A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-02 / 5. szám
rülzárt 6. hadsereget, amelynek utánpótlását a Luftwaffénak kell biztosítania a levegőből. Hoth hadseregcsoportja december 23-án elérte a Miskova-folyó partját, ahonnan már csak 40—45 kilométer választotta el a 6. német hadsereg körülzárt csapataitól. A támadás visszaverésére a szovjet hadvezetőség Kotelnyikovohoz irányitotta a Malinovszkij altábornagy parancsnoksága alatt harcoló 2. gárdahadsereget; ez az 51. hadsereggel és az 5. rohamhadsereg egy részével együttműködve december 24 és 29 között döntő vereséget mért Hoth hadseregére, mely kénytelen volt visszavonulni. A gyűrűbe zárt 6. német hadsereg sorsa ezzel végleg megpecsételődött, haldoklása megkezdődött. 1942 karácsonyán már csak fejenként mintegy 20 deka kenyeret és lóhúst tudtak adni a katonáknak, napról napra nőtt az ellátatlan sebesültek száma. Lőszerük, üzemanyaguk fogytán volt. A szovjet parancsnokság, hogy elkerülje a céltalan vérontást, 1943. január 8-án ultimátumot intézett Paulushoz: szüntesse be az értelmetlen ellenállást és adja meg magát. Hitler azonban kiadta az utasítást; nem szabad tárgyalni fegyverletételről. 17 Az újjáépült Volgográd szebb, mint valaha (APN felvételek) A Doni Front csapatai január 10-én hozzáfogtak a körülzárt hadcsoport likvidálásához. Január 25-én előretolt egységeik betörtek a városba. Január 26-án este a 21. hadsereg katonái a Mamaj-kurgánnál egyesültek a 62. hadsereg csapataival. A bekerített német seregeket ezzel két részre szakították. Január 31-én befejeződött a kettészakított hadsereg déli részének megsemmisítése. 1943. február 1-én Paulus tábornagy — aki a bekerítés idején, az utolsó napokban kapta meg a Führertől a marsallbotot — Fjodor Jevcsenko 21 éves ukrán páncélos hadnagy előtt az asztalra tette fegyverét és géppisztolyos vöröskatonák sorfala között elhagyta utolsó főhadiszállását, a sztálingrádi Nagyáruház bunkerjét. Egy nappal később, február 2-án, 8,40-kor a Traktorgyárnál a 11. német hadsereg is letette a fegyvert. 91000 fogoly, köztük 24 tábornok, 2500 tiszt került Sztálingrádban a Vörös Hadsereg fogságába. A Vörös Hadsereg a két és fél hónapig tartó támadás során mindent összevéve öt ellenséges hadsereget semmisített meg. A németek és szövetségeseik 1942. november 19 és 1943. február 2 között több mint 800 000 embert vesztettek. A szovjet 'csapatok ez idő alatt mintegy 2000 harckocsit és önjáró rohamlöveget, több mint 10 000 ágyút és aknavetőt, mintegy 2000 harci és szállító repülőgépet, több mint 70 000 gépkocsit semmisítettek meg, illetve zsákmányoltak. Sztálingrád felszabadult. A náci fenevad halálos sebet kapott... Teljes fordulat állt be a Nagy Honvédő Háborúban és az egész második világháború menetében. A sztálingrádi győzelem világszerte óriási örömet keltett a tengelyhatalmak ellen küzdő, de mindenekelőtt a fasiszta járom alatt nyögő népek millióinak szívében, akik érezték, hogy most már közeledik felszabadulásuk órája. Sztálingrád volt a fasiszta Németország és szövetségesei számára a vég kezdete... —ta— CT0£nH HflCMEPTb irBflPaEMUb! PODH^UEFIA. BblCT0H8, Mbi TÍ06£:annu CMEPTb.' jet hadsereg vonalán; ezek, hogy elkerüljék a bekerítést, visszahúzódtak a város előterébe. A 4. német páncélos hadsereg 100 harckocsival elérte a Volgát. A nyolc kilométeres áttörési folyosóba Paulus több gyalogos. gépesített és páncélos hadosztályt irányított. Szeptember 13-tól már közvetlenül a városért folyt a harc. Sztálingrád védelmét a 62. és a 64. hadseregre bízták; az előbbinek Csujkov altábornagy, az utóbbinak Sumilov altábornagy volt a parancsnoka. Szeptember 28-án a Szovjet Főhadiszállás parancsa értelmében a Sztálingrádi Frontot Doni Fronttá szervezték át Rokosszovszkij altábornagy parancsnoksága alatt, a Délkeleti Front pedig Sztálingrádi Fronttá lett Jeremenko vezérezredes parancsnokságával. A két front seregei azt a parancsot kapták, hogy mindenáron meg kell tartaniok a várost. A harcból a