A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-16 / 7. szám
Csontos Vilmos: Gyalogút Megint egy könyv s tegyük mindjárt hozzá: hasznos könyv, jó könyv. Már a címe is telibe talál s asszociálja a falut, a parasztsorsot, a gyalog baktató költő életútját. Mert ezen az úton — amint a neve is mutatja — csak gyalog szokás járni, gyalog és nem is olyan régen még mezítláb. Csontos Vilmos is így indult a maga gyalogútján s ha itt-ott le is tévedt róla, megint visszatalált rá, s azon jár most si, ma is. Mintha Veres Péter vagy Szabó Pál önéletrajzát olvasnám, rokonhang, rokon-sors, rokon-út. Mintha Sinka István szólna benne a „Fekete bojtár vallomásai“-nak föld-ízével, valóság-súlyával. Ide tartozik Csontos Vilmos könyve is, csak a földrajzi színtere más. Akik olvasták Sinkát, Veres Pétert, Szabó Pált, akik ismerik a hajdani falut, érzik, tudják, mit jelentett kiemelkedni innen. Elképesztő, erőn felül vállalkozás volt. Itt valóban meg kellett harcolni minden betűért, minden könyvért s a tudásszomjnak, a többet akarásnak kegyetlen ára volt. A falu erkölcse, előítélete nem ismert pardont, papján, tanítóján kívül nem tűrte a könyvforgató embert. A falu alfája és ómegája a munka volt, a kegyetlen és nehéz paraszt-sors. Itt pitymallatkor keltek és késő éjjel tértek nyugovóra. S a bibliát vagy a kalendáriumot csak télidőn forgatták. Aki itt többre vágyott s könyvre éhült, föl kellett áldoznia kurta éjszakáját s csak bújva, gyertyavilág mellett olvashatott. De aki nem alussza ki magát, annak kétszeresen súlyos a kaszanyél, annak nagyobb teher nyomja a vállát. De ennél is súlyosabb a fal«, sőt a közeli hozzátartozók előítélete. Mert — mint Veres Péter is írta — a könyvforgató parasztot csodabogárnak, naplopónak, amolyan félnótásnak tartották. S százszor jaj volt neki, ha a munkában nem állta meg a helyét. Bizony mondom, golgotát jártak a falu mélyéről szakadt írók, amíg eljutottak az önkifejezésig. Csontos Vilmos könyve is erről vall, sokszor érdesen, darabosan, de lélekmeztelenítő őszinteséggel. Itt nincs mellébeszélés, szépítő szándék, idilli derű, vallomásának líráján is ott érződik a küzdelmes emberi sors. Már a könyv első sorai megdöbbentik az olvasót: „Szomorú örökségem vagy, hajnali dobpergés. Hatéves gyermekszívem harangját te verted félre először, s rossz emlékedtől azóta nem tudok szabadulni.“ Ezzel és így indul az önéletrajzi vallomás. A dobpergés mozgósítást, háborút jelent, a háború borzalmat és szegénységet. A falu megbolydul, s a gyermek érzi a rettenetét: „Lovak nyerítettek, szekerek zörögtek, a nagy zaj teljesen elnyelte az asszonyok jajgatását,“ A legnehezebb esztendőkben, az első világháború éveiben kerül iskolába. Harmadikos korában könyvet kap tanítójától, s ez kihat további életére: „Magyar történelmi emlékcsarnok — olvastam az ajándék-könyv tábláján. Még eddig nem láttam, hogy a rektor valakinek könyvet ajándékozott volna. így végtelenül boldog voltam, alig tudtam mit kezdeni örömömben. Azóta is sokszor gondoltam rá, hogy Nagy Pálnak ez a nemes gesztusa lett az a kapocs, mely örökre a könyvekhez kötötte életemet.“ önleírásában elevenen él szülőfaluja, hiszen élete egyéni sorsa szorosan hozzákapcsolódik. Nagy hatással van rá az impériumváltozás, az őszirózsás forradalom, amikor először hallja az Internacionálét. „Napközben újabb csapatok érkeztek. A piactéren kaptak menázsit. Azután az egyik parancsnok félkörbe állította legényeit és énekelni kezdtek: »Föl, föl, ti rabjai a földnek! Föl, föl, te éhes proletár!« Csak úgy zengett az utca. Akkor hallottam először ezt a dalt, nagyon tetszett, és figyeltem a körülállókat: nekik vajon tetszik-e?