A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-22 / 51. szám
43. Hazautazás. Sassnitz — Berlin — Drezda — Praha — Šumava. Martina mérleget készít. Milyen eredménynyel zárulnak az első közös napok? Keserűen állapítja meg: az eredmény csekély. Testileg Toman összeszedte magát. Már botra sincs szüksége. Pergamenszínű arcát kissé átjárta a vér. De sajátságos szégyenkezése, érthetetlen félelme a testi közeledés elől még mindig tart. Egy eredményt mégis elkönyvelhet: Toman beszédesebb lett, ritkábbak és rövidebbek a percek, amikor eltűnik előle az ismeretlenségbe, ahová nem tudja követni. Martina érzi, hogy segítségre volna szüksége, de a gondolat is elriasztja. Ez kapitulációt jelentene. A gyöngeség bizonyítékát, a kudarc beismerését ! Toman hazavágyik, hogy feldolgozhassa megtalált jegyzeteit, a kényszerű tétlenség hosszú hónapjai alatt felgyülemlett mohó munkavágy kergeti, és Martina nem gördít akadályt hazatérésük elé. Az otthoni környezet kedvezőbb lesz számomra, fontolgatja. Felajánlom a segítségemet. Ezt az ajánlatot biztosan nem utasítja el. Munkatársa leszek. A munka, a közös mű közelebb hoz mini ét egymáshoz. De még Sumavába érkezésük eb at váratlan segítséget kapott, mégpedig Toman apjától Prágában. Az öregember, aki a súlyos csapások után fia megmenekülésének hírére a csodával határosán lábra kapott, kis híján belebetegedett a találkozásba. Martina míg él nem felejti el azt a délelőttöt. Már messziről meglepő látvány fogadta őket, a szokatlan jelenség bizonyára az öreg szomszédait is elképesztette. Az első emeleti ablak tárva-nyitva, az ablakban az öreg türelmetlenül kihajoló feje fehérük. Aztán a sötét kapualj, a sötét lépcsőház, két-három sötét szoba, s a sötétből nagy hirtelen egy vadul hadonászó, töpörödött alak szalad elébük, összefüggéstelen szavakat hebegve. Martina a háttérben maradt, amíg az öröm első vihara el nem csitult. Szívét éles fájdalom hasogatta. Mit szólna ez a két ember, ha látnoki képességgel megáldva ebben a pillanatban eltalálnák, hogy jogtalanul nézi végig találkozásukat. Apa és fia megindultságának csak a kölcsönvett, ellopott élet jogán lehet tanúja. Az öreg ünnepi ebéddel várta őket. A szertartásos, nagy ebédlőt a rendkívüli esemény tiszteletére gondosan rendbe hozták, kicsinosították, de a szoba ennek ellenére is megőrizte a lakatlan helyiségek rideg hűvösségét. Toman már délután tovább akart utazni, végül mégis ott maradtak másnapig, mert apját ebéd után hirtelen rosszullét fogta el, másnap is csak akkor indultak útnak, mikor az orvos biztosította őket, hogy az öregembert nem fenyegeti veszély, roszszúlléte csak a heves lelki felindulás következménye volt. Martina figyelmét nem kerülte el, hogy a találkozás mély és rendkívül kedvező befolyást gyakorolt Tomanra. A kedves kis öreg! Nem is sejti, hogy gyönge kezével milyen hatékony, kiadós segítséget nyújtott neki. Gondolatban bocsánatot kért tőle, amiért azelőtt igazságtalanul elhanyagolta. Ebéd közben apósa olyan szépen beszélt róla, hogy Martina zavarba jött, aminek mélyebb okait persze egyikük sem sejtette. Zavara szemlátomást örömet szerzett az öregnek és még lelkesebb, még hatásosabb színek felrakására késztette, sőt végül úgy állította be a dolgot, mintha fiát nem is a szamojéd vadászok, hanem Martina mentette volna meg a biztos haláltól. Mikor később az öreg ágya mellett ülve egy szerencsés sugallatra hallgatva meghívta