A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-21 / 29. szám
GERGELY SÁNDOR tines trónus 500 évvel ezelőtt született Dózsa György, a nagy parasztvezér. Az évforduló alkalmából közöljük Gergely Sándor regényrészletét és Petőfi Sándor versét. Dózsa sátora a közelben volt. A bejáratban Julika állt. Odább Julcsa, kis bugyorral a hóna alatt. Dózsa jöttére elsírta magát Julika. — Ne sírj — mondta Dózsa. — Máj... ha fijad lesz ... György legyen a neve... — megsimogatta a kezére boruló síró lányt, aztán otthagyta, s csak úgy hátrafelé mondta. — Siessetek .. . Vonakodva, visszanézve tűnt a sötétségbe a két asszony. Dózsa sátra elé váratlanul Szokoly Mihály, Ó-Becse ura lopakodott. — Nagy győzelem volt ez uram! Két dandár lófőt lebírni! — kiáltotta. — Nagy ára volt — mondta Dózsa. — Megérte. Uram, ily győzelmet venni.. . S uram, most má .. . s reggel: mi lesz? — Csata — szólt ra Balogh Gábriel, aki most ért a sátor elé. — Csata. S eldöntő. — S hová száll a győzelem, a végső? — A végső? — felelte Gábriel helyett Lőrinc. — A végső győzelem csak a szegényeknél lehet ... leszen. — Csak? — a kisúr furcsálkodva nézte meg a három seregnagyot. — Abbiony jó lesz — mondta zavartan s mint aki jóvá akarja tenni akaratlan hibáját... S lassan belehátrált a sötétségbe. Gábriel kacagott. — Nem tudom — fordult Gábrielhez Dózsa. Nevettél-e, vagy szitkozódtál? Ezen aztán jólesőn nevettek mindhárman. — Hát... búcsúzunk — mondta később Dózsa. Gábriel mélyen mélyen meghajolt Dózsa előtt. Dózsa felemelte s mellére vonta, a hátát ütögette, aztán újra közel húzta s megcsókolta. Dózsa most Mészáros Lőrinc előtt hajolt meg. Az öreg pap, tiltakozón s ijedten emelte két karját. Összeölelkőztek. Gábrielt szájon csókolta Lőrinc. — Hosszú életedért imádkozom, Gábriel.. . Légy a jóknak kelesztője .. . istápolója ... — suttogta. — Mindhalálig — mondta Gábriel. Köhlntett s elment. A sátor nyitott tetején beragyogtak a csillagok. Dózsa hanyatt fekve, sokáig nézegette. Furcsa: ugyanilyen nyitható tetejű volt az ő sátra. De hiszen azt az ő parancsára s szemeláttára gyújtották meg... Mikor is? Tegnap? Vagy tán tegnapelőtt? Reggel... Hiába! No... Hiába volt minden áldozat!... De nem, dehogy: szegény jó Lőrincnél az igazság: szent a sok mártír, ki meghalt a keresztes zászló alatt, s példánk megbiztat sok lelkes szegényt, ki jobban bölcsebben használja föl majd a sok úri ellenkezést is ... De ... de vigyázással éljenek. A mi életünk s haláluk is arra tanít, kit az a fogoly török ulema mondott eccer, nem is olly régen Nándorfehérváron. Dózsa felhozatta tömlőéből a jó öreget, kit titokban táplált s kinek elmondta terveit, kiket szőtt Mihállyal, Lőrinccel, Ambrussal, kik Zápolyát, Thurzót, Bakócz prímást rángatták... Akkor mondta a török hitek tudósa, a török példabeszédet: ne mondd, hogy ravasz vagy, van nálad ravaszabb ... s ne mondd, hogy erős vagy, van nálad erősebb ... Nagyot sóhajtott Dózsa s megfordult volna . .. Szinte feljajdult. Jobb lába, combja szörnyen sajgóit. Odanyúlt volna! De két kezét csuklóban bilincselték össze. Lehunyta szemét s.emlékezett: az este hozták be ... Alkonyaiig tartott a csata ... Vagy ki tudja! Csak néki tartott addig! Amikor átszúrta a combját s a nyeregkápához szögezte Petrovics... De utána ez a vad főúr is lefordult a lóról. Hadrend akkor már alig volt. S had is alig, mindkét oldalon. A nagy része már a földön feküdt. Zápolya jobban bírta. Dandárra menő páncélos úri s bőrvértes rác lovasa volt még, s keresztes már csak negyedannyi. Meg aztán a puskás németek! Üköt... a titkot, hogy puskás hadja van, jól megérezte Zápolya. Nagy lett az ijedelem miattuk. Pedig inkább csak a dörgésben volt az erejük. Két hosszú-hosszú s egymás mögött álló, kék ruhás, nagy kalapos puskás német sor... Az első, lábhoz tett, öles csövű puskákkal állt. A második meg az előtte állók vállára fektette lőfegyverét. Kétszáz puska dördült jobbfelől s kétszáz balfelől köpte a füstöt, a bűzt, a vasszegeket Gábriel és Dózsa dandárjára. Mögöttük hátrálni, szaladni kezdett az ijedt keresztes. De a törzshad néhány bátor főlegénye s Cser Bálint, kardlapjával űzték vissza őket. S Dózsa György maga dörgő hangon osztogatta parancsait. S acéljával Gábriel felé is izent... Hamar átugrottak a holtakon, s át a sebzett lovakon, amelyek fel-felágaskodtak, s újra a földre zuhantak s halálordításuk félelmetes volt. A keresztesek régázoltak a meglepett páncélos németekre, akik elhányták fegyverüket, s menekülni kezdtek nehéz vasruhájukban. De alig kezdték taposni a bukdácsoló, ijedt s kegyelmet térdre bukva kérő németeket, amikor előtört a rác rendlovasok korbácsa alatt összeverődött