A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-12-08 / 49. szám

41

Toman lehajol hozzá, és két tenyere közé fogja a fejét. Most először csókolják meg egymást tanúk nélkül, igázi csókkal. Martina lehunyt szemfnel várja a tüzes gyönyört, de nem következik be. Miért nem ölel át szorosabban? — gondolja csalódottan.

— Elsősorban meg kell köszönnöm mindazt, amit értem tettél — szólalt meg Toman. — Erről még nem is tudsz, nem írtam meg neked. Találd el, kivel beszéltem Stockholmban. Alyin Andersennel. Szándékosan meghívtam. Elmondott mindent. Csak akkor alkothattam kellőképpen fogalmat. Mi mindenre vállalkoztál értem. Sylva! Egy nő, aki ilyen teljesítményre képes! Hogy is fogom meghálálni!

— Hiszen érted tettem, Vladimír — suttogta Martina, és könnyei szabadon peregtek le az arcán. — Érted — ismétli bensőségesen, és várja, hogy Toman még egyszer átölelje, ezúttal szorosan, még szorosabban, mint az állomáson, de Vladimír ölelés helyett csak két kézzel megszorította Martina jobbját.

Toman este szmokingban jobban fest, mint szürke utazóruhájában, simára borotvált plasztikusan csont"s hosszúkássá vált arca előnyösen egészíti ki szögletes alakjának körvonalait. Egészben egzotikus jelenseri. Martinának ez is új rajta. Külseje most nemesebb, kifinomultabb, próbálja elhitetni magával, és igyekszik nem látni tar koponyáját, ősz haját a halántékán, fáradt testtartását.

Az üvegezett verandán ülnek fenntartott asztaluknál, és apró bouilloncsészéből kanalazzák a sötétbarna teknősbékalevest. Kint kéklik a tenger, a kialvó égen egy magányos felhő piroslik.

Mióta az első nyugodt mondatokat váltották egymással, Martinát elhagyta a bizonytalanság. A fehéren terített asztalnál most úgy érzi, mintha már hosszú évek óta töltenék így együtt az estéket. Nyugodtan, mosolygósán beszélgetnek... bár valójában csak Martina mosolyog. Toman komoly marad. Még csak ezt a józan, minden romantikától mentes, hűvös beszédmódot kell Martinának megszoknia. Szerencse, hogy leveleiben már eleve aprólékosan tájékoztatta Tomant a távollétében történt eseményekről és változásokról. Ennek előnyét csak most tudja értékelni. Előrelátása sok kínos és kényelmetlen kérdéstől kíméli meg. Könnyebben kezdhetik ott, ahol valaha abbahagyták, és ha a múltat emlegetik, mindkettőjük által jól ismert dolgokról beszélnek.

A pincér fürgén kicseréli az evőeszközt, a teraszt beszélgetés halk moraja tölti be, mint egy láthatatlan méhraj zúgása. Toman a svéd orvosokról, a stockholmi kórházról beszél, Martina feszülten hallgatja, és közben szüntelenül figyeli Tomant, mert a józan valóság ellenére is mindig újra ámulatba ejti, hogy Tomannal ül az asztalnál... Tomannal, aki után gyászba öltözött, akiért rámerészkedett az útra, amelyen őelőtte még nem járt senki. Ez tehát a férfi, akiről lánykorában nyitott szemmel álmodott a viszonzatlan szerelem fojtogató, nehéz éjszakáin. Most itt ül mellette. Bármikor mellére hajthatja a fejét, megcsókolhatja és elfogadhatja csókját. Mától fogva együtt fognak élni mint férj és feleség s minden úgy lesz, ahogy a kétségbeesésig kívánta. Toman itt ül vele szemben, jóízűen eszi a sült lazacot, és nem sejt semmit. Nem táplál kételyeket, ilyesmi nyilván eszébe sem jut. A kocsiban kissé ingadozott ugyan, az igaz, de csak azért, mert összehasonlította őt a magányban felgyülemlett elképzeléseivel. Martina érzi, hogy a valóság legyőzte az álomképet, büszke rá, és éppen ebből az érzésből merít nyurgáimat, biztonságot.