magukhoz üdülésre, Toman hálás, meleg pillantása lénye gyökeréig megremegtette. Toman a vonaton is sokkal beszédesebb volt, mint ezelőtt, elhalmozta gyöngéd figyelemmel, Martina szíve kinyílt, mint a fa, ha rügyeit kora tavasszal megérinti a tavasz varázslatos lehelete. Nem, ez nem a meghívásom, és nem is az öreg tegnap déli szavainak hatása, mérlegelte az első igazi siker boldogító gyönyörűségében. Tegnap ebéd után apósát ágyba kényszerítette a rosszullét, és Toman csaknem egy óra hosszat egyedül maradt vele. Talán akkor történt? Plzeň utón egyedül maradtak a fülkében. A nap mór estébe hajlott, s a vagonba lopódzó alkonyat sajátságos, bizalmas légkört teremtett körülöttük. Toman egyszerre megszólalt: — Miért nem mondtad meg, hogy... Elakadt, mintha valami megfelelő, kíméletes szót keresne. — Hogy akkor, a hír után mindent apámnak akartál ajándékozni? Tehát ez váltotta ki! Ez? — csodálkozott csalódottan Martina. — Ne beszéljünk folyton ilyen szomorú dolgokról, Vladimír. — De mégis — mormolta, és eg.vüttlétük óta először nyúlt Martina keze után. — Ez... nem is tudom, hogy mondjam... ez valóban nagylelkűség volt, Sylva! Sylva! Miért nem Martina! Mélyen elpirulva megrázta fejét, nem tudott megszólalni, mert keze a gyönyörűségtől zsibbadtan még mindig Toman meleg, gyöngéd tenyerében nyugodott. Csak egy idő múlva mondta: — Dehogyis. Egyszerűen elviselhetetlennek találtam ... Gondold csak el, valójában egyik sírtól a másikhoz vándoroltam. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy a te szerencsétlenségedből is hasznot húzzak. Előbb a testvérem. Majd az apám. Aztán még te is? Nem! Martina megremegett iszonyatában. Nem, el az emlékezéssel! Ne idézzük fel a múlt mélyéből a rémeket! Az őszi est pirosló fényében lassan kialudt körülöttük a nap, a lekaszált rétekről és learatott mezőkről felszállt az esti köd, s a távoli láthatáron kirajzolódtak a hegycsúcsok lilába játszó körvonalai, fantasztikus szigetek ködképe. Már beesteledett, mire a villához értek. A bérkocsi áthaladt a sarkig tárt rácsos kapun, a kerekek alatt selymesen susogott a parki utak finom homokja. Toman hangját elfátyolozta a megindultság: — Fél évvel ezelőtt voltak napok, amikor mór nem is reméltem, hogy még egyszer eljutok ide. Martina arca csöndes válaszul megérintette Toman vállát. A kocsi megállt a bejárat előtt, az öreg Jakub a kertész házaspárral együtt kiszaladt az érkezők üdvözlésére. Mikor beléptek a hallba, Martina ámulatában összekulcsolta kezét. A lépcső korlátján, az állványokon, a virágtartókban ... mindenütt csupa virág, egész virágtenger, a levegőt betölti a fehér és piros szegfűk kábító illata. Martina mit sem sejtve fordult Jakubhoz: — Jakub, mit jelentsen ez? Mi jutott eszébe? Hol szerzett ennyi virágot? Az öreg Jakub belesomolyog szürke császárszakállába: — A virágok az üveghózból kerültek ki, nagyságos asszony. Mi csak a docens úr parancsát teljesítettük. — Hát akkor te!? A három rövid szó nemcsak a meglepetés felkiáltása: Martina ujjongó szíve szólalt meg benne. — Nem megyünk fel? — válaszol kérdéssel Toman, és arcán most először csillan fel a régi fiúsán huncut mosoly. Olyan biztonsággal vezeti fel Martinát, mintha tegnap járt volna itt utoljára. Fenn az emeleten is vlrágerdő fogadja őket, az előszobában és az ebédlőben, amelynek ajtaját Cilka utódja, Kristinka nyitotta ki előttük, minden vázában szegfűcsokor illatozik. Martinának