A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-17 / 46. szám
Varga Erzsébet versei : elfelejtlek szélnek eresztem hajódat faágra dobom nevetésed madaraknak a szemedet vizeknek adom ölelésed és utoljára azt is bevallom bevallom azt is: nem szeretlek összetépem a mosolyod elfelejtlek elfelejtlek hattyúdal a hattyú énekel búcsúdalát zengi hangja csillagokig száll hószín tollát karcsúságát körüllengi a halál és a hattyú boldog mégis búcsúdala győzelem az a szegény aki meghal meghal és nem énekel eltévedt a hajnal eltévedt a hajnal a fák közt sírva bolyong a karcsú lány fűszálakra hullik a könnye arca — tón beteg —- halovány piros öv feszül derekán csillagok egyszer azt mondtad mindenkinek van az égen egy csillaga ha meghal egy ember lehullik egy csillag én megfordítom a mesét ha meghal egy ember új csillag születik kék csillag leszek vagy fehér ha kék leszek nefelejccsé válók és kinyílok ablakod előtt ha fehér leszek hópehellyé válók meghalok újra az ajkadon P. Hokynka felvétele IV. — Míg a Vili meg nem nősült másodszor is, én neveltem a kislányt. Hat hónapos korától hatéves koráig. Aztán magához vette a mostohája, és jó anyja lett a gyereknek. A fiúcska... A fiúcska gyermekotthonba került, mert az asszony nem gondoskodott róla. A fiam fizeti a neveltetés költségeit. öreg Kurina Sándor hangjában méltatlankodás morajlott. Aztán legyintett: — Eh. az asszony! Az a kézlegyintés súlyos Ítéletet kifejező gesztus volt: — Az asszony nem törődött vele. — Hát Sándor? Sándorral mi lett? — Bratislavában dolgozik. Építkezéseken. Tehát mégsem él egészen Zsigárdon. Csak közelebb került Zsigárdhoz. Hetenként hazajár. Nagyon tisztességesen neveli leánygyermekét, a Zsuzsit, aki a dunaszerdahelyi gazdasági középiskolába jár. — Hogy tanul? — Csak úgy közepesen, de tanul — hangzott a válasz. Idős Kurina Sándor megmutatta a kislány fényképét. Nagyon csinos, göndör hajú lány. És tanul. A cigányember unokája: tanul! A dunaszerdahelyi gazdasági középiskolán. — Hát Aladár? Akkor toppant be Gyuri. Termetes, vállas fiatalember. Csinos, ugyancsak sötét ruhába öltözve toppant be apja látogatására. Régi ismerősként üdvözölt. Aztán szerényen letelepedett az asztalhoz. Idős Kurina Sándorné csillogó tiszta poharat tett elébe az asztalra és megtöltötte a hazai borral. Koccintottunk. — Aladár meg Gyurka is a zsigárdi téglagyárban dolgozik — folytatta Kurina Sándor a megkezdett beszélgetést. — Csak a Béla. A Farkas Béla ... A hangja elakadt. Az új koccintásra emelt pohár kezével együtt megállt a levegőben. Aztán lehanyatlott az a reszkető kéz, s a pohár feneke halkan odakoppant a fényesre simított sötét asztallapra. Halk, gyenge hangot adott, de a hirtelen beállt csendben mégis olyan volt, mintha súlyos rög zuhant volna egy koporsó fedelére. — Megölték — mondta Gyuri tompán és rekedten, s mereven rábámult az asztal lapjára. Hárman ültünk ott az asztalnál, mindhárman sötét ruhában. Az asztal hátterében a gyászruhás, idős aszszony. Mindnyájan mint egy megkésett halotti tor vendégei. Koccintás nélkül ajkunkhoz emeltük a sötétpiros borral töltött poharakat. — Azon a héten történt, hogy ott járt nálunk a Žofinkában. Hatvanhét januárjában. Egy pénteki napon. Aki hó végén hazament közülünk, mindig péntek este szállt a Bratislava felé induló gyorsvonatra. Négyünk közül csak Bélának volt kedve hazautazni aznap. Még ő is erősen gondolkodott rajta, vonatra üljön-e, mert nagyon fáradt volt. Az utolsó pillanatban határozta el magát. Gyuri egy percre elhallgatott. Tétován a szoba sarkába meredt. — Engem értesített a rendőrség. Halálos kimenetelű súlyos balesetnek könyvelték el. összecsomagoltam Béla fekete ruháját, taxiba ültem, és elindultam Pŕerovba. Mert ott történt a dolog. Egy rendőrfőhadnagy mondta el, hogy s mint esett. Bélát a fáradság és a vonat zakatolása elaltatta. Már szunyókált, mikor két mihaszna ember telepedett ugyanabba a fülkébe. Rajtuk kívül senki más nem volt odabenn. Béla egyszer csak arra ébredt, hogy valaki motoz a zsebében. Mire kinyitotta a szemét a két ember a helyén ült mintha mi sem történt volna. Beszélgettek, ő megtapogatta a zsebeit. Nem volt meg a pénztárcája. Elfogta a düh: csak ők vehették el. Béla erős, markos ember volt. A vonat éppen