A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-10 / 45. szám
Gál Sándor fehér magány (részletek) egy szép papírlap fehérsége megváltozik mikor felissza a verset szavak tisztaságában fürdeni a papír is megtanul asszonyosan elnehezül s lassúdad őszies mozgással megérinti a csendet fehér mámor itt fekszem a sorok között az idő sugár-folyamában színtől színig terjednek a ritmusok fehér erdők nyílnak bennem lágy havazással a magány egy napja a hűség egy éjszakája színekben kiteljesedő idő fal nélküli termek lehajtott homloka megáldalak magánnyal hűséggel egy nappal egy éjszakával versek forrásvizét csurgatom fehér életedre öleljen a holnap-lesz pillanat öleljen a tegnap-múlt pillanat hajnali szél hűsítse életünket utazás idő-csúcsok között hittel hogy semmi el nem vész s az utak fehér ívei mellett újra kizöldülnek a nyugalom fái szavaim születésében a holnap lélegzetvétele szép világító csend az első és az utolsó betű között megérintheted a költemény testét * * * a minden a senki a semmi egy emlék az emlék történelem leégett fűzfái a folyók között beomlott tetők a mozdulatlanság néma jajszava jöjj közelebb s lásd ha mellém állsz leszel a minden a senki a semmi egy emlék az emlék a választás joga a tiéd * * * újra elveszítettelek a vers szövetéből kihulltál fehéredik az éjszaka arca ha voltál se voltál ami felszáll a hajnal sugarában még nem a holnapi nap újra elveszítettelek egy verssornyit nőtt a fájdalom * * • az ég visszadobott szél bolondja ess ess oda hol a csillag-tenyészet zöld orkánokat csap a sötétség bazalt-csendjébe maradj jelzésnek részeg virágzásnak parti fűznek folyó-surrogásnak s egy mozdulattal töröld el minden emlékedet V J Ezzel tulajdonképpen el is dőlt a férfiak sorsa. Kurina Sándor ötvenegyben házasodott, még bevonulása előtt. Született egy kislánya. Nagynehezen vett egy öreg házat, s úgy-ahogy rendbe hozta. Gyuri, a középső fiú már három gyermek édesapja volt akkoriban. Azt mondta, van két kislánya: Olga és Mária, meg egy fia is: Gyurka. Vili huszonnégy éves korában Ostraván ismerkedett meg a feleségével. Cadcai szlovák lány volt. Ételkihordó és felszolgáló lett a kokszoló üzemi konyháján. Az aszszony a Vili nevezetű kisgyerekkel és Emőke lányával Zsigárdra ment. Mindhárom fiúnak háza volt már, s így évekre szóló programja. A házat rendbe kellett hozni, be kellett bútorozni. A családot pedig ruházni és etetni kellett. Farkas Bélának három gyermeke született. Évike lánya már tizennégy éves volt azon a télen, Rózsika tizenkét éves, a fia, Béla tizenhat éves. A felesége négy éven át vele együtt dolgozott Ostraván. Az első gyermek visszakényszerítette a faluba, ö is vett házat. Két szoba, konyha, kamra, kis udvar, kert. Ennyi volt az egész. Három ár híján fél hektár a telek. Ostraván kereste meg az árát. Azt mondta, már haza is menne, mert van háza, bútora, de otthon legfeljebb ezerkétszáz koronát keresne. Az öccse akkoriban Galántán dolgozott, mint kocsikísérő. Ezerkétszáz koronát keresett. A felesége csak nyolcszázat. És ez riasztotta el a hazatéréstől. Mert ő egymaga négyezernél többet keresett. Megmutatta a bérszelvényét. Igaz. Megkereste, de több mint háromszáz órát dolgozott érte. A szlovákiai és a csehországi kereseti lehetőségek közti különbség akkoriban már alaposan lecsökkent. Tíz korona volt az átlagbére. Ami azon felül volt, a távolélésért járó jutalékból és más juttatásokból eredt. Sokat, nagyon sokat dolgozott azért a négyezer egynéhány száz koronáért. Vasárnap is. Szabad szombatokon is. Hétköznap tizenkét, sőt tizenhat órát is. Igaz. De legalább dolgozhatott. — Sose gondolt arra, hogy megtelepedjen Ostraván? — kérdeztem tőle. — Dehogyisnem. De mit csináljak, ha az asszony nem akar eljönni. Volt úgy, hogy kaptam volna olcsón szép, villaszerű házat. Az asszony nem akarta. Kaptam volna lakást az üzemtől: az asszony nem akarta — hangzott a megkeseredett válasz. — De ha maga akarta volna? Ha nagyon akarja? A válasz, mely szinte banalitásként hangzott, nagyon meglepett. Mert nagyon megható banalitás volt: — Hiába, úgy van vele az ember, mint a fecske. A fecske bármilyen messzire