A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-15 / 50. szám
Váci Mihály versei 1 Zene Poroszkáló érzelmeink patái most éles patkókkal verik a szívet, a költöző reménykedések vadlibái sikoltanak szemünk jégtáblái felett. Bársony gyepen jövünk hűvös-mezltláb és tarlóként sebez az úlra-kóborolt táj. A zene pólyáin átütve megmutatják a szivárgó jelek: — életünk sebe hol fáj. 1 ' ' Fehér mezőkön eltűnik a lábnyom ; az eszmélet havas hágóin át botlunk — a hóesés lágy lugasával átfon, s rózsákként bomlanak körénk a lavinák. Hidegben, hóesésber Botladozom hóesésben, nyomomban szétteríti — mint rózsa a tavon lebegő szirmait —, a páros lábnyom, — s visszafelé megy valaki azon. Megyek előre. Fáj a súlyos égbolt, becéz a hó, magamra maradok. Előre tartok én s mégis, belőlem valaki már visszakanyarodott. Megyek előre, töröm a- havat, a kilométereket számolom, — sebet hasítva tépődik belőlem, ki visszafelé megy a lábnyomon. Rágondolok csak, szinte visszahúz. Hátra se nézek, mégis hallgatom a lépteit: — Hát magamra hagy mégis! botorkál a visszavivő nyomon. Mehetek én előre, egyre messzebb. ö egyre messzebb megy — Visszafelé! Két lélek ez már, — merre, mit keresnek? Egyik az éj — másik hajnal elé! Megyek tovább, tavaszban, s annyi télben! utat taposva virágon, havon, Nem jön utánam senki! — Aki voltam, visszafelé megy megtett utamon. Nem jön utánam senki! — Aki voltam, az is elárul — a múltba visszamegy. Vissza se int; elhagyja könnyű szívvel, menekül attól — aki majd leszek. Oly csendben ültünk az előszobában, hogy még a légy zümmögését sem lehetett hallani. A tulipánnal rózsával, szegfűvel tarkázott magva ros bútorok fölött parasztkorsók festett tányérok őrizték a nyugalmas félhomályt. Lenn, a Szilágyi Dezső téren sem járt még autóbusz, nem volt ami megrázza a falakat. Csak egy Vác felé Igyekvő hajó kürtjének bődülése törte meg a csendet. — Béla pihen — nyitotta meg halkan Pásztory Ditta, a feleség, az egyik szoba ajtaját és nesztelen leült a tarkavirágos asztal mellé. — A sógor majd máskor nyilatkozik — bólogatott Pásztory Jenő, Ditta testvére, ekkor mérnökkari hallgató. Másodszor ülök már a népi ihletésű környezet meghitt családi körében — gyerekkori játszótársam Ditta is, Jenő is. Bartók Bélával most nehéz beszélni, nincs kedve nyilatkozni; fáradt, sokat dolgozik. Majd máskor. Talán Rimaszombatban, amikor a szeretett anyóst, Nelli nénit látogatja meg. — Mondok valamit — szól most felélénkülve Ditta —, beszéljen Kodállyal, szólaltassa meg Őt. — Nem szívesen fogad embert. Nem nyilatkozik. — Majd én kimódolom. Bartók helyett Kodály: nem csinál rossz cserét. Holnap este úgyis találkozunk Kodályékkal. Ditta állta a szavát. Kimódolta. Akkor született ez a régi interjú. SZOMBATHY VIKTOR EGY REGI TALÁLKOZÁS gányzene csak a műveltebb osztályok zenei ízlését tudta befolyásolni. Hogy a főváros közvetlen közelében milyen ősrégi dalmotívumok találhatók, tanúsíthatja egy Buda-közell község, Páty. Véletlenül vetődtem ki egyszer Pátyra, amikor már sehová sem tudtam menni. Nagy meglepetés volt Kodály Zoltán és David Ojsztrach a Budapesti Zenei Hetek megnyitásán 1962-ben m r. ■■k f . .. mfyr WwmfM s egy kissé ködös novemberi délután A Zeneakadémia XV -ös számú oktatási termében régen túlhaladt már a mutató az öt órán, de Kodály tanár úr még mindig nem vett tudomást az idő múlásáról. Énekszó, zongorahang hegedűdallam szűrődött ki az ajtókon keresztül, valahol egy flóta sikoltotta el magát, ujjak futottak végig egy tanuló-hárfán. Kottákkal hónuk alatt főiskolások. Egy siető professzor; pedellus kulcscsomókkal. A Liszt Ferenc téren felgyulladtak a lámpák, megbontva a ködöt. A tizenötös tanterem ajtaja végre kitárult, s halk léptekkel, kissé meghajtott fejjel egymagában sétált a tanári szoba felé Kodály tanár úr. Szelíd tekintetű arcán a