A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-15 / 50. szám
42. Másnap, mikor a kilátón ültek a Wissowski patakvölgy mészkőfalai fölött, Martina feltűnően és kitartón játszott a nyakláncával, A láncon függő medalion a ruha kivágásába bújtatva Toman naplójának kiszakított lapját őrizte. Toman végre észrevette a láncot, sőt meg is jegyezte, hogy ezelőtt sose látott rajta ilyesmit. Martina ezúttal nem is próbált uralkodni magán. Arcát elfutotta a láng, és Toman ismételt kérdése felszólította, hogy nézze meg maga. Toman két ujjal óvatosan meghúzta a láncot, anélkül, hogy Martina bőrét megérintette volna. A medalion kibukant rejtekéből. Meglepetten kinyitotta. Martina lesütött szemhéja alól mohón figyelte Tomant. Kivette az öszszehajtogatott papírlapot, meglepetésében felhúzta szemöldökét. Igen, azonnal tudta, mi az! Lehajolt, olvasva, Martina szíve nagyot dobbant. Most mi lesz? Toman arcán halvány pír visszfénye suhant át. Nyomban el is tűnt, mintha valóságos pirulásra már nem jutna vér. Végre felemelte fejét és merengve nézett maga elé, a tengerre, a láthatárra. Hová néz tulajdonképpen? — tűnődött szorongva Martina. Mit lát? Mire gondol? Határtalanul messze van most tőle! — Mindig magamnál hordom — suttogta, hogy visszahívja magához Toman összerezzent, lehajolt hozza és könnyedén megsimogatta a haját. Martina szeme közben Toman szemét kereste. Meg is találta. Mélyen beesett szem, alatta kék karikák. Ha megértené a sötét szempár beszédét! Ha a mélyére látna! Toman megsimogatta a haját! Ez volt minden. Martina szomorúan visszatette tokjába a sárgult lapot és újra becsúsztatta a ruha kivágása mögé. A fém hideg érintése megborzongatta. Ugyanaznap együtt pihentek ebéd után az erkélyen, és Martina Toman kívánságára részletesen elmondta, hogyan próbálta felrázni a befolyásos bécsi körök lelkiismeretét, és rávenni őket egy újabb mentőexpedíció felszerelésére. Toman, aki közben a térdén jegyzetelt, hirtelen félbeszakította : — Tulajdonképp miért kereszteltétek a mentőhajót Martinának? Már Stockholmban meg akartam kérdezni Andersent, de megfeledkeztem róla. Martina minden idege riadót jelez. De szempillája se rebben, változatlan hangon mondja: — Az én ötletem volt, Vladimír, Alvin Andersen Syívának akarta elnevezni a hajót, de én elleneztem. — Ellenezted?! Pedig megfelelőbb, mondhatni szimbolikus lett volna, nem gondolod? — Ügy beszélsz, mint Alvin Andersen. De én ebben is szimbólumot láttam. Testvérem emlékének adóztam vele. — A sors megvesztegetése? — Szó sincs róla — fakadt ki Martina. — Ne vedd rossz néven, hogy beszélek erről, de Martina életében szeretett téged, és nehezen viselte, hogy engem választottól. Toman kissé megtnozdult a fekvőszéken és gyorsan mondta: — Ügy? Ha jól emlékszem, valaha épp az ellenkezőjét állítottad. Az ütés ezúttal oly heves és váratlan, hogy Martina nem tud uralkodni magán, arcát elönti a vér, még a nyaka is belepirosodik. Ezt mondta róla Sylva? — zúg a fejében, és egy villanásnyira elragadja a harag. De azonnal átlátja a helyzetet: óvatosabban kell beszélnie, okosabb, ha nem merészkedik Tomannal mélyen a múltba. — Igen ... igazad van — sietett a válasszal. — Akkor valóban így vélekedtem. De ma már régen tudom, hogy nem így volt. Vagyis csak sejtem — helyesbített. — Martina például La Baule-ban akaratom és figyelmeztetésem ellenére valósította meg a