A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-02-02 / 5. szám

Mindenki számára volt egy jó szava, mosolya, s tenyerében elfogyhatatlan meleg simogatások laktak. Ö volt a nagymama, ősz volt a haja, kerek, szürke a szeme. Olykor, ha egyedül maradt a konyhában, belesóhajtott a homályba, könny öntötte el a szemét. A nagymama fáradt, megviselt ember volt, megrohanták olykor az emlékek, az irgalmatlan magány: valaki rettenetesen hiányzott a kilenckéményes ház falai közül.

Az, aki lányának édesapja volt. Az, aki derűs, jókedvű nagyapa lehetett volna. Téli estéken odaképzelte a kályha mellé, vagy az ágy szélére, ahogy mesét mond az unokának, vagy titkon ajándékot csempész számukra a karácsonyfa alá, vagy ott látta motozni az udvaron, ahogy tűzifát aprít, a kerítést vagy a kiskaput javítja, tavasszal a kiskertet ássa fel, megjavítja a rozoga kilincset. Elképzelte, hogy idős korában is támasza.

De nem volt sehol a nagyapa. Sem a földön, sem az égben, sem a föld alatt, sem az ég alatt. Valahol ismeretlen tömegsír porlasztotta el a csontjait. Vagy a mauthauseni haláltábor krematóriumában hamvadt el. Füstté vált, hamu és pára lett belőle.

Csak egy fénykép maradt utána. Ott függött a falon, az elülső szobában, ebben a kilenckéményes házban, mely otthona volt egykor. Hullámos, sötét haja volt, kis kefebajuszt viselt. A magas homlok alól elmélázó szempár tekintett a régi bútorokra és a meghitt falakra.

ö volt a nagyapa, Golián József. A győri vagongyár esztergályosa, a tábornok édestestvére.

Eltűnt. Semmivé lett.

Még most is hallom a megözvegyült asszony hangját:

— Negyvennégyben, karácsony másodnapján, éjszaka vittek el bennünket. Mindnyájan otthon voltunk: a nagymama, a tábornok édesanyja, a férjem, a kislány is, meg én is. Késő éjjel zörgették ránk az ablakot. Kitekintek, hát látom, csendőrszuronyok villognak kint a holdfényben.

— Ki az? — kiáltottam.

— Nyissák ki! A törvény nevében! — A szívem megdermedt a rémülettől. Akkor már az ajtót feszegették. Két kakastollas bement az első és a hátsó szobába. Egy itt állt a konyhában. Alighogy összekapkodtuk a legszükségesebbeket, kihajtottak bennünket az utcára és fellökdöstek a ponyvával borított teherautóra. Mindnyájunkat Nyitrára vittek, ott adtak át a gárdistáknak, majd a németeknek.

Egy téli napon útnak indították őket Szereden át, ahol elvették tőlük a kislányt, és visszavitték Nyitrára. A gárdisták kaszárnyájában tengődött. Egy nyitrai család könyörült meg rajta, s magához vette, mielőtt kiadták az utasítást, hogy vigyék a megsemmisítőtáborba.

A férjét más transzporttal indították Mauthausen felé — 1945. április 18-án még élt. Egy Goldberger nevezetű fogolytársa, aki hazatért, aznap még látta őt, s ő hozta felőle az utolsó hírt. Akkor már nagyon lesoványodott, súlyos beteg volt, s alig tudott mozdulni.

Azóta nincs. A fasizmus nem könyörült meg a betegeken, még utolsó napjaikban sem.

Idős Goliánnét egy kisebb táborba, Rechlinbe szállítottak. A tábornok édesanyja ott pusztult el tífuszban a betegszobán, ahol semmilyen kezelést nem kapott: 1945. március 15-én vett búcsút a világtól, keservesen megbűnhődve anyaságáért.

Golíán Józsefné 1945. április 16-án szabadult a salzwedeli táborból. Amerikai katonák szabadították ki a már tíz napja éhen tartott foglyokat. Visszatérve rátalált kislányára,

s azóta itt élt haláláig a kilenckéményes házban, egy név fényében és árnyékában.

S a tábornok?

Reá is emlékezik még a falu. Értelmes, csinos fiatalember volt, olykor ha szabadságot kapott, Tornócon magyarul udvarolt az egykori kislányoknak. Persze, akkor még nem volt tábornok, csak a Hranicei Katonai Akadémia növendéke. Akkor még sok minden nem történt meg abból, aminek később be kellett következnie.

Hogy áruló lett volna?