“ Még gyerekfővel szakad ki az iskolából, csupán öt elemit végez, mert kell a kenyérkereső. A hasonszőrű szegénygyerekekkel dolgozik a környező uradalmakban szinte éhbérért. A saját sorsát mondja, amikor erről ír, mégis feltárul benne az uradalmi cselédség, a napszámosok seregének keserves élete. Teste, lelke tiltakozik a durva bánásmód ellen, elapadhatatlanul él benne a vágy, hogy kiszakadjon a béresvilág nyomorúságából, amely megöli az álmokat Szabóinas lesz Zselizen, de ott sincs sokáig maradása, mert állandóan a vásárokra járatják, s megtudja, hogy a vásári szabónál sohasem tanulja meg a mesterséget. Újra otthon, újra-urasági majorok vándora. Tél idején több ideje jut az olvasásra. Sinka István kisbárányt adott egy Petőfi-kötetért. Csontos a falut járja olvasnivalóért. Bekopogtat a jegyzőékhez is, s a jegyzőné igazi irodalmat ad a kezébe. „Megkockáztattam a kérdést, hogy verseskönyvei vannak-e. Voltak. Meg sem mutatta a kezében tartott könyveket, sarkon'fordult s hozta óhajtott csemegéimet. Magyar népballadák, a székely népköltészet remekei és Gyóni Géza versei. Átadta a könyveket, s közben mosolygott. Hogy ez a mosoly mit rejtett, nem érthettem, nem is törődtem vele, engem a könyvek érdekeltek.“ Olvas, művelődik s rádöbben, hogy társtalanul él társai között, mert nincs egy pajtása, akivel irodalomról beszélgethetne. A májusi kenderföldön, a barázdában ülve írja első versét kis noteszébe. „A. notesz rég elveszett, első versemmel együtt. A lelkem ajtaját azonban ez a kis vers nyitotta meg az utána következő többi száz előtt, s az a pacsírtadal zendül fel ma is a sorok között...“ Később asztalosinasnak szegődik, 1926 telén felszabadul. Nem sikerül azonban megkapaszkodnia, gyökeret eresztenie, s az országutak vándora lesz. A vándorévek megjelenítése érdekes bepillantást enged a korabeli iparosok világába s felfedi a tanoncok, segédek kiszolgáltatottságát. A hányattatások után Léván köt ki 1928 januárjában. Vágyak, szerelmek, lobogások és versek, versek. Itt ismerkedik meg dr. Kersékkel, a „Bars“ szerkesztőjével, aki jóakaratúan egyengeti a fiatal költő útját. Megjelenik a lapban első verse. „Izgalmam határtalan volt, az újság kötszer is kiesett a kezemből, amíg ráakadtam a nyolcsoros kis versikére s alatta nevemre... Egyszerre azt veszem észre, hogy egy könycsepp hull az újságpapírra.“ Az első verstől azonban göröngyös út vezetett a költészetig. Csontos Vilmos érdekes és tanulságos korrajzot nyújt költővé válásának időszakáról, plasztikusan és mégis elevenen bontakoznak ki az olvasó előtt ennek az időszaknak képei, ismer költők és írók alakját jeleníti meg néhány tollvonás az impreszszió frisseségével. Pontosan érzékelhetjük a proletár írók szociális helyzetét, kiszolgáltatottságát is, amikor köteteikkel házalnak, vállalva a megaláztatást s az emberi közömbösség, érdektelenség arculcsapásait. Csüggedés. és bizakodás között hánykódott ő is: „őrlődtem, tépelődtem. Ködös volt előttem az út, amelyen elindultam, s a homályon nem láttam túl. Pedig én mindenáron látni akartam s előre lépni, és ehhez erőt is éreztem magamban.“ De bármily göröngyös volt is ez az út, mégis a felemelkedés útja volt, az önemésztő lobogásé, amely testvér-lelkeket melengetett. D. GY. Könozsi István felvétele Demjén Ferenc Ha kevés volt... Nem kérdezték és jönnöm kellett, a dajka tartott édes mellett, ha kevés volt az anyatej. Nem kérdezték, nem parancsolták, de jólesett a tiszta jóság apám anyámnak a szemén. Nem kérdezték, küzdöttek értem s a testvérekért nemkülönben: — kenyér legyen az asztalon. Es évekig tartott e nagy harc, mely minden arcot megvigasztalt szépen, csendben és szótlanul. S ma, lm, hogy visszagondolok rá, miért volt a küzdés a hajrá? meg kell emelnem kalapom. En is tovább csak ezt tehettem, sok minden elrepült felettem, napok, hetek és hónapok. Megöregedtem én is lassan a feleséggel a karomban s nézem a lüktető jelent. Mit olvassunk Fekete Sándor: így élt a szabadságharc költője Petőfi Sándor alakja — eszménykép; életútja — az akaraterő, a tehetség diadala, halála -» a hazaszeretet és hősiesség gyönyörű példája. A Móra Kiadó a költő százötvenedik születésnapjára nyújtja át Fekete Sándornak az ifjúság számára írt, Így élt a szabadságharc költője című művét. Ez a sodró erejű írás a költő saját művein, kortársak visszaemlékezésein és levelein, a korabeli sajtó cikkein keresztül mutatja be Petőfi Sándor életét és munkásságát. Száz kép — közöttük Petőfi szépírásfüzetének egy oldala, az általa rajzolt siketnéma-ábéeé, apró grafikái a fiáról, Nagyszalontáról, Aranyról, Bemről, régi színlapok Petőfi nevével, kortársak képei — díszíti a nagy évfordulóra megjelent kötetet, I