Mi történne, ha Toman megsejtene valamit? Ha megtudná, az igazságot? Ebben a kérdésben van valami szédületesen csábító, mert megközelítőleg sem tudja elképzelni, mit szólna Toman a leleplezéshez.

Helyesen cselekszem? — villan át Martina agyán. Nem követek el csalást? Gaztettet? Valami iszonyatos erkölcstelenséget, ami nem maradhat büntetés nélkül? Megvetően elűzi a nevetséges gondolatot. Mi lehet ebben tisztességtelen? Sértetlenül kiállta a szenvedés a gyötrelem, a kín tűzpróbáját, és valójában akarata ellenére hajszolták bele! Akart ő Sylva helyére lépni? Hát persze, akart, az tagadhatatlan. De ki állította oda? Ki csinált belőle Sylvát? Az öreg Pauliac, Maturin igazgató, Demangeon úr, madame Charpy, tucatnyi ember, akik hamar sutba vetették kételyeiket, mások meg nem is kételkedtek.

— Meg vagy győződve róla. hogy prágai villánk eladásával nem követtél el hibát?

Martina egy ugrással visszatér a valóságba. A pincér leszedte a tányérokat, a zenészek hangoltak. Ja, igen. a csere.. . az legügyesebb vállalkozása volt.

— Behatóan tanácskoztam a dologról a közjegyzőmmel és Erlebach igazgatóval is erről, gondolom, beszámoltam. Egyébként Erlebach tanácsára vagyonom... vagyonunk nagyrészét Svájcban helyeztem el. Ami pedig a áumavai villát illeti, megírtam, hogy részben odavitettem prágai berendezésünket?

— Nem, ezt nem írtad meg.

—A villa zsúfoltsága sose tetszett nekem, és most már zsúfoltabb. De nem ment másképp.

— Neked? A testvérednek nem tetszett, ha jól emlékszem.

Martinának a szívébe nyilallott. De uralkodott magán, asztalkendőjét nyugodtan összerakva mondta:

— Martinának? Nekem sem tetszett. Csak truccból ellenkeztem vele.

Elejti Toman ezt a témát? Vagy tovább beszél Martináról? — lobbant fel benne a türelmetlen kíváncsiság.

Tomannak azonban már más járt a fejebén.

— A Sumavai villa... Hm! —

Mondta. — Szeretném, ha megtelepednénk ott egy időre. Ott jegyeztük el egymást, annyi szép emlék fűz oda. Ügy érzem, ott térnék magamhoz leghamarabb.

Martinának másodszor is a szívébe nyilallott. Milyen közönyösen siklott át a nevén.

Hogyhogy az ő nevén? Ostobaság! Martina megharagudott magára.

Elhallgattak, mert a zenekar esti hangversenyét a német himnusszal

nyitotta meg, amit állva kellett végighallgatni.

Toman nem sietett vissza a lakosztályukba. Tizenegyig lent maradtak az étteremben, csak akkor menték el, mikor Toman végre észrevette, hogy Martina arca viaszsápadt a fáradtságtól.

A két hálót elválasztó középső szobában jó éjszakát kívántak egymásnak és megcsókolták egymást. Toman megint két kezébe vette Martina fejét, úgy mint délelőtt, és félénken, gyöngéden megcsókolta száját és homlokát.

— Ez első közös éjszakánk, Vladimír. .. első közös éjszakánk két év után. De valójában a legelső, hiszen az, ami elutazásod előtt történt, ma már olyan, mintha nem is lett volna. Szép álmokat kívánok, mert az mondják, az első éjszaka álmai teljesülnek.

Toman elnevette magát, délelőtti mozdulatát megismételve két ujjal megérintette Martina arcát, és bement a szobájába. Ez volt minden.

Martina utána nézett. Toman az ajtóban még egyszer visszafordult. Mintha mondani akart volna valamit. De csak legyintett és eltűnt.

Martina minden fáradtsága ellenére is csak hajnaltájt aludt el. Hosszú órákon át mozdulatlanul feküdt az ágyban és feszülten fülelt. Az éjszakai csöndben csupán a partmenti sziklákhoz csapódó hullámverés szabályos ütéseit hallotta. Szobájának ajtaja nem nyílt ki.