A Szlovák Nemzeti Felkelés katonai parancsnoka volt. Egy nemzeti felkelés katonai parancsnoka. A tornóci Golián család kiirtása túlságosan kiáltó ellentéte volt az árulás vádjának. A tornóci Goliánoknak nem is volt semmilyen politikai kapcsolata a tábornokkal. Olykor kaptak tőle egy-egy lapot, karácsonyi, vagy húsvéti üdvözletét.

A gyilkos a siralomházban tudja, miért ítélik el, a becsületes vagongyári munkás, vagy az édesanyja kapott olykor egy-egy üdvözletét, s elég volt egy név, rokoni kapcsolat, az anyaság ténye, és kiirtották, vagy kiirtották volna családostul.

Szegény nagymama, micsoda emlékeket hordozott, és micsoda rettenet árnyéka ül ezen a kilenckéményes házon. Állok, állok a keresztúton, és nem merek betérni a ház udvarába, csak nézem az udvart és a házat.

Nagymama! Nagymama!

Emlékeim csendjében régen elhalt a két unoka gyermekhangjának csilingelése. Az égboltot őszi felhők borítják el fiirtelen, s a napsugár ernyedten az udvarra telepedő árnyékba vész. Még tyúk se kapargál a puszta udvaron. Továbblépek és elindulok újra a temető felé. A temető felé. Mennyi halottam van. És mind az én halottaim.

És megint eltelt egy nap.

Idős nőVérem a ház ünnepi szobájában vetette meg ágyamat. Este ide térek nyugovóra, reggel itt ébredek meg. A pattogó régi bútorok között telik el az éjszakám.

Itt minden úgy maradt, ahogy anyám életében volt. Ugyanaz a két súlyos szekrény áll a szoba két sarkában. A padlót borító, megfakult szőnyegen ugyanaz a kis társalgóasztal. Körötte ugyanazok a székek. A kredenc, az ágy is ugyanaz. A rozzant, öreg dívány is. A tükör is. De anyám halála napján a falnak fordítottuk, s azóta is úgy maradt, csak sivár, deszkalappal borított hátát mutatja a szobába lépőnek.

Megérintem a kis asztalt. Az asztal ott állt anyaim ravatalánál a koporsó lába előtt. Ott állt apám ravatala előtt is ugyanebben a szobában. Mindkettő innen indult utolsó útjára. A két ezüstözött gyertyatartó is

ott áll még a kis könyvszekrény felső polcán. Megérintem a két gyertyatartót, megérintek minden bútort, s mindenütt ott érzem anyám és apám kezenyomát.

Körülvesz a négy fal, és fölébem hajol az alacsony mennyezet. Óvnak az éjszaka hűvös leheletétől. Elnézem a falakat, a mennyezetet, s érzem, hogy apám és anyám hajol fölém, ők óvnak az éjszaka sötét idegenségétől. Elnézem a fehéren vetett ágyat, és az jut eszembe, hogy az ágylepedőt és az egész ágyhuzatot is anyám szabta ki, ő szegte be, ő varrta meg. A dagadó párnákat és a dunyhát is ő töltötte meg finom tollpihével. Elnézem az ágy foltját, s szinte hallom anyám és apám hangját:

— Pihenj le, fiúnk, megfáradtál.

Megfáradtam. Egy élet súlyától. Az ő életük terhétől, emlékeim súlyától is, mert kora reggeltől, alig hogy felkelt a nap, mindenütt az ő nyomukban jártam. Eleinte csak a keskeny, hosszú udvaron a hervadt virágágyak mentén. Az udvar is, a virágágyak is, az udvar szélén kiültetett jázmin- és orgonabokrok, minden megőrizte régi alakját, ahogy annak idején kertész apám keze igazította el. A kertben a vén gyümölcsfák is ugyanazon a helyen, és éppen úgy integettek őszi ágaikkal, mint anyám utolsó éveiben. Csak a törzsük lett vaskosabb, csak a koronájuk lett ágbogasabb.

A nap az ég alacsony keleti oldaláról hirtelen felfelé kezdett szökni, s akkor már valahogy szűknek találtam ezt a drótkerítéssel körülzárt kertet, az udvart is. Elindultam a jázmin- és orgonabokrok közt, a feketére mázolt, itt-ott rozsdásodó vaskapu felé. Aztán föl a Vág töltésére az évtizedek alatt kitaposott ösvényen. A Vág töltése ott ágaskodik kertünk kerítése felett, csak egy szűk kocsiút választja el alsó szélét a kert szélétől, vagyis a kerítéstől.

