverődő fény elvakította a szememet. Az égbolt kék színei összefolytak az ezüstös párákat lehelő föld színeivel. Mindent átitatott az őszi nap fénye. Minden tündökölt, s áttetszővé vált, végül összefolyt ezzel az őszi fényességgel, mely engem is átvilágított, egész bensőmet átitatta, s így eggyé váltam vele és az egész tájjal: érezne. Akkor az jutott eszembe, hogy meghalt ugyan, de mégis mindenütt jelen van, mert elporladt, s így mindörökre összefolyt, elvegyült már ezzel a tájjal. Egy vele, mint ahogyan én is egy vagyok — a tájjal is, halott apámmal is. Láttam, hogy a Vág töltésén kitaposott ösvény az északi égboltig ágaskodik, s elindultam — most már könnyedén és magabiztosan. Éreztem, egy vagyok ezzel az úttal is, és ha végigballagok rajta — akár az északi égboltig, csak apám tegnapi nyomait folytatom. Megjártam Sellyét. Nem tudnám megmondani, hogy gyermekkorom óta ma hányadszor jártam meg ezt a várost. Várost? Még most is mosolyognom kell: kicsit meghatódva, kicsit kesernyésen, de mégis mosolygok, ha visszagondolok a régi Sellyére. Egyetlen kövezett utcája volt. Ha legyalogolt az ember a Vág hídjáról az egykori mozi épületéig, vagy a templomig, ott kezdődött az a púpos kövekkel BABI TIBOR arca tem, én vagyok ez a néma sík, én álmodom a tavaszt a meghervadt füvekben, a fák letarolt, didergő ágaiban, én énekelem azt a monoton, zümmögő éneket a póznák között feszülő huzalokban, s én ágaskodom önmagam fölé a távoli hegyekben, az égbolt hátterén kirajzolódó gyárépületek és kémények karcsú vonalaiban. Jó ideig eltartott, míg magamhoz tértem ebből a hirtelen káprázatból. s bizonytalan és ellentétes szándékok ébredtek bennem. A falu felé pillantva azt mondtam magamban: — Hazamegyek és hazaviszem magammal a szülői ház fedele alá ezt a derűt, és ezt a végtelenbe áradó fényességet. S akkor megijedtem a gondolattól, hogy mihelyt átlépem a ház küszöbét, kialszik bennem minden fény, eloltja a roskadozó vályogfalak és a hajló mennyezet árnyéka, csak megrokkant idős nővérem és halottaim emléke marad velem. Dideregni kezdtem, mert féltem a ház magánosságától, mely kívül is, belül is fenyeget. Észak felé fordultam, s akkor újra szemembe ötlöttek apámnak a Vág töltésén elvesző láthatatlan nyomai. Valami arra ösztökélt, hogy elinduljak a vasúti híd felé és az északi égbolt felé. Még mindig bizonytalankodtam. Akkor a hátam mögött hirtelen felébredt az őszi szél. Megérintette elcsüggedt vállamat és a fülembe súgott: — Eredj! Olyan furcsa volt ez a szó. Apám rég elmúlt hangjára Ismertem benkirakott utca, s ha a vasútállomás felé indult, akkor jobboldalt egy ideig betonozott gyalogjáró kopogott a talpa alatt, de mire a Galánta felé ágazó úthoz ért, ez a gyalogjáró is elfogyott. Csak falu volt. Valamivel nagyobb falu, mint Tornóc, mégis járási székhely. És éppen ez lett a Tornóc és Vágsellye közti különös feszültségek oka, mert jóval az első világháború előtt a járási hivatal Tornócon székelt, abban a hosszú, sokablakos házban, ahol később Docskál, az állatorvos lakott. Meghasonlott, furcsa ember volt, s egy — beteg állatok elmulasztására alkalmas — kotyvalékkal vetett véget életének. Váratlan és hirtelen halála után a házat egy Tót Vilmos nevezetű falumbeli ember vette meg, de azóta is csak Docskál-ház a neve. Ma is ott áll a helyén. Földszintes nemesi kúriára emlékeztet, és valamikor a legelőkelőbb épület volt a falunkban. Előkelősége az évek folyamán nagyon megkopott, a szomszédságában épült vadonatúj családi házak mellett végül is elenyészett. Mindenki megfeledkezett már arról, hogy valaha járási hivatal székelt benne. Már nemesi kúriára se emlékeztet, csak megkopott, öreg falusi ház. Nagyon régi, földszintes