A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-08 / 49. szám
I Ha a szülőket megkérdezzük, hogy szeretik-e gyermekeiket, gyakran a kérdést szinte nem is értik, természetesen: szeretik gyermekeiket. De hogyan szeretik? Legtöbbször ilyenféle válaszokat kapunk: mindent megteszek értük: foglalkozom velük; törődöm velük;«átnézem a leckéjüket — és így tovább. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a szülőknek a gyerekekkel való kapcsolata az esetek többségében a biológiai létről való gondoskodáson túlmenően szinte csak az iskolai teljesítmények ellenőrzésére terjed ki, valamint a fegyelmezés (nagyobbrészt fenyegetés, büntetés, ritkábban jutalmazás): lényegében a szoktatás feladataira. Pedig a gondoskodás, ellenőrzés, szoktatás nem jellemzői az emberi viszonylatoknak. A szerelmes, ha megkérdezzük, miért rajong ifjú feleségéért, soha nem ad ilyen választ: mert mindig ellenőrzi a munkahelyemen, hogy jól dolgozom-e; mert megtanít a jó modorra; mert felvarrja a gombot a ruhámra. Ahol a két felnőtt ember közötti kapcsolat fennállását ilyenfélékkel indokolnák, az a meggyőződésünk támadna, hogy ez a kapcsolat bizony nem a legjobb. Ha azonban egy szülő érvel így, bizonygatva gyermeke iránt érzett szeretetét, azt elfogadhatónak tartjuk. A társadalom is csak akkor szól bele a szülő-gyermek kapcsolat alakulásába, ha a szülő ezeket a feladatait vétkesen elmulasztja. Ha azt is elgondoljuk aztán, hogy a felnőtt társadalom milyen erőszakos módszerekkel képes álláspontját védelmezni, hogy hány fenyegetettségben élő és felnövő „jól nevelt“ gyermek él közöttünk... A tekintélyelvi nevelés, ha kissé költőien akarunk szólni, illatától fosztja meg a virágot. Az így felnövő gyermekek nagy része maga is ilyen felnőtté, szülővé válik. Mi hát a szeretet valódi tartalma, ami több az érzelmességnél, a nagyon fontos gondoskodásnál, de még a simogatás melegénél is? Mi teszi az emberek közötti kapcsolatot bensőségessé, szeretetteljessé? Az emberi kapcsolatok lényege a közösen átélt külső és belső történések, közös élmények sora; az érdeklődés a másik ember — ez esetben a gyermek — valódi lénye iránt; érdeklődés a gyermek érdeklődése iránt; belső külön világának megbecsülése. Ha valaki gyereket hoz a világra, megfontoltan és elhatározottan teszi — nem érdemel tehát elismerést, ha a kötelező gondoskodási minimummal vagy akár maximummal veszi körül. Ami a gyerekkel való jó kapcsolatot jellemzi — kellene, hogy jellemezze—, ez mindezeken túl következik. Hazánkban erősen tartja magát a felnőtt-gyerek kapcsolatokban a tekintélyelvi nevelés. Felnőtt társadalmunk azzal a hagyományos belső meggyőződéssel áthatott, hogy a gyerekek nem teljes értékű emberek, hiszen még kicsik. („Mit tudhatja ezt egy gyerek“; „ez nem gyereknek való“, sőt „gyereknek hallgass a neve“.) Holott a gyerek, ha másképpen, más célokkal, más tartalmakkal és egészen más módon is, de ugyanúgy telítve van elképzelésekkel, véleményekkel, meggyőződésekkel, sejtésekkel, önérzettel, alattomossággal, törtetéssel, mint korban előbbre járó polgártársai. A tekintélyelvi nevelés, amely még ma is általános meghatározója a felnőtt-gyermek kapcsolatnak, nem figyel a gyermekeknek ezekre a belső tartalmaira, nem számol azokkal. Legyint rájuk, komolytalannak vagy éppen haszontalannak ítéli mindezt, szinte eleve elzárva magát a gyermek valóságos meglevő lényétől és ezáltal végleges falat emelhet önmaga és a gyermek közé. Azok a gyerekek, akik ilyen felnőttek között élnek, természetesen előbb vagy utóbb átveszik a környezet rájuk kényszerített világképét, követelményeit, de ugyanakkor elveszítik az életkoruknak megfelelő