A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-22 / 51. szám
A perahera ünnepség egy résztvevője: nyelvének, arcának és orrának átszúrásával az ájtatos zarándok úgy véli, megbocsátást nyer bűneiért A vallási extázisbán alig érez fájdalmat Kandyban, a Központi tartomány fővárosában, a legendáktól övezett egykori királyi székhelyen tartják a legfényesebb „peraherákat“, nagyszabású vallásos felvonulásokat, amikor az ország minden részéből százezrek zarándokolnak festői viseletben, gazdagon feldíszített elefántok kíséretében „Buddha fogának“ templomához. Évszázadok óta őriznek itt egy hatalmas fogat, amiről a legenda azt állítja, hogy ezen a helyen esett ki Buddha állkapcsából. A mai Sri Lankát azonban ennél jobban jellemzi a haladás, az iparosítás. Az utóbbi években erőteljes fejlődésnek indult az acélgyártás, kiningyártás, élelmiszeripar. A gyöngyhalászat ma már nem számottevő. Grafittermelése első, teakivitele második a világon. Az ülő Buddha szobra (3.-4. század) — az Anuradhapura város környéki sztupák egyik legnevezetesebb emléke Mike Dávidov, aki mint az amerikai kommunisták lapjának, a Daily Worldnak tudósítója él a Szovjetunióban, az idén beutazott néhány olyan körzetet, amelyek azelőtt a legelmaradot-1| tabbak közé tartoztak. A látottakról, tapasztalatairól a Za rubezsom folyóiratban számolt be. C C C P Hogy láttam a Szovjetuniót A különbség a nemzeti kérdés megoldásához való amerikai és szovjet hozzáállás között — a különbség a szavak és a tettek, a valóság és az ígéretek, a szocializmus és a kapitalizmus között. A tizenhárom szovjet köztársaságban, amit meglátogattam, igazi testvérbarátsággal találkoztam. Már néhány évvel ezelőtt, amikor a pusztító földrengés után újjáépített Taskentban jártam, tudatára ébredtem, hogy ez a város tulajdonképpen a Szovjetunió valamennynyi népe testvérbarátságának és segítőkészségének szimbóluma. A földrengés után néhány órával Taskentbe repültek a szovjet párt- és állami vezetés legmagasabb képviselői. Nálunk, az Egyesült Államokban, szintén meglátogatják az elnök meg a vezető politikusok a katasztrófa sújtotta területeket — de ezzel meg is szűnik minden hasonlóság Taskent és mondjuk, a Mississippi árvíz sújtotta vidéke között. Nálunk a katasztrófákra is a „szabad vál. lalkozás“ elvéhez alkalmazkodva reagálnak. Vöröskereszt-segély, gyűjtés a lakosság között, a Nemzeti Gárda mozgósítása, hogy elejét vegye a fosztogatásnak. Végül a Kongresszus megszavaz egy összeget, ami éppen csak a legnagyobb nyomorúság tompítására elegendő. És családok ezrei jutnak a tönk szélére, mert a biztosítás a leggyakrabban sújtott vidékeken drága, s a néger vagy a mexikói családok ezt nem engedhetik meg maguknak. S ezzel összehasonlítva Taskentet — az egész város újjáépült, a Szovjetunió valamennyi szövetséges köztársaságának a segítségével! A Türkmén SZSZK-ban eszembe jutott Engels megállapítása arról, hogy a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet — átmenet a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába. Az egész Kara-Kum-csatorna e megállapítás bizonyítéka. Ebben az országban ötven évvel ezelőtt még majd mindenki nomád pásztor volt, s a vízről azt mondták, hogy minden egyes cseppjében egy darabka arany és emberi könnycsepp rejtőzik. Azt hiszem, felesleges a csatorna gazdasági jelentőségéről beszélni. Engem megragadott az a tény, hogy a csatorna építése 1954-ben kezdődött, amikor még nem volt eltüntetve a háborúnak minden nyoma, és hogy építésében részt vettek emberek a Szovjetunió valamennyi vidékéről. Az oroszlánrész a tervezésből és a kivitelezésből a Türkmén Tudományos Akadémiát illeti, ennek öntözéssel foglalkozó szakembereit. Hangsúlyozni kívánom, hogy éppen a Türkmén Tudományos Akadémiát — hiszen Türkmenisztán volt a cári Oroszország egyik legelmaradottabb területe, ahol a legnagyobb volt az analfabetizmus. Türkmenisztánban óhatatlanul az észak-amerikai indiánok sorsára kellett gondolnom, akiket oly kegyetlenül üldöztek, irtottak a jenkik, rezervációkba kényszerítették őket, s akik a mai napig is a puszta létükért, fennmaradásukért kénytelenek küzdeni. Az indián az Egyesült Államokban átlag 42 évet él, ami 29 évvel kevesebb, mint az átlagos fehér amerikai életkora, az indiánok földje régen nincs már eredeti gazdáinak tulajdonában, s úgy gondolom, hogy még senkinek sem jutott eszébe olyan intézményt létrehozni, mint egy Indián tudományos akadémia. Meglátogattam a gazdag Szovjet-Azerbajdzsánt, olajmezőit, olajfinomítóit, a bakui múzeumban történelmi dokumentumokat láttam arról, milyen volt a nyomora egykor ennek a vidéknek. S a mexikói származású 9 millió USA-polgárra kellett gondolnom — éppen egykori farmjaikon, földjeiken termelik ki ma a legtöbb kőolajat, de a mexikói farmerek leszármazottai a legszegényebbek közé tartoznak, a legjobban sújtja őket a munkanélküliség, gyermekeik, akik többnyire nem tudnak jól angolul, kiskoruktól kezdve másodrangú állampolgárok. Semmi sem jellemzi jobban a különbséget a nemzetiségi kérdés megoldása terén az Egyesült Államokban, mint a 25 millió néger sorsa. Erre, a négerek harcára, amelyet vívniuk kell polgárjogaikért, egyenjogúságukért, kellett gondolnom, miközben végigutaztam a szovjet köztársaságokat, találkozásaim alkalmával a nem orosz nemzetiségű dolgozókkal, tanítókkal, tudósokkal, akik otthon nincsenek nyomásnak, faji megkülönböztetésnek kitéve. Azt, amit Üzbegisztánban, Tádzsikisztánban vagy a többi egykor elmaradott területen láttam, a reális út volt, példa a testvérbarátságra és a segélynyújtásra, a sikerekre a nemzetiségi kérdés megoldása terén, amelyeket a Szovjetunió fennállásának ötven esztendeje alatt elért. MIKE DÁVIDOV amerikai újságíró hot 17