lakosság is kivette a részét: munkászászlóaljak és vadászosztagok alakultak. A németeknek szeptember 28-ra sikerült óriási veszteségek árán elfoglalniuk a város déli részét és behatolniuk a központba. Minden háztömbért, minden házért elkeseredett küzdelem folyt. A pályaudvar tizenháromszor cserélt gazdát. Hosszú, heves harc tombolt a traktorgyárért, a „Vörös Október“ és a „Barikádok“ üzemi lakótelepekért. A német csapatoknak sikerült ugyan kijutniuk a Volgához Sztálingrádtól északra, de az áttörést nem sikerült kiszélesíteniük. A város romhalmazzá vált, de a németek minden rohama a védők megingathatatlan ellenállásába ütközött. Az igazi harc csak ezután kezdődött Sztálingrád romjai között... A németek állandóan újabb és újabb egységeket vetettek harcba, a védők helyzete napról napra súlyosbodott. Október 14—17-ig minden addiginál elkeseredettebb ütközetek tomboltak, elsősorban a Dzserzsinszkijtraktorgyár és a Barikádok-gyár körül, ahol Paulus mintegy ötkilométeres szakaszon három gyalogos és két páncélos hadosztályt vetett be. De hiába bombázták szüntelenül a Luftwaffe gépei a szovjet csapatokat, a támadó német egységek nem tudták legyűrni a gyárat védő három szovjet hadosztályt, nem tudták elfoglalni a Volga meredek partját. A szovjet csapatok veszteségei példátlanul nagyok ezekben a harcokban: a 37. és a 308. hadosztály október 15-én elvesztette személyi állományának 75 százalékát! Ezen a napon a támadó német egységek 300 méterre közelítették meg a 62. hadsereg harcálláspontját, de ekkor már Paulusnak sem maradt egyetlen zászlóalja sem, amely ezt a 300 métert meg tudta volna tenni. Október 31-én a 62. hadsereg sikeres helyi ellentámadást hajtott végre, a szovjet csapatok visszafoglalták a Vörös Október gyárban a martinüzemet, a kalibráló üzemet, az idomvas-csarnokot és a készáruraktárt. Paulus öt gyalogos és két páncélos hadosztállyal november 11-én újabb támadásra indult, de a szovjet csapatok elszánt védekezésén megtört a német támadók minden rohama: Paulus tábornok nem érte el célját, nem sikerült beszorítania a 62. szovjet hadsereget a jeges Volgába. A Szovjet Fegyveres Erők Legfelsőbb Főparancsnoksága úgy döntött, hogy a téli hadjárat során az arcvonal déli szárnyán méri a fő csapást az ellenségre, Sztálingrád körzetéből kiindulva a Donyec-medence felé. A támadást a Délnyugati Front (főparancsnok: Vatutyin altábornagy), a Doni Front (Rokoszszovszkij altábornagy) és a Sztálingrádi Front (Jeremenko vezérezredes) csapatainak kellett végrehajtaniuk. Az ellentámadás előkészítésével és a hadműveletek koordinálásával Zsukov hadseregtábornokot és Vasziljevszkij vezérezredest bizták meg. A hadjárat első szakaszát, mely az „Urán“ fedőnevet kapta, a leggondosabban tervezték meg. összesen mintegy 900 harckocsit vontak össze Sztálingrádnál. 13 500 löveg és aknavető biztosította a szükséges tüzérségi erőt, a Moszkva alatti ellentámadás tüzérségének kétszerese. A hadműveleteket több mint ezer repülőgép támogatta. November 19-én reggel 8 óra 50 perckor roppant erejű tüzérségi előkészítés után megindult a Vörös Hadsereg csapatainak ellentámadása. A sűrű hóesés és a reggeli köd miatt a légierő nem léphetett akcióba. A szovjet páncélosok és gyalogosok, miután megtörték a 3. román hadsereg védelmét, már az első napon 30—35 kilométert nyomultak előre. November 23-án a Délnyugati Front 4. páncélos hadosztálya Szovjetszkij község körzetében egyesült a Sztálingrádi Front 4. gépesített hadtestéval, ezzel 22 német hadosztály körül bezárult a gyűrű. Paulus, a 6. német hadsereg parancsnoka Hitlerhez fordult, kérve, hogy engedélyezze a délnyugati irányú kitörést. Hitler elutasította Paulusnak más német tábornokok által is támogatott javaslatát, s kiadta a parancsot: Hoth tábornok 4. páncélos hadserege szabadítsa fel a köSztálingrád — itt húzódott a város külső védelmi vonala. A malom épületét, amelyért elkeseredett harcok folytak, meghagyták akkori állapotában, hogy emlékeztessen a volgai csatára