személyiség színét, gazdagságát. Ezek a jól nevelt gyerekek nem piszkálják az orrukat, ha felnőtt szól hozzájuk, udvariasan válaszolnak, talán még a ruhájukat sem piszkítják össze, és nagyon könnyen átveszik az iskola és a szülők által sokszor nyíltan vagy burkoltan hirdetett nézetet: csak az az igazán rendes és értékes ember, akinek „csupa egyes van a bizonyítványában“. Az életben ma már nincsenek polihisztorok. A kitűnő szó őrzi eredeti jelentését: kitűnni. Honnan? A többiek közül. De elképzelhető-e, hogy valaki mindenből kitűnjék? Talán az ún. géniusz — a „zseni“. De géniusz nagyon kevés van. Miközben az iskolába lépő és iskolát végző gyermektársadalom egyre vadabb hajszát folytat a kitűnő bizonyítványért, sivárrá és mechanikussá válik a kapcsolat gyermek és felnőtt között. Ha egy gyerek lát valamit és azt lelkesen meséli, ne rázzuk le: jól van, de most hagyjál békén, mert olvasok. A gyermeknek a világgal való ismerkedése a rácsodálkozások és felismerések végtelenül gazdag sora. A felfedezésekben a szülő a társa, vezetője és bizalmasa legyen a gyermeknek. Beszélgetéseik ne merüljenek ki pusztán a délután hattól hétig zajló leckeiratásból és a prédikációk terméketlen darálásából. Közismert panasz: keveset vagyunk együtt, mikor foglalkozzam vele? A szülő azonban a gyermek életének minden pillanatában — még álmaiban is — jelen van. távollétében is hat, jól vagy rosszul. Az is „együttlét“, ha a gyerek egész napja félelemben telik el: hogyan mondja meg otthon este a rossz érdemjegyet? A gyerek és a szülő között a nap minden órájában van kapcsolat. Van akkor is, ha ez a kapcsolat — rossz. Ismert panasz ez is: nem bízik bennem, hiába mondom, hogy jót akarok neki, semmit nem mond el. A barátja akarok lenni és úgy viselkedik, mint egy idegen. A gyermek valódi személyiségét nem tisztelő, nem méltányoló felnőtt falat épít maga és a gyermek közé. Nagyon sok szülő szinte egyik pillanatról a másikra döbben rá, hogy a legyintő, felszínes ál-odafigyelés, a sablonszövegek odavetése egy ismeretlen személyiségre hull. A serdülők egy-egy jól elhelyezett megjegyzése vagy akár vállvonása, fintora sokszor elképesztő nyíltsággal adja tudtára a szülőnek: nem ismeri a mellette felnövő embert. A gyermek magától értetődően fordul felénk, s csak akkor idegenedik el, ha nem figyelünk rá, ha elkergetjük. Esetleg egyszerűen csak így: dolgom van, fáradt vagyok; vagy így: semmi közöd hozzá, buta vagy még te ehhez. Mi tehát az, hogy szeretem a fiamat, lányomat? Tudomásul veszem, elismerem, hogy a gyerek saját kategóriáinak megfelelő módon — teljes értékű ember. A hároméves gyermek nem tud gyököt vonni, de tudja a világot hároméves szemmel nézni, amit én nem tudok. Tisztelem és elfogadom olyannak, amilyen — gyereknek. Részt veszek élete minden dolgában, amit felkínál. A felfedezésekben, a meglepetésekben, és még ezer és ezer dologban, melyek számára olyan fontosak. mini-magazin Már 15 éves A meggyilkolt amerikai elnök. J. F. Kennedy 15 éves Caroline nevű lánya Spanyolországban megismerkedett Palnmo I.inarez nevű torreádorral. Az anya, Jaqueline, kedvezően fogadta a hírt. A balalajka szépen szól E. Avkszjentev, ha kezébe veszi a balalajkát, csodás hangokat varázsol ki belőle. Már eddig 30 államban adott hangversenyt. Az akarja, hogy két fia is kiváló művésszé váljon. A családi trió játékát már hanglemezre is felvették. Vita tárgyát képezi Sylvia Koscina körül folyik a vita újságíró körökben. Mindmáig nem tudják megállapítani, hogy olasz vagy jugoszláv színésznőe. Egy bizonyos. Kiváló teljesítményeket nyújt mind olasz, mind jugoszláv filmekben, s a közönség szívesen látja öt a filmvásznon.