a prerovi pályaudvaron fékezett, majd megállt. Megragadta a két embert. Mindkettőt letaszigálta a vonatról, s beerőszakolta őket a pályaudvar közelében elhelyezett őrszobára. A rendőrök megmotozták őket. Megkerült a pénztárca, a pénz is. De ahelyett, hogy lefogták volna őket zsebtolvajlásért, mindkettőt szélnek eresztették. Siettek a vonatra. Béla meg utánuk loholt. A gyors elindult. Robogni kezdett. A két tolvaj minden veszély nélkül feljutott még a lépcsőn. De Béla... Megint hörpintettünk a poharakból. Koccintás nélkül. Szótlanul. Mély szomorúság telepedett közénk. Árnyékunk mozdulatlanul megmerevedett a szoba falain. Gyuri folytatta. — Lezuhant a kocsi lépcsőjéről. Gerince és lapockája tört. A jobb lábát levágta a vonat kereke. A jobb keze is a kerék alá került. Csak a nagyujja maradt meg. A boncoló orvos egy alighanem rúgástól eredő sebesülést állapított meg a lágyékán. Tehát lerúgták. Egy ember, egy vasutas homályosan látta is, hogy lerúgtak, de nem akadt tanú arra, aki bizonyította volna, hogy a két tolvaj közül rúgta volna le valamelyik. Mondom, a prerovi kórházban halt meg. Elvittem neki a sötét ruhát. Felöltöztettük, s én tettem a koporsóba. : Hát ennyi az egész. Egy emberi élet. így fejeződött be. Láttam Farkas Béla sírját is. Nagyon szép szürke márványból faragott síremléket állított neki a család. A neve felett ott a halott fényképe is. Pdntosan az a kép, ahogy emlékezetembe vésődött ostraval utam alkalmával a 2ofinkában tett látogatás idején. Csö-szö-dö, csatt-zatt — zakatol a vonat, és a kerekek zakatolásán át még mindig hallom Kurina Gyuri hangját. — A rendőrségen átvettem Béla véres, agyonszaggatott ruháját. Ez maradt utána. Meg a pénztárcája, benne ezerszázharminc korona, meg egy zsilettpenge. A zsebében két cigaretta, egy kulcs és szennyes zsebkendője. — Cigány volt az a két ember, aki meglopta Bélát? — kérdeztem Gyuritól. Az idős Kurína Sándor felelt: — Nem. Nem voltak cigányok. Mi vagyunk a cigányok. Mi vagyunk a cigányok. , Voli ebben a mondatban egy rettenetes panasz. Benne volt az a viskó, mely ott állt valaha a falu szélén. Abban a viskóban született idős Kurína Sándor és tíz testvére. Egy szoba-konyha volt az egész, s öten háltak egy ágyon. És benne volt az éhség és a fagy. A lerongyolt szülők és az egész család éhsége. A rimánkodó és koldulj szavak. Az alázatos köszönet és a képmutató hálálkodás is. És benne volt az a rettenetes küszködés és otthontalanság is, aminek az árán végre otthont szereztek. De benne volt az ujjongó diadalérzct is és egy rettenetes ítélet: Nem voltak cigányok. Mi vagyunk a cigányok. ök a cigányok?! Csattognak a vonat kerekei és fájdalom markolássza a mellemet. Farkas Béla! Szegény Farkas Béla. Ki sejtette ezt a tragédiát. Még érzem Ínyemen a megkésett halotti tor fájdalmát enyhítő bor zamatét. És látom a fájdalmasan derűs mosolyt Gyuri arcán, mikor azt mondta: — Igen. A zsigárdi téglagyárban dolgozom és kétezerkétszáz koronát keresek. Kevesebbet, mint Ostraván, de otthon vagyok. Otthon! Otthon! — Azóta született egy kislányom. Évike. Kétéves most Évike. — És mi van Farkas Béla özvegyével. — Az én lányom ő. Ilona. Ember a talpán. Dolgozik és ő tartja el a családot. A faluban megbecsülik. Tagja a nemzeti bizottságnak. Tagja a nemzeti bizottságnak. Még mindig visszhangzanak fülemben az öreg, a legidősebb Kurina szavai, ö is az: igazi ember a talpán. Az egyre sötétedő ablak mögül hirtelen fények lobbannak a szemembe. — Šaľa — mondja a szomszéd fapadon ülő vasutasember az útitársának. — Sellyén vagyunk — mondja egy másik vasutas a vele utazó idős aszszonynak. Hirtelen feltűnt az állomást jelző fehér tábla az egynyelvű fekete felirattal. Nézem a két vasutasembert, s az jut eszembe, hogy maga az élet cáfolja ezt a fekete-fehér merev egynyelvűséget. Csakhogy nincs kedvem olyasmin tűnődni, amin már rég nem is kellene eltűnődni. Figyelmemet az állomás épülete köti le. Hirtelen belémfáj valami. Ez az állomás éppen olyan ütött-kopott, mint a gyermekkorom és az ifjúságom. Jóformán semmit sem változott harminchárom óta, azóta, hogy először láttam életemben. Legfeljebb öregedett. Hát igen. Hétéves voltam akkor. Ma pedig negyvenhét vagyok. Az állomás is, én Is — öregedtünk. Csak öregedtünk?!