kirándulást. Csak később jöttem rá... Szeme sarkából jól látta, hogy Toman felfigyel. Rövid, szándékos szünet után folytatta: — Martina hazardírozott az életével, mintha számára már elvesztette volna az értékét. Toman csak mormolt valamit. Hosszú ideig némán ültek egymás mellett. Hatottak rá a szavaim? Eszébe jutott most a mély iumavai kút? Megértette, amit jelezni akartam? — tépelődik Martina. Legszívesebben tovább beszélne Martináról, elragadja a telhetetlen vágy, hogy Martináról, egyre csak Martináról beszéljen, kiteregesse Toman előtt Martina minden szenvedését, s ettől csak józan esze téríti el. Tudja: ez helytelen volna. Természetellenes és gyanús. Lenn a haragosan hullámzó tengeren egy apró gőzös hánykolódik. Martina a hullámról hullámra sikló Aurórát látja maga előtt. — Ez ugyan nagyon szép volt tőled. finom érzésre vall, de nekem mégis csak kedvesebb lett volna ... Egyébként most már egyre megy, Sylva vagy Martina, a hajó így is, úgy is későn érkezett. Bocsáss meg, talán kemény szavakat mondok ... Persze mélyen fájlalom Martina korai, tragikus halálát, de bevallom, különös megkönnyebbülést éreztem, mikor leveledből értesültem róla. Martina másodszor is elvesztette önuralmát. Indulatosan fordult Vladimírhoz, arca égett a felháborodástól. /• — Megkönnyebbülést?! Vladimír, hogy beszélsz? Toman megrázta fejét. — Tudtam, hogy haragudni fogsz, de nem mondhatok egyebet, ha az igazat akarom mondani. Féltem Martinától, és mindig kívántam, hogy a sors, mármint a jó sors minél meszszebbre vigye tőlünk. Biztos voltam benne, hogy ha állandóan a közelünkben élne, meggyűlölném. Ezt nem mondhattam meg neki nyíltan, de elviselhetetlennek találtam, hogy ránézzek, és azt higgyem, téged látlak, és téged lássalak abban a hiszemben, hogy Martinára nézek. Martina arca tüzelt. Hiába hajtogatta magában: hiszen engem ez ma már nem érint! Nem tudott lecsillapodni. Toman azonban látszólag nem tulajdonított a dolognak különösebb fontosságot, mert kis idő múlva egész másról kezdett beszélni: hazavágyott. — Mielőbb fel kell dolgoznom • az expedíció anyagát, hogy nyugtom legyen, és új tanulmányokba foghassak. A munka leghamarabb helyreállít. Ismerem magam. Gondolatban mór tudományos jegyzeteinek feldolgozásával foglalkozott. Andersen a naplóval együtt szerencsére feljegyzéseinek nagyrészét is megmentette. Rauchbergert ugyancsak felkeresi. Legjobb lesz, ha közösen írják meg az expedíció történetét, legalábbis addig az időpontig, amíg Rauchberger a Ferenc József szigetcsoporton elindult felfedező útjára. A továbbiakat persze mindegyiküknek külön-külön kell feldolgoznia, de azt a részt is együtt adhatnák ki. — Közös könyvünk egyben védelem is lesz. Mert eszerint, amit írtál, Rauchbergert súlyos sérelem érte. A mi esetünkben szó sem lehet blamázsról, sem arról, hogy az expedíció valami hiba vagy mulasztás következtében szenvedett hajótörést. Ezt az orosz, norvég és svéd szakemberek is megerősítették. Egyszerűen szerencsétlenség történt. Előreláthatatlan katasztrófa, amit emberi erő nem tudott megakadályozni. A Vindobonát a Jeanette sorsa érte ... sem több, sem kevesebb. Miért tartják Franklint mind a mai napig hősnek, és miért kicsinyük le Rauchbergert? Csak azért, mert Franklin elpusztult, Rauchberger pedig merő véletlen folytán megmenekült. Martina most először tapasztalt Tomannál felháborodást. De indulata hamar