A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-24 / 47. szám
Jevgenyij Jevtusenko versei: Bűvölő Tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám. és őszi éjszakán gondolj reám. és téli éjszakán gondolj reám. Ma lennék tőled oly távol talán, mintha más ország volna a hazám, ágyad hús lepedőjén, vánkosán, hanyattfeküdve, mintha óceán habja himbálna, lágyan és puhán, add át magad ott is nekem csupán. Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj. Nappal minden fonákjára kerül; imádjanak. lengjen tömjén körül, gondolj nappal - búdul vagy élvedül - elméd mire gondolni kényszerül; cle_ éjszaka rám gondolj egyedül. Halld meg a mozdon.vfüttyökön is át, a szélben, mely felhőkkel vív csatát, hogy vasfogóban vagyok s csak az ád megenyhülést, ha miattam reád oly öröm árad, oly szomorúság, fájásig nyomod homlokod falát. A csönd csendjével susogja a szám, az esővel esengem szaporán, a hóval, mely szűk szobád ablakán bedereng s — álmomban, s álmom után tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám és őszi éjszakán gondolj reám és téli éjszakán gondolj reám. Illyés Gyula -fordítása „Nem fontos az" V. Bariasznak Nem fontos az — vannak-e kutatóid; a fontos az — vannak-e követőid. Mit ér beszédünk, hogyha benne nem rejtőzik ott a jövő maga, magként, mit szétfeszít a lét szerelmea folytatás szentséges távlata?! Alkoss, művész, í mérj, lángolj, rajta hát beszéded legyen világosan szóló, szerény s nagyszerű, almához hasonló, mely hordja már az ifjú almafát! Bede Anna fordítása Jevgenyij Jevtusenko; Ébredő város című verskötete a napokban jelent meg a Madách könyv- és lapkiadónál a Versbarátok Köre 30. tagilletményeként. Haza, Tornócra, mégsem ütöttkopott vasúti kocsiban utazom. Egészen vadonatúj kocsiban. Párnázott, kényelmes padok vannak a fülkében, és minden ülést egészségesen zöld színű műanyag borít. Igazi másodosztályú kocsi. Nem harmadosztályból előléptetett másodosztály. Itthon vagyok Tornócon. Apám és anyám sírján elhervadt már minden virág. Nagyapám és nagyanyám sírját összefonódott haldokló füvek borították be. Dédapám és dédanyám sírjának szélébe horgas ujjúkkal beleakaszkodtak a tar orgonabokrok gyökerei. Olyan csendes és olyan szomorú hely ez a temető. Csendes és szomorú, de mélységesen nyugalmas, és nyugalma rettenetes biztonságot áraszt magából. Olyan lesz ettől az ember, mint a látóhatár fölé ágaskodó szírt. Kemény és törhetetlen, mint a lombtalan jegenyék. A halottaim azt mondják: ez az a talaj, ahol megvetheted a lábadat. És valóban érzem, biztonságos talajon állok. S a halottaim újra szólnak, és azt mondják: bennünk gyökeredzel, és te vagy a mi folytatásunk. Felpillantok mélységes gyászomból, mely mindenkor elfog, ha ezen a helyen járok. Felpillantok, felemelem a fejemet és látóhatártól látóhatárig ér pillantásom Felém árad az őszi táj szelíd fényessége. A szemem simogatja, átöleli a síkot, az erdőt, a végtelen mezőséget, s mintha én magam áradnék szerteszét a befoghatatlan tájon, öszszefonódom a földdel, az éggel, a vizekkel, a hallgatag, pihenő növényzettel, és érzem, egy vagyok mindazzal, ami körülvesz. Én vagyok a sík, az erdő, az égbolt, a végtelen mezőség. És én vagyok ott az a falu, integető piros tetőivel, a meghitt udvarokkal és hallgatag, mély kutakkal, emberekkel. Elindulok a falu felé. összefolyok utcáival és házaival, és valóban egy vagyok vele. Köszöntőm a megfáradt, idős embereket. A fiatalok arcvonásaiban apjuk és nagyapjuk arcvonásait ismergetem, s a szívem fájdalmasan, mégis örvendezve összeszorul, mert él, jár-kel az is, aki meghalt és elporladt, s oly csodálatos ez a halhatatlanság, a végtelen magasságokba és végtelen távolságokba vesző mátyusföldi ég alatt. Végtelen égbolt és végtelennek tetsző sík. És ez a falu itt terített asztal, mely harmincegynéhány éve vendégül látta a Bodrogköz, a Gömör, a Csallóköz és a Mátyusföld népét. Magyarokat, szlovákokat, németeket. Ez a falu az. Tornóc. Tornóc a szószék. Itt, az égnek ágaskodó harangláb árnyékában állt egykor a tribün, és innen hirdettük meg a táj soknyelvű népének összefogását a fenyegető germán hódítás ellen. Mintha gyermek lennék, s mintha még mindig ott állna ez a tribün, s újraélném a csodát, mind a négy égtáj találkozását, Bodrogköz, Gömör, Csallóköz, Mátyusföld világgá tárulkozását. Tornóc! Fogalommá nőtt emlékeimben és tudatomban. Legendává növekedett. » Tornóc az összefogás legendája. Az eljátszott lehetőség. Csupa fájdalmas sors. Csupa tragédia. Hatvannyolc őszén is erre jártam. A vén harangláb árnyékában emberek görnyedtek. Ingujjra vetkezve. Izmosán. Verejtékesen. Betonoztak. Építették a harmincnyolcas néptüntetést megörökítő emlékmű talpazatát. A községházán, egy poros polcon láttam