A rügeni mély bükkerdők nem csábítanak gondtalan nevetésre, jókedvre. A komoran tűnődő földből hatalmasan emelkednek ki a fatörzsek, s a magasban templomi boltozattá ágaznak szét, koronájuk alatt a verőfényes napokon is hűvös, nedves, zöld homály uralkodik. Az őskori sírdombok és nyitott kősírok az emberek, nemzetek és fajok múlandóságáról regélnek. Csak a föléjük boruló zöld boltozat változatlan és örök, akárcsak a sziget fölött az ég, vagy a sziklák tövében a tenger.

Tomannak megtetszett a táj, de Martinának egyre csak Bretagne motoszkált a fejében, kissé már meg is bánta, hogy ezt a helyet választtotta a találkozásra, és mérsékelt örömmel kísérte el Tomant félnapos erdei sétákra vagy a környékbeli városkákba, kirándulóhelyekre, mint Arkona, Hiddensee, Tutbus, Salin, Binz. Még legszívesebben Waldhalle felé sétált a fehér mészkősziklák lapos tetején. Helyenként, ugyan ott is majdnem sötét volt, mint a Lenz patak keskeny, mély völgyében, de az ágas-bogas fák fekete sziluettjei közt nyíló kilátás legalább elgyönyörködtette a szemet.

Kék ragyogás ég és víz között, a magasan a láthatáron a messzeség szikrázó párájában az ég találkozik a tengerrel. A tenger a magasból kifeszített azúrkék selyemnek látszik, a lágyan sikló hosszú hullámok fények és árnyékok finom hálóját rajzolják rá. Tükrén fehér vitorlák raja kering, mint pillangók az édes kék virág körül.

A csöndet átszövi a csábító fényszakadék karjába siető patak zúgása. Átmennek a mohalepte fapallón, felkapaszkodnak a meredek hegyoldalon, aztán megint lefelé lejt az út a Wissowski patakvölgybe, majd újra fel a bizarr tűfokokra, szirtekre, tornyokra, a sziklatömbök gazdagon redőzött hófehér mészkő köpenye úgy ömlik le a mélybe, mint valami megkövesedett vízesés. Körülöttük a kékeszöld végtelenség, a tágas láthatár átíveli a víztükör biztos vonala. Itt a háborúra semmi sem emlékeztet, mintha nem is létezne.

Kézen fogva járnak, hosszú percek és tízpercek telnek el tűnődő hallgatásban, Martina néha elcsodálkozik, milyen kevés a mondanivalójuk. Vagy olyan mély lelki rokonságban, belső összetartozásban élnek.

hogy már nincs szükségük szavakra? Elég egy pillantás, kézszoritás, fejmozdulat, mosoly? Martina ezt elhiteti magával, de szíve mélyén valami kételkedik.

Toman viselkedése egyre jobban meglepte. Valaha régen beszédes volt! Most hallgatag, befelé fordul, Martinának néha az a benyomása, hogy ott lépked mellette, de nem is érzékeli jelenlétét.

Első éjjel nem nyílt ki hálószobájának ajtaja. Erre végül is talál mentséget és magyarázatot. De miért nem nyílt ki aztán? Sem a második, sem a harmadik éjszaka? Igaz, hogy napközben, ha nem húzódik vissza önmagába, csupa gyöngéd figyelmesség, bár ez sem egyezik mindenben elképzeléseivel. Olyan, mint egy illat nélküli virág, mint a szomorúságot és hideget árasztó rügeni erdők szépsége. Ha Toman naplójának hangját, szerelmi imádságának bensőségét összehasonlítja azzal a furcsa, érthetetlen tartózkodással, amit első perctől fogva tapasztalt, szívébe szorongó nyugtalanság lopódzik. Vagy érzéseit talán a mélybe rejtette, betemette a hosszú távoliét, és most türelmesen ki kell várni, amíg újra napvilágra jutnak? Másképp képzelte találkozásukat, egész másképp. Védekezik a gondolat ellen, de akarata ellenére nő, erősödik és gyökeret ver benne. Vajon hogy gondolkodik erről Toman? Ha kifürkészhetné, hogyan képzelte ő feleségéhez való visszatérését!

(Folytatjuk)

I