szakállt nem erezték ezüstcsíkok, homloka sem kopaszodott még. Már túl volt a Psalmus Hungartcus bemutatóján, a Háry János izgalmain: ünnepelték és kritizálták. A Háry János volt beszélgetésünk apropója. Végigdőlt a tanári szoba díványán, feje alá párnát húzott, fáradt volt. Mire a beszélgetés véget ért, teljes testével feküdt már a heverőn. — Tessék — mondta némi hallgatás után. A nehezen faggathatok, meggondoltan beszélők sorába tartozott. Alaposan megfontolt minden mondatot, kétszer is kérdezett, mielőtt válaszolt; lassan felelt, igen pontos fogalmazásban. — A művészek számára 1$ szokatlan, érdekes feladat volt a Háry János — mondta. — Sok ebben az operában a dialógus s a hatás egy része a beszélő dialógus nemcsak a zene javára írható. Nyugodtan mondhatom, kérem. Az egyik leghatásosabb zeneszám, a toborzó Nyltra megyéből való, szövege egy Amadé-vers változata. Ott gyűjtöttem a nyitrai magyar szigeten. A nép még ma is énekli ezt az átalakított Amadé-verset. Magától értetődő dolog, hogy éppen azon a tájon maradhatott meg sok ilyen emlék, hiszen éppen Nyitrában volt sok végvár, végles a török ellen, s az Amadé-versek kezdettől fogva nagy népszerűségnek örvendettek ott. Zobor-hegytövi toborzó ez, Zsére községből való. — Mely vidék dalait találja a legszebbeknek, professzor úr? — Kétségkívül a székelyekéit. De a Dunántúlon is nagyszerűeket gyűjtöttem. Nagy választékom volt az operához ezekből a dalokból, végül is azt kellett keresnem, ml illik legjobban a témához. Nagyon szép dalokat találtam a gömöri Balog-völgyben s a déli Garam-völgyben, Barsban s Hontban. — Csak magyar népi énekeket gyűjtött? — A magyar szegélyek mentén az Idegen nemzetiségekéit is. Erős hatással voltak s vannak ma is egymásra. Legérintetlenebbnek a román nép dalait találtam. A szlovák dalokban már sok az időközben rájuk rakódott kulturális hatás, mint ahogy a magyar dalokban is. Jobban elhagyták az ősi motívumokat — A cigányzene hatása? — Ne higgye — rázta meg a fejét élénkebben —, a cigányzene nem sokat rontott. A cigány zenéje csak az úri osztály zenéje, a cigány, mint a nép zenésze is: egészen új.Jelenség, hiszen harminc-negyven évvel ezelőtt még a módos parasztoknál is a duda járta! — Cinka Panna? — Kétkedéssel kell fogadni. Cinka Pannának csak síremléke maradt fenn, de zenei emléke semmi! A ci>,zámomra: szép, ősi motívumok lelőhelye itt a szomszédban! — A középkori egyházi zene hatása a népre? — Valami kicsi. Nagyon kicsi. — Néhány szót a mai zenei irányokról ... — Több generáció dolgozik együtt — mondta végül s úgy tűnt mintha valami nagy titkot árult volna el —, a múlt század hatvanas éveiben kezdődött, majd Debussy jött és Strauss Richárd, rengeteg támadásnak kitéve. Én ezeket tekintem a közvetlen elődöknek. Utána a mi generációnk következett s ebben benne vagyunk mi is Bartókkal. Egy pillanatnyi hallgatás után: — Nagyon sok jó, fiatal magyar zenész indul. — Bocsánat, ha ezt is kérdezem, de mit szól, professzor úr, a jazzhez? — Talán csodálkozik, de én még jazz bandet nem hallottam. Nem hallottam s nem is fogok; s hogy miért nem? Nehéz erre megfelelni. Igen... azért, mert nem igazi néger népzene. Kifejtem pontosabban: a régi néger népzene tiszta, igen értékes, van olyan abszolút becse, mint bármely más nép zenéjének. A jazz band azonban elinternacionalizálódott, elamerikaiasodott, banalitásokkal, közhelyekkel tömött olcsó zene. Elkoptatott, nem eredeti. Nem érdekel. Bátran mondhatom, Bartókot sem érdekli. Hallottam ugyan ilyenfajta gramofonlemezeket már, de igazi, rendes jazz-zenével, Pesten aligha lehet találkozni. Hallottam, hogy Amerikában már jazz-opera van, de mi ettől még messze vagyunk. Elhallgat. Ojabb díványpárnát talált, ezt a dereka mögé teszi. Valahol egy orgona búg, a tapétás ajtót valaki halkan kinyitja: „Professzor úr.. hőt 13
