A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-17 / 46. szám
38. Ha nem veszítem el higgadtságomat és! lélekjelenlétemet, nem történhet semmi baj, ismételgette magában, mialatt a gyors az Elba völgyén át robogott Deéín felé. Berlinbe hat órás késéssel érkezett, mert az elsőség a katonai szállítmányokat illeti. Az Adlonban szállt meg. a Brandenburgi kapu mellett. Egy napos pihenés utón taxival kiutazott a pályaudvarra, de majdnem lekésett a vonatról, mert az utcákat eltorlaszolta az állomásra menetelő katonaság. A járdákat és az ablakokat zsúfolásig töltik a bámészkodók. Zeneszó. Éljen! kiáltások. Kendőlobogtatás. A katonák felvirágozott sapkájukat lengetik. A rezesbanda harsányan fújja. ,.Mein Vaterland, mein Vaterland...“ A tömeg együtt énekel vele, tisztek mosolyognak a magas nyeregből, kivont kardjuk ünnepélyesen csillog. Háború! Ügy mint Bécs és Berlin között, az egyhangú északnémet síkságon is jóformán csak hosszú katonavonatokkal találkoznak, a fenyőlombbal, rajzokkal, jelmondatokkal díszített vagonok nyitott ablakaiból száll a nótaszó. A tágas, steppés síkságon hadoszlopok menetelnek gyakorlatoznak, tisztek cikáznak lóháton ide-oda, a katonák rohannak rajvonalba fejlődve, a földre vetődnek, felugranak. Kattognak a gépfegyverek. Puskaropogás. A távolban ágyú dörög, és a láthatáron fehér felhők suhannak az ég mélykék mezején. Háború. Ahová csak néz, mindenütt háború! Martina már régen nem érzékeli a háborút. Hozzászokott. De most, hogy nyolcvan kilométeres sebességgel száguld át Európa ilyen nagy kiterjedésű szakaszán, a háború mindenfelől megrohanja, s a hatalmas előkészületek, a lázas tevékenység félelemmel tölti el. Először ébred tudatára, milyen nagyarányú erők jöttek működésbe, mint Íratlan, fantasztikus kalapácsok, hogy legyőzzenek valamit. Martina nem tudja, mit, csak a hatalmas nyomást érzi, és önnön sorsát találja borzasztóan magányosnak, és jelentéktelennek. Karai! Hol lehet? Mi történt vele? önként megy a háborúba! Álmában nem jutott volna eszébe, hogy ilyen kétségbeesett lépésre szánja rá magát. De talán Jobb így, fontolgatja, mialatt a fenyvesborította, egyhangú lapály piros városkák és falvak maroknyi foltjaival elsuhan a vagon ablaka előtt. Elvégre nem esik el mindenki, aki kiment a frontra. Miért kell mindjárt a legrosszabbra gondolni! Az is előfordulhat, hogy csak megsebesül. Akár így, akár úgy ... elment. Eltűnt az életéből. Döntésével végleg megpecsételte a visszavonhatatlan véget. A személyéhez kapcsolódó múlt ott maradt nála és vele, mint az árnyék. Tőle, Martinától örökre elbúcsúzott. Toman olyannak találja majd, amilyennek óhajtja, amilyennek szívében hordta a megpróbáltatás két hosszú esztendeje alatt. Igen, olyannak találja, hajtogatja Martina csökönyösen, hogy túlkiáltsa az elnémíthatatlan belső hang gúnyos kérdését: hogyan szerethette Karait, akárcsak rövid Ideig is, ha Tomant mindig változatlanul szerette? Egyikük sem sejti, milyen tanácstalanul áll a megoldhatatlan rejtély előtt. Dél felé járt az idő. Az égen alacsony felhők tömörültek, a levegő lehűlt, megeredt az eső. Martina becsukta az ablakot, és hogy elmeneküljön a nyomott hangulat elől, ami kívülről-belülről rohamozta, újra belemerült Toman oroszországi leveleibe. Hányszor olvasta már ezeket a leveleket, amelyekből érthetetlen módon, logikátlanul és mégis gyönyörűséggel merít annál mélyebb megnyugvást, minél elevenebben bontakozik ki szeme előtt a hajótöröttek tragédiája, a fehér iszonyat képe. „Csoda történt, amikor már senki sem hitt a Csodában. Vagy legalábbis olyasmi, ami