A töltésen föl, aztán jobbra fordulva a vasúti híd felé, még mindig apám és anyám nyomain haladtam, meg a saját lábam nyomán. Gyermekkoromban gyakran kisétáltunk erre apámmal. Igaz, nem ilyen szokatlan reggeli időben meg hétköznap, csak délután, vagy alkonyaikor és legfeljebb vasárnap. Ballagtam a vasúti híd feléf s hirtelen megálltam ott, ahol a Bagazia-sor dűlőútja lejtősen ugyancsak a Vág töltésére kapaszkodik. Hányszor, de hányszor álltam meg itti apámmal. Nagyszerű látvány nyílik innen a falura, meg a távoli, párás-látóhatár felé.

Ha nyári verőfényben arccal északkelet felé fordultunk, egy torony halvány árnyéka ködlött elő az aláhajló égboltozat kékségéből.

Apám ilyenkor mindig arrafelé mutatott. A legkeletibb, számomra láthatatlan pontokra azt mondta:

— Látod, fiam, az ott Galánta.

Nem láttam Galántát, csak bólintottam: — Igen, Galánta.

Akkor északabbra lendült a karja, s előrenyújtott mutatóujjával jelezte :

— Az ott Szered.

Szeredet se láttam, de erre is rábólintottam: — Az ott Szered.

Akkor még északabbra mutatott, a ködlő, halvány torony felé, és azt mondta: — Az ott Báb.

Az ott Báb! A szívem megdobbant,

Báb a szülőfalum. Nem apám szülőfaluja, hanem az enyém. Aztán mégiscsak elszomorodtam, és már sose felejtem el azt a fájdalmat, ami rám rontott akkor. Hiszen ez nem Báb, hanem Sándormajor. A torony sem templomtorony, csak a kútház tornya. Ettől a gondolattól még szomorúbb lettem. Nekem nincs is szülőfalum, csak szülőmajorom, de ilyen szó nincs is a magyar nyelvben.

Pedig szerettem a Sándormajort: gyermekkorom hozzáfűző emlékeit, a velem egyívású béresgyerekeket. De ha Strasser úrra, a földbirtokosra gondoltam, akinek keresztneve rászármazott a majorságra, a major major volta apám harminc évig tartó szolgai állapotát juttatta eszembe. És apám is így volt ezzel, mert ha a kútház tornyára meredt meghomályosodó szeme, mindig nagyon elkomorodott az arca.

— Nekem nincs is szülőfalum — mondtam magamban. A párás, kéklő messzeségbe bámultam, és újra elfogott a fájdalom. A majorságnak nem volt semmi köze Báb községhez. Igaz, egy volt a jegyzőségük, de a jegyzői hivatal nem lehet az ember szülőfaluja. A szülőfalu fogalma így foszlott szerte fiatalos, megkeseredett gondolkodásomban, s végül egy hivatalos pecsétté zsugorodott a születési bizonyítvány adatai alatt.

Tornóc jelentette számomra a tényleges faluközösséget. És otthonunk lett az a vályogház, amit dédapám épített itt a Vág töltése alatt. Mikor leégett, nagyapám a gépész, cseréptetővel cserélte ki zsindelyes fedelét, és apám a kertész haláláig fizette a falaira súlyosodó adósságokat. És az a darabka kert talajvizes lápos legelő volt valamikor, de ő igazi kertté varázsolta.

Harmincháromban törpe gyümölcsfákkal ültette ki a legvizenyősebb részét. Ha megáradt a Vág, másfél méter mély tó hullámzott abban a csücsökben. Mindenki megmosolyogta apámat: nem fog ott soha gyümölcs teremni. S a törpe fák a talajvíztől óriásfákká növekedtek. Apánk így halála után is itt maradt közöttünk. Azokban a göcsörtös almafákban és körtefákban. Tavasszal fehér virágok özönével, jó illatokkal árasztotta el az udvart és a házat. Nyáron beárnyékolt bennünket, öszszel ízes almával és körtével kínált. Ha szél susogott a fák lombja között, olykor mintha az ő hangját hallottam volna: — Fiam! Fiam, itt vagyok. S még ebben az őszi időben is, mikor a szél megborzolta a vékony, tar ágakat, mintha az ő hangját hallottam volna:

— Fiam, itt vagyok.

Ezért indultam el a nyomában. Mert valóban itt van. Mindenütt itt van, ahol életében megfordult. Itt állunk most ketten a Bagazia-sor dűlője felett, s elnézzük, amint felfelé kapaszkodik a Vág töltésére. Nézzük a vadonatúj házak sorát, a kiskertek alatt elfutó betonjárdát, s mintha megint az ő hangját hallottam volna:

— Ni csak, ez a Janasz úr földje.