akkor az emlékmű modelljét! Három karcsú háromszögből összeálló fehér obeliszknek készült. Éppen olyannak, amilyen most állt ott az egykori tribün helyén, a harangláb árnyékában. A kőlapokon egy tömegjelenetet ábrázoló relief halvány körvonalai, három nyelvű szöveg és évszámok. A Vág mellett, ahol a néptüntetés és a népmulatság lezajlott, a rétet felszántották. Kivágták és tűzre vetették az egykori topolyafákat. És mégis élnek azok a topolyafák, és él a rét, és itt hullámzik Bodrogköz, Csallóköz, Gömör és Mátyusföld népe. És ott áll a szabadtéri színpad. Lovasok vágtatnak, a dobogóra emelt Toldi Miklós hatalmas petrencerudat markolva mutatja az utat. gyök. Kiballagok mindennap az új utcasorra, amit most Bagazia-sornak hívnak, mert az én gyermekkoromban egy kis erdő volt a helyén, s annak Bagazia-erdő volt a neve. Az utcasoron véges-végig csupa vadonatúj ház ágaskodik. Piros háztetők, frissen vakolt falak, elevenzöldre, vagy pirosra festett kerítések, csinos vaskapuk, rendezett udvarok, virágágyak. Csak az őszi idő hervasztotta meg őket. Mikor az ember megáll a keresztútón, ahol a Vágvecse felől érkező országutat derékszögben metszi az állomás felé ágazó köves út, mely aztán közönséges dűlőútként kapaszkodik fel a Vág töltésére, ott jobb kéz felől egy hosszú, nagyon hoszszú házat lát. Bérestanya volt vala-BABI TIBOR V. Hová, merre visz az az út? Azon az úton ment el mindörökre szegény Háber Zoltán, a szabólegényből lett író, aki színpadra álmodta Arany János művét. Egy német koncentrációs táborban ért véget az útja. Nézem az üres égboltot. Nézem a végtelenbe nyúló kisalföldi tájat. Nézem a falut. A tömören, súlyosan ágaskodó haranglábat. Itt a harangláb tövében fut el világgá, észák felé a fehér országút. Három évvel ezelőtt ez az út hozott ide, s ez az út ragadt el Innen. Nem hoztam mást, csak magamat, és magammal egy mondatot vittem el, s Őrzöm máig is, mint elvesztegethetetlen kincset. A nagyon idős, nagyon megfáradt, mégis nagyon erős ember szájából. Poszpis Józseftől hallottam : — Mi magyarok és szlovákok nem száz éve, hanem ezer éve élünk itt együtt, egy volt szenvedésünk, egy az elnyomatásunk, egy legyen boldogulásunk útja is. Poszpis József volt harmincnyolc őszén a falu választott bírája. Az utolsó kommunista a háború előtt. S ezeket a szavakat, mintha nem is hatvannyolc őszén, hanem harmincnyolc őszén mondta volna ki. Olyan meghitt, olyan régi és ismerős szavak. Hatvannyolc őszén, a legelvetemültebb nemzetiségi uszítás idején hangzottak el. Magamban hordozom ezeket a szavakat. Bennem élnek és bennük foglaltatik az egész falu, az egész táj, az egész ország, s a világ négy égtája. A legnagyobb megpróbáltatás idején, az éjszakai sötétségben, s a déli verőfényben is egyaránt világolnak, mint az a fehér obeliszk ott az egykori tribün helyén... Harmadik napja vagyok Itthon. És mindennap elindulok a faluba. Annak a roskadó öreg vályogháznak az udvarából indulok mindennap, ahol idős és beteg nővérem vendége váróikor, a Hatvany-birtok majorsági épülete. Az évek folyamán lakályosabbá vált, egykori zsindelytetejét levedletté, s nehéz cseréptetővel cserélte fel. Időnként rendbe hozzák málló vakolatát, átfestik az utcára nyíló nehéz ajtókat, újrafestik az ablakok fakeretét. Kilenc kémény tűstől a tető felett, s régóta csak úgy hívják már: a kilenckéményes ház. Bal szélről, zárt ablakok mögött, két szoba-konyhás lakásban élt itt egy család: a nagymama, Golián Józsefné, a lánya Éva, a fiatal Petróné és a vő, meg két kedves, csacsogó kislány, az unokák. A nagymama ott pihen már a tornóci temetőben. A család — nem tudom, hova költözött. Állok, állok a keresztúton, és nem merek betérni a ház udvarába, csak nézem az udvart és a házat. Ezt a kilenckéményes hosszú házat. S hirtelen két kedves gyermekhang veri fel emlékeim néma csendjét. Két eleven napsugár táncol a homlokom mögé költözött tenyérnyi udvaron. Mintha még mindig ott ülnék a konyha homályában, és kacagásuk becsilingel az ablakon. Behallik a szétrebbenő megriasztott tyúkok kajdácsolása. Nagymama! Nagymama! Olyan meghitt, jó íze van a szónak. A nagymama töltötte szészébe a reggeli kávét, vagy a párolgó, friss tejet. A nagymama szelte meg a kenyeret. Ott motozott a konyhában, meg az udvaron, ő főzte meg az ebédet, a vacsorát, ő vetette meg este az ágyat. Apu egész nap nem volt otthon. Apu meg anyu mindennap korán kelt, s mindketten munkába mentek. A nagymama takarított, a nagymama mosott, kivasalta a fehér ingecskéket, a kislányok takaros ruhácskáit. Téli estéken a kályha mellett, vagy az ágy szélén üldögélve elmesélte Hófehérkét és a hét törpét, vagy a jó tündérkét. Titkon ő díszítette fel a karácsonyfát, őrizte azt, amit családi tűzhelynek nevezünk.