nagyon hasonlít a csódóhoz“, írta Toman, „s amit az ember csak a sarki tájakon és végveszélyben élhet meg, amilyenben akkor mi voltunk ... az élet és a halál határán“. Látni bajtársaik pusztulását, tehetetlenül nézni, amint egyiket a másik után viszi el a kimerültség, az éhség, a fagy, tőlük kartávolságnyira, és mégis menthetetlenül ... leírhatatlan szörnyűség, de még ennél is szörnyűbb volt, mikor könnyű zsákmány reményében megjelentek a jegesmedvék és a sarki farkasok. Megpróbálták őket zajjal elűzni, de milyen zajt csaphat három ember, ő, Bentsen és Johansen, ha maijóformán lélegzetvételre sincs erejük. Iszonyatossógában is nevetséges volt. A vadállatok meg sem hallották erőtlen suttogásukat. Ha már túlságosan nagy volt a veszély, Bentsen időről időre megkísérelte egy-egy lövéssel kellő távolságban tartani őket. Közben remegtek a félelemtől, nehogy a golyó szerencsétlen véletlen folytán megsebezze és ezzel felbőszítse a fenevadakat, ami nyomban az életükbe került volna. Jól célzott lövéssel leteríteni valamelyiket, arra gondolni sem lehetett. A nyers hús az életüket ugyan néhány órával vagy talán néhány nappal is meghosszabbította volna, de hogy juthatnak a lelőtt vadhoz? Ezzel csak az éhes ordasok agyarának készítettek volna eledelt! Tizennyolc utolsó, másra alkalmatlan töltényüket hamar ellőtték, aztán nem maradt más hátra, mint hogy befurakodjanak két hatalmas jégtömb közé. Ügy feküdtek a szűk hasadékban, mint a sírban, ami a biztonságon kívül még egy nagy előnyt nyújtott: nem szenvedtek annyira a hidegtől,! mint a szabad térben. Hallották, amint a fenevadak futkosnak és szimatolnak a tömb körül. Mikor eltávolodtak, Toman óvatosan kidugta fejét. De ezt csak egyszer tette, mert olyan vérfagyasztó látvány tárult a szeme elé, hogy nem volt bátorsága még egyszer kipillantani. Egyik társuk nyilván élt még. Az élve marcangolt test üvöltése hozzájuk is elhatolt a jégsírba, vonaglottak, mint a kínpadon, kétségbeesett tehetetlenségükben hiába tömték be a fülüket, az ordítás lassan nyöszörgéssé, nyögéssé, hörgéssé halkult, aztán irtózatos csönd terült el az északi fény szivárványos sugárzása alatt. „Azt hittem megőrülök'1, írta Toman első levelében. „A többire már nem, emlékszem. Talán elájultam. Akkor iszonyatomban, később az éhségtől. Nem tudom, kár, hogy megmentőink nem vették észre a naplómat, az utolsó percig nálam volt, és ma talán — bocsáss meg, kegyetlen paradoxnak hangzik az — ma talán ki tudnám betűzni utolsó szavaimat.“ Mikor ájulásából magához tért, fulladozva a pálinkától, amit valaki késpengéről csöpögtetett, a szájába, prémekbe burkolva feküdt egy szánon valami sziklabarlangban, a barlang szájánál lobogott a tűz... igen, valóságos tűz, érezte sugárzó melegét. Sokáig nem hitt az érzékeinek, hol azt hitte, hogy fantáziái, hol csakugyan fantáziáit, az égő Vindobónán harcolt a tűzzel, mert hajójuk pusztulását tűzvész okozta, kideríthetetlen okokból tűz ütött ki és szénné égette jóformán az egész hajót, a Vindobona fekete füstfelhőbe burkolt hatalmas roncsait pedig elnyelte a tenger még mielőtt némi csekély készletnél és a legszükségesebb holmiknál többet kimenthettek volna. A félájultság és félöntudat állapota még nagyon sokáig tartott, egészen addig, ameddig a prémcsuklyák alól kipislogó ferdeszemű, sárga arcok és a narancsszínű lángok víziója semmivé nem foszlott. Csak a Medveszigeteken tért egészen magához. A hihetetlen tehát valósággá vált! Az első időkben persze fölöttébb kétséges valóság volt, mert a bűzös barlangban orvosi segítség és ápolás nélkül egész