Zápolya-had. Elül Várday püspök rohant. Körötte fényes páncélos nemesek százada. Jobbról Petrovics jött... s balról... a tegnapi csatából megmenekedetl Andorássy .. . Közel dandárnyi jó lovas csapott alig zászlóaljnyi fáradt... nagyon megfáradt hadfira. Csak hátul, Temesvára várvédő hadát lesve, nehogy a ketesztes hátába törjön, állt tétlenül öt lovasszázad martalócával Veliki Péro ... — Neki... Csak neki — szikrázta Gábriel felé a parancsot Dózsa. Felállt lova nyergében, tágra nyitotta száját, s így a körötte tömörülő törzshadanak s nagyon megapadt, alig századnyi lovasának. — Neki... a gyerekjeinkér ... neki — a kantárt lova nyakába vetve, baljába kapta szörnyű buzogányát s jobbjára hosszú, széles, kétélű, hegyes német kardiát. — Futnak — üvöltötte, amikor rettentő suhintásától kétfelé esett egy páncélos urát védő fegyveres szolga. S látta: Gábriel kis hadának lendületétől már inog Andorássy. S látta: feléje döfi lándzsáját a rác óriás: Petrovics. — Neki — üvöltötte. — A gyerekjeinkért... — irtózatos erővel vágta a jobb otldalán előrehajló Petrovics mellére buzogányát, aztán kiesett jobbjából a kard s vad ordítással kapott a combjába fúródott lándzsához s ki akarta rántani. Még egyszer egyenesre ült nyergében. Homályosuló szemmel látta: áttörte magát a zápolyások gyűrűjén Gábriel... Hárman vannak ... Elmosolyodott: megismerte a Gábriel mellett vágtató Zinát, kard volt az ő kezében is, s a másik oldalán a csonka kezű ... Iregi... A világ elsötétedett előtte s leesett a lóról. Most újra a sátorba bevillogó csillagokat nézte .. . Hamarosan megvirrad ... Nagyot nyújtózott: de fcombsebe fájdalmasat nyilallt, s megérezte, hogy bokáin vékony vaslánc feszül. Bilincses kezét, amely ölében nyugodott, felhúzta mellére, amelyen valami szorító súly feküdt. Tenyérnyi széles vaslap húzódott át a mellén s le jpbbra-balra, a földre... a padlóra, ahová vasszögek erősítették. — Helyhez szögeztek? — csudálkozott, újra elaludt. Amikor kinyitotta szemét, világos volt, s mégis azt hitte: álmodik, mert néhai lovásza, Gergely állt mellette, s valami furcsa szerszámot tartott a kezéberl A veres ruhás, mogorva ember letérdelt, kezét Dózsa tarkója alá tolta, felemelte a fejét, ráerősítette'a furcsa vasabroncsol, amelyre széles vaslapok borultak fedőként. — Még bő — dünnyögte Gergely s leemelte a kalapformájú vasholmit Dózsáról. Odakünn már nagy volt a lárma, s valahol a közelben szapora kopácsolás hallatszott. Mintha sok száz kalapács ütött volna fára, fákra ... Aztán sok-sok lópata dobogás közeledett és váratlanul, mint a duda, bőgött a kiáltás: — Apánk, urunk... itt vagyunk... Nagyot riadt a kiáltásra . .. Énok vajda hangjára ... És • már zengett, mint a kürt, ércesen, Mészáros Lőrinc szava: — Dózsa György ... hol vagy? Felkaptá fejét s nagyot rántott magán Dózsa ( György. A szörnyűséges fájdalma annyira beléje nyilallt, hogy elalélt. Amikor magához tért. .. csend volt, csak a ko- I pácsolás {ártott még egyre... és valami furcsa , lüstszagra riadt... Tán ökörsütésre készülődnek? Vigadnak majd Dózsa György fővételén? Petőfi Még kér a nép, most adjatok neki! Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Tzzó vastrónon őt elégetétek. De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz; úgy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok! S a nép hajdan csak el 'delt kívánt, Mivelhogy akkor még állat vala; De az állatból végre ember lett, S emberhez illik, hogy legyen joga. Jogot tehát, ember jogot a népnek! Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg Isten teremtményén, s ki rásüti: Isten kezét el nem kerülheti. Sándor: A nép S miért vagytok ti kiváltságosok? Miért a jog csupán tinálatok? Apáitok megszerzék a hazát, De rája a nép-izzadás csorog. Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya! Kéz is kell még, mely a földet kihányja, Amíg föltűnik az arany ere... S e kéznek nincsen semmi érdeme? S ti kik váltjátok olyan gőgösen: Mienk a haza és mienk a jog! Hazátokkal mit tennétek vajon. Ha az ellenség ütne rajtatok? ... De ezt kérdeznem! engedelmet kérek, Majd elfeledtem győri vitézségtek. Mikor emeltek már emlékszobrot A sok hős lábnak, mely ott úgy futott? nevében Jogot a népnek, az emberiség Nagy szent úevében, adjatok jogot, S a hon nevében egyszersmind, amely Eldől, ha nem nyer új védoszlopot. Az alkotmány rózsája a tiétek, Töviseit a nép közé vetétek; Ide a rózsa néhány levelét S vegyétek vissza a tövis felét! Még kér a nép, most adjatok neki; Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hírét? Izzó vastrónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz... úgy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