kialudt, mintha a kitörés egy csapásra felemésztette volna minden erejét. Lehorgasztotta fejét és újra magába zárkózott. Mintha elaludt volna. Martina, ölében Alvin Andersen norvégiai fényképeivel mozdulatlanul ült mellette, nézte a láthatár ködösen kék vonalát, ahol a párába burkolózó tenger észrevétlenül összefolyik az éggel. Nem gondol sem Franklinra, sem Rauchbergerre, csak Toman szavai járnak a fejében. Milyen keményen beszél róla! Üjra megborzong a gondolatra: ha sejtené... Hát ez a meztelen igazság! Toman nemcsak közönyös volt iránta, valósággal gyűlölte, ö is fölöslegesnek tartotta Martinát! Tomanra nézett. Csukott szemmel ült, élesen kiugró arccsontja kemény maszkká változtatta sovány arcát. Mint ezekben a napokban annyiszor, most is úgy érezte: Toman határtalanul és vlsszahozhatatlanul messze van tőle. A kis gőzös már régen eltűnt a zöldesfehér sziklák mögött. A tenger üres és kietlen. Az alacsony nap hosszú, őszi árnyékot vet. Toman! Itt ül mellette, bármikor megérintheti a kezét. Az övé. A férje. De Toman mintha nem is érzékelné jelenlétét. Négy együtt töltött nap Sassnitzben... és Toman keze nem érintette meg Martina hálószoba-ajtajának kilincsét. Csak türelem! A szerelem odaadó szolgálat, ha boldogá akarom tenni Tomant, mindenekelőtt újra meg kell hódítanom, vélte Martina, és segít-, ségül hívta minden képességét. Helyzetének bizarr volta fojtogató teherként nehezedett rá. Igen, Tomant újra meg kell hódítania, mert Sylva helyének elfoglalásával nem nyert semmit, de semmit, ezt most fájdalmas bizonyossággal érzi, legjobb esetben Sylva nevének előnyét vette ót, semmi többet. Minden egyéb a kitartásától függ: mennyire képes életre kelteni Sylva személyiségének szellemi erőit, lényének, ismételhetetlen egyéniségének bűverejét. Képes lesz rá? Képes lesz újra meghódítani a tulajdon férjét? Nem, valójában nem erről van szó. Meg kell hódítania valakit, aki nem a férje, de természetszerűen annak tartja magát, és jogosan annak tartja az egész világ. Lánykorában sem törődött annyit a külsejével, mint most. Ruhatárát nagyobb előrelátással állította össze az útra, mint ahogy maga is sejtette, most mégis tüzetes vizsgálatnak veti alá minden darabot, és csak azokban a ruhákban jelenik meg, amelyek legjobban illenek neki, s átgondolt, választékos ízléssel érvényre juttatják alakjának előnyeit. Feléleszti magában a hajdani lányos vidámságot, a Sylvától eltanult viharos temperamentum szikrázását. Emlékezetébe idézi, hogy Sylva örökösen civakodott, lngerkedett Tomannal, kölcsönösen ugratták egymást, most ezzel is megpróbálkozik, bár nem biztos az eredményben. Egyáltalán semmiben sem biztos, mert minden lépésnél hiányzik Sylva, a tükörkép, amelyhez ezelőtt igazodott, Néha egy festő helyzetében képzeli magát, aki önarcképet akar festeni, és nincs tükre, .amelyben látná magát. Egy valamiről azonban hamar megbizonyosodott: Tomanban visszatetszést kait, ha azt a hangot üti meg, amit* Sylva igazi hangjának tart. Nem válaszol úgy, ahogy valaha Syívának válaszolt. Egyáltalán nem válaszol. Beesett szemében nehezen palástolt ellenkezéssel vegyes ijedség jelenik meg. Igen, Toman megváltozott, magatartásából Martina különös restelkedést érez ki, ami kényszeríti, hogy elejtse hódító fegyvereit, tompítsa vidámságát, és alkalmazkodjon a csöndes, kesernyés légkörhöz, amit Toman áraszt maga körül. (Folytatjuk)