télen a halállal viaskodott. De váratlan megmenekülése emberfeletti életakaratot ébresztett benne. A rövid sarki nyár visszatértével újabb végeszakadatlan vándorlás következett az Űjföld fehér pusztaságán át. Végre-valahára délnek! Toman már közel állt a kétségbeeséshez. Az volt a legrosszabb, hogy megmentőivei nem tudta megértetni magát. Egy szót sem tudott oroszul, ami megadhatta volna a kulcsot a szamojéd és orosz nyelv furcsa keverékéhez, amit üzleti tárgyalásainál használtak. A kóbor prémvadászok — a nők és gyerekek beszámításával harminctagú csoport — Jamalszk félszigetről származó szamojédok voltak, ahogy Toman a hóba rajzolt ábrák segítségével.nagy nehezen megértette. Csak ez4 megállapítás mentette meg az újabb összeroppanástól. Most már számíthatott rá, hogy egyszer ez a hegyvidéki vándorlás is véget ér, s a megrakott szánok orral dél felé fordulnak, ha a vadászok elég bőségesnek találják majd a zsákmányukat ahhoz, hogy lakott területek felé vegyék útjukat. De minden' valószínűség szerint még a rákövetkező télen is megrekedt volna az Üjföldön, ha július közepén nem akadnak össze egy délnek tartó tizenkét tagú vadászcsoporttal. Kettő közülük orosz volt, Obdorszkból elbocsátott fegyencek, akik ezen az istentől és embertől elhagyott vidéken cserekereskedelmet űztek, a gyér jövedelemért kárpótolta őket a korlátlan szabadság érzése. Egyikük értett angolul, sőt kissé törte is a nyelvet. Szerencsés találkozás! „Nem tudod elképzelni a mámoros örömet,“ írta Toman, „ami elfogott a gondolatra, hogy délnek megyünk, és minden egyes nappal növekszik a -valószínűség, hogy visszatérhetek a civilizált világba . .. haza. Néha már kihalt belőlem a remény, hogy még egyszer viszontlátlak, rnég egyszer megpillantom a fák és mezők zöldjét, a rétek virágait, a csobogó patakot... valamit abból, ami nélkül az életet egyre nehezebbnek és elviselhetetlenebbnek találtam.“ Ütjük több mint egy hónapig tartott. Augusztus végén a kék ég mind szélesebb csíkja bukkant fel a láthatáron ... a jel, hogy közelednek a nyílt tengerhez, s a tejfehér égbolt visszatükrözi a tenger színét, mint valami óriási tükör. A két orosz a Menšikov fok védett völgyében, a Karszki tengerszoros partján alacsony kőházat épített magának a patak közelében, amely évente csak két hónapig áramlik. De útjuk nem ért ott véget, siettek, hogy még a téli viharok és sűrű ködök jötte előtt nyélbe üssék csereüzletüket, és így Toman egy nagy kajukon kényelmesen eljutott velük Habarovszkba. Ez a település már az euráziai szárazföld partján fekszik. Toman remélte, hogy még a fagy beállta előtt elhajózik Pusztozerszkba, de ez lehetetlennek bizonyult. A végkimerülés szélén állt, Habarovszkban elámultak, hogy egyáltalán kibírta a fáradságos utat. Mindennek tetejébe megérkezése után nyomban megbetegedett, egész télen nagy fájdalmakkal feküdt, fájdalma a gyomorban fészkelt, Toman rettegett, hogy ő is Bentsen sorsára jut. Ezúttal szerencsére nem maradt teljesen orvosi segítség nélkül, habár egy habarovszki öreg szerzetes ápolta, az utolsó az egykori kolostori hat barátja közül, akiket megölt a Skorbut és a pálinka. A szerzetestől kapott orvosság ugyan nem keltett benne bizalmat, de néhány hét múlva állapota minden várakozás ellenére javult, és a tavasz beköszöntésével Toman felkelhetett. Egész idő alatt a szerzetesnél lakott a kolostorban, mert három raktáron és az orosz kupecek két-három házán kívül ez volt az egyetlen épület, ahol civilizált ember lakhatott. Habarovszk többi részét á szamojédok és zűrjének bőrsátrai alkották. (Folytatjuk)