az öröm elveszi a szavát. Csak Kristinka tapintatos távozása után néz mélyen Toman szemébe, pillantásába beleadja egész lelkét. — Te, csakugyan te? — ismétli remegő szájjal. — Annak megünneplésére, hogy visszatértünk arra a helyre, ahol olyan boldogok voltunk. Végre valahára Toman szíve is megnyílik, a legdrágább ember szíve, akiért annyit szenvedett 1 Igen, jó, hogy idejöttek, az erős, ellenállhatatlan emlékek klncsesházába. Martina Toman karjába veti magát, szenvedélyes csókjai is az első igazi csókok, mert minden, ami ebben az áldott órában történik először történik közös életükben. — Sassnitzból írtál Jakubnak? — Nem, Prágából sürgönyöztem. Féltem, nehogy elkéssek vele. — Köszönöm Vladimír. Nagyon köszönöm. Én is előkészítettem óm valamit... Gyere, most én vezetlek. Átmennek a másik szobába. A csukott erkélyen nagy íróasztal, a falak mentén könyvekkel borított polcok. Martina mohó, diadalmas mosollyal néz Tomanra. Ez most a dolgozószobája. Valaha az apja dolgozója volt, itt beszélt vele Toman azon a napon, amikor eldöntötték Sylva és Toman egybekelésének kérdését. De ez nem minden, ez távolról sem minden. Martina még egy ajtóra figyelmezteti, a könyvszekrénybe épített rejtett bejáratra. — Oda már egyedül kell menned — suttogja és kisurran a szobából. Tudja, hogy most Tomanon az ámulat sora, és jobb lesz, ha nincs jelen, amikor átlépi közös hálószobájuk küszöbét. Ez viszont Martina utasítására történt, de ő már Sassnitzból rendelkezett így. A szeptember eleji reggel hűvös, tiszta levegőjében színesen ragyognak az ősz virágkirálynői, a dália meg az őszirózsa, s a harmatos pázsit szikrázva viszonozza a felkelő nap fényüdvözletét. A fény egyre erősödik, csakúgy mint hat hónappal ezelőtt azon a prágai reggelen, az ablakon át beomlik Martina szemébe, olyan mint egy hosszú lélegzetű korái, mint a zengő orgonaszó. Mégis minden más, egészen más! Martina óvatosan megmozdul és könyökére támaszkodva félig felemelkedik az ágyban. Az elfüggönyözött ablak vakítóan csillog, mintha átlátszó arannyal volna beüvegezve. A szomszéd ágy a Tomané. Még alszik. Oldalt fekszik, Martina felé fordulva, bal keze kopasz feje alatt, a másik könnyedén nyugszik a takarón. A párna arcának csak egyik felét hagyja szabadon, de így is látszik: idő előtt megöregedett arc, sötétbarna ráncokba gyűrődő, fonnyadt bőr, szeme alatt csúnya, petyhüdt könnyzacskó. Szója félig nyitva, a csöndben hallani egyenletes, mély lélegzetvételét. Alszik. Martina nem tudja róla levenni a szemét. Még sose látta Tomant alvás közben. Itt fekszik mozdulatlanul a test, amelyet éjszaka ölelt, a kéz, amely éjszaka őt ölelte. Felkönyökölve nézi, már megfájdult a karja, de nem mer mozdulni. Milyen furcsán, természetellenesen hat egy alvó férfi az új nap küszöbén! A csönd egyre jobban elmélyül Martina körül* és tele van nyomasztó titokkal. Az alvó, korán megöregedett ember titkával. Martina szeretné Tomant megérinteni, hogy felébressze, de nem meri. Mégis jobb, hogy még alszik. Megijed, nehogy merőn rászegezett pillantásával ki ne rántsa az álom karjából, Másfelé néz, a fényben úszó ablakra, az öltözőasztalra, ahol a csiszolt illatszóró mellett Toman gallérja és nyakkendője fekszik, úgy ahogy az esti vetkőzésnél odatette, végül mégsem tudja megállni, és megint csak odafordul hozzá. Toman szabályos lélegzetvételét hosszú sóhaj szakítja meg, mozdul egyet. Most felébred! (Folytatjuk)