falusi ház. Ki gondolta volna, hogy ennek a háznak a szelleme okozta a Sellye és Tornóc közti furcsa feszültségeket. Még a teheneket legeltető fürdőző gyerekek között is. Már sose felejtem el azokat a kora tavaszi, didergő fürdőzéseket. Meztelenül, vagy elöl hasított tarka gatyácskában lubickoltunk a Vág vizében, és szárítkoztunk a délutáni napon a homokon, kissé lejjebb a vasúti hídtól, valamivel feljebb a Toroknál. Toroknak neveztük azt a helyet, ahol a Vág nekimegy Amerika ágaskodó vályogszirtjének, s ahol Üj- meg öregvágra oszlik. A túlsó parton ugyancsak meztelenül, vagy ugyanolyan kopott és elöl hasított gatyácskákban a sellyei gyerekek fürödtek. Csak nekik nem volt homokjuk, Mégis jobbmódúak voltak, mert teheneket legeltettek, nekünk pedig nem volt tehenünk, csak meztelen bőrünk, gatyánk és Homokunk volt. Mégis mi éreztük magunkat jobban, mert a nap, az áldott tavaszi nap rásütött a Homokra, átforrósította, s akkor olyan nagyszerű dolog volt hemperegni ott a víz partján. A sellyei füves partot pedig erdő árnyékolta be. A fű jó volt a teheneknek, talán a fák árnyéka is jó volt nekik, de a vízből a partra kapaszkodó kis pásztorok dideregtek a tavaszi szélben és a fák árnyékában. S akkor, csak akkor derült ki, hogy a sellyeiek jómódúak, mert nekik gyufájuk is volt. Nekünk pedig csak Homokunk meg napunk. Alig fújt egyet a szél, máris száraz gallyakat hordtak össze a vízparton. Tüzet raktak, meghegyezett vesszeikre zöld almát szúrtak, s megsütötték a parázsló, lobogó tűzben. Meg se várták, hogy kihűljön, enni, kezdték azt az aranysárgára, érettre sült, csodálatos almát. Könynyű volt nekik almát szerezniük, mert a parton ágaskodó fűzfák, akácfák szűk galériaerdején túl valóságos almaerdő volt ott a túlsó parton. A tornóci parton pedig nem volt semmi, csak a Homok, és legelő. Ha mi is almát akartunk volna sütni, vissza kellett volna menni a faluba és megdézsmálni a legközelebbi kerteket, de a legközelebbi kert, még a miénk is messze volt számunkra. Bármennyire csábított bennünket az almasütés ötlete, a víz, a Homok és a nap még jobban csábított, s nem eresztett bennünket. Sóvár, irigykedő szemmel bámultuk a túlsó partot, a lobogó lángot, a hunyó parazsat, a tűz körül szárítkozó kis pásztorgyerekeket és az almát. Az almát! S minthogy a mi partunkon nem volt almafa, csak a Homok és a legelő, meg a nap, rázendítettünk a világ legcsúnyább versezetére. Emlékszem egy ilyen fürdőzésre. Négyen voltunk ott a Homokon. A Lámi gyerek. A legszegényebb és legdühösebb természetű felvégi fiú. Két Zongor utcai: Székházi Sanyi, meg Novotny Jóska. Na meg én. És rázendítettünk: Séllei salanyok ürgelukban laktok. Tehénsz ... ral takaróztok, azalatt is b ... tok. Félig recitálva, félig énekelve harsogott csúfondáros, gonosz gyermekhangunk. Tenyerünkből szánk elé tölcsért formáltunk és még hangosabban kiabáltunk. Végül még jobb ötletünk támadt. Belegázoltunk a vízbe és nyakig lekuporodtunk, hogy szánk éppen a víz színe felett harsogta a gyalázkodó rigmust. Kiáltozásunkat zengzetessé erősítette a víz tükre, felkapta a felette áramló szabad szél, nekicsapta a vályogpartnak és a kilombosodott erdőségnek. A kis tehénpásztorok, dermedten fülelték az érthetetlen gyalázkodást, mely — őszintén szólva — számunkra is érthetetlen volt, és nem sejtettük, hegy mögötte a Docskál-ház úri szellétne lapul. Csak jóval később, majdnem felnőtt fejjel értettem meg, hogy az ihlette az ismeretlen rigmusszerzőt. A förtelmes és csúfondáros szavak éppen illetlenségüknél fogva tapadtak meg a fülünkben, értelmetlen rikácsolásra késztették torkunkat és nyelvünket, mert mi voltunk a Felvég és a Zongor utca legilletlenebb sihederei. (Folytatjuk) 4t
