A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-16 / 7. szám
Sz‘ ülöföldem. Balgán úgy képzeltem, soha könnyebb témát, Tévedtem, Az összegezéshez kell a visszapillantás. szükséges a múlt ismerete, hogy értékelni tudjuk a jelent. Múlt és jelen ... Fenn állok a régi tornaijai várrom magaslatán. Nézem a várost, a vidéket, szülőföldemet. Miért Is olyan nehéz szavakba foglalni azt a torokfojtogató bánatos örömet, amelyet érzek? Mit mondjak el róla, hol kezdjem? „Mint nyugtalan madár az ágakon Helyrül-helyre röpköd gondolatom, Szedegeti a sok szép emléket, Mint a méh a virágról a mézet; Minden régi kedves helyet bejár ..." — Petőfi Sándor Szülőföldem című versének sorai mint halk zeneszó zsonganak bennem. Akkor is, ha tartalmával csak részben azonosulhatok. A szép emlékek mellett sajnos, helyet kérnek másfélék Is. Sőt! A Tornaiját körülölelő rétek, termőföldek, erdők és a köztük vezető mezei utak szegélyei nemcsak a régi nyarak, a vörös A mezőgazdasági technikum a jövő szakembereit neveli Gömör változó pipacsok, búzavirágok nevető arcát villantják fel. Szinte rögtön ott terem valamelyik mezítlábas gyerekcsapat Is. Lobognak a fiúk térdet takaró foltos „rövid" nadrágszárai, a lányok napszítta „slafrokjal". A „kandlikat" és a „begréket" óvatosan tartják. Harangszóra pontosan megérkeznek. Az inas, sovány, nagybajuszú, kalapos földmunkások, aratók némán esznek, A gyerekek, mint a bűvöltek nézik az utolsó falatokat. Az apák, amint észreveszik, harapósra nyíló szójuk présén becsukódik. „Kéne?" — a gyerek a lábával egy követ bökdös, nem mer felnézni, hiszen anya megmondta. Nem bírja sokáig és szinte kapja, ragadja az ételt. Éhesek. A kis mezővárost körülölelő határ, ameddig a szem ellát, javarészt Tornallyai Zoltán és Hómos földbirtokos uraké, Akkor még ... Az urasági gyöngyvirágos kiserdő sem csak az ártatlan álmodozások korát idézi, nemcsak a pitypangkoszorú-fonóst. Amikor a som, a vadszilva szétkenődlk az önfeledt gyerekek arcán, megjelenik lován a szép nagyságos kisasszony, az uraság lánya. „Koszosok!" — szól rójuk és elvágtat. Az addig alázattal és csodálattal teli ómuló lánykák arcát egyszerre a szégyen pírja önti el. A Sajónak mindenkit egyformán simogató hűs vize sem tudta kimosni az emlékét. A többi megalázó érzéseket sem. A fa, a dinnye, a gyümölcs, a kuko-Kuna Bálint bácsi és felesége A volt laktanya épületeiben ruhagyár létesült „A ruhagyár további műhelyekkel gyarapodik“ — mondja Csobó Ilona tervező rica, a létfenntartáshoz szükséges ártatlan lopások emlékét. Itt is, ott is csak futottak. Lélekszakadva, reszketve a csőszök, az őrök elől. „Rablók, börtöntöltelékek, akasztófán végzitek..." — ezt és ilyeneket hallottak mindig. Még 1947-ben is, pedig a gyerekek tekintetében tisztaság, bizalom és becsület fészkelt. A parancsolat „Ne lopj!" érvényét vesztette. A nincs, az éhség legyőzte. Ez volt a múlt szülőföldemen, Tornaiján is a szegények, a sokgyermekes családok számára. Letörölték a feliratokat — 1948 februárjában mint pártmunkás tevékenykedtem Tornaiján — meséli Kuna Bálint bácsi, aki 1949 óta több mint hét éven keresztül töltötte be a tornaijai hnb elnöki tisztségét. Bizony a háború befejezése után éles volt a pártok közötti harc. A reakció sok rosszat tett. Ahogy veszett az ereje, annál alattomosabban erőlködött. Résen kellett lennünk. A februári győzelmet megelőző napokon állandó fegyveres készültségben voltunk. Mindaddig, amíg a munkásosztály át nem vette a hatalmat. Marget János és András, Sulek Mihály, Szuchánszky János, Ambrus László, Sikótori László, Adfmovlcs Aladár és sokan mások, mint milicisták vigyáztak a rendre. Emlékszem például, amikor február 25-re virradó éjjel a Gottwald elvtár-
