A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-12-15 / 50. szám

r%r Koronthályné, Major István lánya mutat * be özvegy édesanyjának, aki már a nyolcvanadik esztendőt is maga mögött hagyta. Bemutathatná sokféleképpen: mint kéntortanitó, hivatásos forradalmár, nemzetgyűlési képviselő, szerkesztő, kiadói igazgató és nagykövet felesége, illetve özvegye. Vagy egyszerűen olyan asszonynak, édesanyának, akinek a férje egy egész életen át többször volt távol a családjától, mint odahaza. Egyszer, valamikor a húszas években, aggódó élettársként azt a megjegyzést tette: „Keveset törődsz a családoddal, Pista!“ Mire Major István a tőle megszokott szerénységgel, de annál nagyobb határozottsággal felelte: „Az én családom sok-sok ezer ember!“ Gyermekei legtöbbször csak arról tudták, otthon járt, hogy pardubicei mézeskalácsot találtak az asztalon. Éjszaka jött s reggel ment tovább. A szombatot és vasárnapot soha nem töltötték együtt. A nyomoron, a zselléréhségen segíteni akaró nagyszívű ember örökké a falvakat járta. Sztrájkokat szervezett s a jobb jövőbe vetett hit reményét oltotta bele az elnyomottak százezreinek szivébe.

Amikor még kántortanító volt, tűnődik, emlékezik a testben, lélekben még mindig erős, fehér hajú szép öregasszony, férje nappalai és éjszakái egy részét a cselédtanyákon töltötte. 1920-ban, a nagy decemberi sztrájk idején Nagyhinden kezdett el szenvedélyesen politizálni. Politikai ellenfelei sem voltak tétlenek. Majoréknak volt egy nagy anyadlsznójuk. Éjszaka az ajtójukba jött panaszkodni. Megütötte valaki. Scheinovits földbirtokos és a helybeli plébános meg is mondták a férjének: „Mindent adunk és minden kárt megtérítünk, csak a politizálást hagyja abba.“ Kántor urat azonban nem lehetett megtorpantani. S ha fenyegetéssel, gyújtogatással nem mentek vele semmire, rászabadították a fogdmegeket. A kisbíró egy napon azzal zörget be hozzájuk: „Kántor úr, meneküljön, tizenhat csendőr van a bírónál.“ Egy Farkas nevű szomszédnál bújik el, s onnan Nyitrára, majd Bratislavába szökik üldözői elől. — „Hívtatok, hát most már itt vagyok“ — mondja harcostársainak. És elszegődik egy életre hivatásos forradalmárnak. De ezzel a feleség zaklatását nem hagyják abba. A tanítói lakást négy napig tartják körülzárva. Három szobájuk volt. Mindent felforgattak, szétdobáltak a lakásban. „Hol a férje, hol bujkál, hol rejtőzködik?“ — zuhogtak a kérdések. S mikor megtudták, hogy férjének már bottal üthetik a nyomát, az asszonyt zaklatták. Kivel tart kapcsolatot, otthon tartózkodik-e, találkozik-e az üldözöttel? Mikor a faluban arról értesültek, hogy a tanító úr már nem jön vissza, a plébános pályázatot hirdetett a megüresedett hely betöltésére. A szép nagy kertes tanítói ház valósága eltűnt nyomtalanul. Majomé ideiglenesen kénytelen visszaköltözni Verebélyre a szüleihez. S mert a Duna parti városban lakást nem kaptak, egy egész évig Érsekújváron adtak randevút egymásnak.

— 1911. január 11-én Névedre mentem kántortanító—feleségnek. Tíz esztendővel később hivatásos forradalmár férjem után megyek Bratislavába — rendezgeti emlékeit az özvegy. S a kis pártfunkcionáriusi fizetésért dolgozik, éldegél szűkösen a család. A törékeny asszonynak munkát kell vállalnia. Reggeltől egészen az éjszakába nyúló órákig varr. Meg hétvégeken hazaruccan a szüleihez és nagy csomagokkal, elemózsiával tér vissza. Megszoktatja magát a röplapok előállításával, terjesztésével kapcsolatos kockázathoz. Az öt szűk esztendő után akkor fordul jobbra valamivel a helyzetük, amikor 1925- ben megválasztják a férjét nemzetgyűlési képviselőnek. Mentelmi jogot élvez, nem lehet olyan könnyen egyik börtönből a másikba hurcolni, nem kell tehát az asszonynak annyit aggódnia, annyi fél éjszakát álmatlanul eltöltenie. Persze más az aggódó hitves feltevése és megint más a valóság. A politikai ellenfelek gondoskodtak róla, hogy továbbra se legyen nyugodalma. Major István hol Bratislavában, hol Komáromban, hol Nyitrán ül a börtönben. Hétvégeken fegyházakba jár az asszony, s mindig azzal a tudattal, hogy vigasztaló szavakat visz a férjének. S minden esetben az történik, hogy ő hozza a biztatást: „Nekem semmi bajom. Csak vigyázzatok magatokra.“ És mi történik kint, a pártban, a mozgalomban ? Mikor a kosúti véres események után a terrorper képviselői a leopoldovi börtönbe toloncolják, nagyhindi tanítványok keresik fel bratislavai lakásukon. „Jöjjön vissza falunkba a taA KCsP oi gyar funkcionúriusc:r:ak kurzusa Besztercebánya 1)38. Középütt a tanfolyam vezetője. Major István

Szlovákia dolgozó népének egykori szeretett vezére 1963-ban 76 éves korában távozott az élők sorából. Bratislavában egy új lakótelep utcáját nevezték el róla, egykori lakásának falán emléktábla őrzi nevét. Major István példaként álló egyéniségével és forradalmi tevékenységével maradandóan beírta nevét a csehszlovákiai forradalmi mozgalom történetébe. A munkásosztály ügye iránti odaadással, a dolgozó ember iránti, szocialista humanizmustól áthatott viszonyával, internacionalista magatartásával élő, elevenen ható hagyományt teremtett.

KÜZDELMES

ÉLET

nító úr. Minden kárt megtérítünk. Igazán sze retnénk, ha visszajönne...“ S a sokat szenvedeti hitves nézi őket, az ismerős arcokat, látja a szép kertes tanítói lakást, a szépen berendezett három szobát, a szárnyasokkal benépesített udvart, s elképzeli a kántortanítónénak kijáró kényelmes életet; terefere a pappal, a földbirtokos-feleségekkel, a bírónéval, a jómódúakkal, mégsem tud mást mondani, mint amit a férje is mondana: „Arról szó sem lehet. A férjem már nem iskolás gyermekeket tanít. Sok-sok ezer ember tartozik a családjához!“

— Jön és megy. Eleresztem és várom. Így telnek az évek. Alig szabadul a leopoldovi börtönből — magyarázza a fehér hajú, idős asszony — s 1933-ban már megint hosszabb útra készülődik. A CSKP Központi Bizottsága Moszkvába küldi, kétéves Lenin Iskolába. Űjra nehéz évek köszöntenek az asszonyra.

S milyen érdekes az élet! A CSKP megalakulása ötvenedik évfordulójának komáromi kiállításán idős elvtársakkal találkozik. Az egyik azzal lép elé: „Együtt voltam Major elvtárssal a Lenin Iskolában. Szabad idejében korcsolyázni szeretett. Esténként meg énekelni. Tőle tanultuk meg azt a dalt, amit senki nem tudott: „Megy a gőzös, megy a gőzös, Budapest felé.“ Énekelt, sportolt és olvasott. Petőfi és Ady verseit nagyon szerette. Meg a Hviezdoslavét és a Novomeskýét...

A harmincas évek végén a fasizmus sötét fellegei Európa ege fölött tornyosulnak. A CSKP illegalitásba vonul. Harminckilenc januárjában Major István a prágai szovjet nagykövetség hamis útlevelével újra Moszkvába indul. Felesége két hosszú esztendeig megint egyedül él. Csak az éter hullámai hozzák el a férje hangját: Itt

Moszkva. Moszkva beszél. A német-szovjet megnemtámadási egyezmény aláírása után fiával ő is a Szovjetunióba megy. A moszkvai állomáson férje, Gottwaldné, Slánskýné és sokan mások várják. Ott sem lehetnek sokáig együtt, öszszel evakuálják őket a szovjet fővárosból. Három és fél esztendeig kujbisevi lakos. Férje Moszkvában marad. Életjeladás csupán a pénzküldemény és egy-egy távirat. Leírhatatlan a szenvedése és a reménykedése. Gyomormérgezést kap. Az élete kockán forog. Dimitrov is közbenjár, hogy bekerüljön a Kreml szanatóriumába. 1944-ben tér vissza Moszkvába. S a következő év nyarán utazik haza férjével a felszabadított országba.

— S ami azután történt? — indul ki a konyhába, hogy kávéval kínáljon. — Férjem a Pravda kiadóvállalat igazgatója lesz. 1951 januárjában pedig kinevezik Budapestre nagykövetnek.

S míg fő a víz, készül a kávé, csendesen, szerényen magyarázza, azt hitte, most már végleg együtt lesznek. De tévedett. Vagy a férjéhez jött valamelyik nagykövet, vagy hozzá látogatott el valamelyik nagykövetné. Major István ötvenhat tavaszán kérte nyugdíjaztatását, de az ellenforradalmi események miatt csak ötvenhétben hagyhatta el állomáshelyét. Ha az életük ennyire hányatott volt, gondolta az asszony, majd a nyugalomba vonulás után lesz jó minden. Nem így történt. Férje nem tudott nyugodni. Örökké a falvakat járta, szónokolt, agitált, nem lehetett négy fal közé zárni. Ha tehette, mindig nagy sétákra indult. Mikor már nagy beteg volt, mindig kiszökött, ha nyitva maradt az ajtó. 1963-ban, a halálos ágyán is mindig csomagolt, készülődött valahová. Aztán egy napon végérvényesen elment. S azóta hiába várja, mint annyiszor a küzdelmes életben, már nem jön vissza. Végérvényesen egyedül maradt.

— Ha még egyszer tizennyolc éves lehetne, újra ezt a sorsot választaná? — kérdem.

— Szép volt a harc — csillan fel a fehérhajú öregasszony szeme. — örültünk, ha valami sikerült. És boldogok voltunk, ha a csendőröket félrevezettük. A küzdés egyébként magábanvéve is szép dolog. S mi azokért küzdöttünk, akik ma maguknak építik az országot! MÁC8 JÖZSEF