száll, csak visszatér a maga fészkére. A sok világjárás, utazás alaposan felnyitotta a szemüket. A munkát megszokták, lelkesedni is tudtak érte, Gyuri például ilyet talált mondani: — Mikoriban idejöttünk, az acélgyártó részleg helyén semmi se volt. Csak pusztaság. Nézné meg most. Talán nincs olyan sehol a világon. Másfél évtizeden át életüket beépítették a csehországi kohókba és kokszolókba. Becsületes, szorgalmas munkásemberek lettek, s a vállalatnál is megbecsülték őket. És ők is becsülték a megszokott munkát. Ha hazamennek, ott csak kezdő új munkásokat láttak volna bennük. Kevesebb lett volna a becsületük. És ez is visszatartotta őket. Így éltek hát. Építették Ostravát, Olomoucot, Česká Tŕebovát, Zálužít, Chomutovot. Kokszolótornyokat és olvasztókemencéket építettek, s egy illuzórikus otthont valahol. Zsigárdon. Mert annak az otthonépítésnek az ő otthontalanságuk volt az ára. Eddigi életük ideiglenes és átmeneti állapot volt. Igaz, az asszonyok és a gyermekek viszonylagos biztonságot és nyugalmat élveztek. Állandósult körülmények közt éltek. Csak apjuk nem volt a gyerekeknek, s ha volt, legfeljebb három, öt napra egy hónapban. A dolog érzelmi részét nem firtattam. Nehéz lett volna erről beszélni. Farkas Bélának egyetlenegyszer veszedelmesen megcsuklott a hangja. A mélyén elfojtott férfisírás zokogott. — Kikísért egyszer az asszony S gyerekkel az állomásra. A fiúcska nekiiramodott az induló vonat mellett a sínek mentén, s hirtelen megbotlott. Te úristen, mi történhetett volna! Azt hittem kiugrók a robogó vonatból. Azóta, ha reggel indulnom kell az állomásra, sokszor úgy vagyok vele, hogy legszívesebben el sem indulnék. De ha már itt vagyok, csak belenyugszik az ember. így hát vonatoztak a férfiak. Kilátásaik ugyanolyanok voltak, mint idősebb Kurina Sándoré. Tíz-tizenöt év múlva hazatérhetnek majd ők is a faluba — gondoltam magamban. Hazatérhetnek öregembernek. Lesz házuk, kertjük, igazi otthonuk, s a fiaik megint újrakezdik. Nem. Nem akartam elhinni. A fiatalabbjára talán mégiscsak más sors vár — tiltakozott bennem valami. Talán nem telepednek le Ostraván. Ezt nehéz volt elképzelni. A hat Kurina gyerek közül csak egyetlen egy a szülőföldhöz való ragaszkodás őseredendő érzésére. Az elvonatkozókat éppen falujukban érte életük legnagyobb veresége. Onnan kényszerültek el világgá, földönfutó, kétkezi emberként, s ott akarják demonstrálni küzdelmük eredményeit és diadalukat a régi társadalom elkényszerítő erői felett. Nem volt otthonuk? Otthont építettek. Elűzte őket a nyomorúságuk? öreg napjaikra ide térnek vissza. Van házuk, asszonyuk, gyermekük. Családjuk! Mindenük, aminek létét az egykori társadalom fenyegette. Amitől megfosztotta az édesapjukat, őket is, s amit egy élet sivár otthontalanságával kell megfizetni. Idős Kurina Sándor már révbe érkezett. Igaz, megfáradva, és öregen, mégis diadalmasan. Az őt elüldöző, elkényszerítő erők felett aratott diadalt. A többiek egyelőre tovább vívták harcukat. Mire megfőtt a gulyás, sok mindent megértettem. Csak azt fájlaltam, hogy nem tudok beleszólni, belenyúlni ebbe a küzdelembe. Az ésszerű az lett volna, hogy telepedjenek meg családostul ott, ahol dolgoznak, mint a fiatal Kurina Laci tette. A fiatalok kiszakadását a falu közösségéből a szerelem és a há-BÁBI TIBOR in. határozott így. A Gyurinál egy évvel fiatalabb Laci gyerek. A kokszolóban dolgozott. Ostravai leányt vett feleségül. Kapott egy szoba-konyhás lakást és él. Véget vetett minden problémának. Kurina Aladár, aki valahol Plzeň táján dolgozott egy állami gazdaságban, tallósi lányt vett feleségül, ugyancsak házat épített, de nem a Plzeň környéki Jankovicén, hanem Zsigárdon. Egy ideig még ott tartja a munka, végül hazamegy ő is a falujába. Farkas Béla azt mondta, vagy húsz zsigárdi jár Ostravára, de csak ketten telepedtek meg a városban. A többi úgy élt, mint ők maguk. A vonatozó, eljáró férfiak életében a család a legfontosabb tényező. Szinte a matriarchátus korabeli -viszonyokra emlékeztető módon éltek, csak éppen nem vadásztak és nem halásztak, hanem kohókat építettek. Hét-, vagy hétszázötven koronát költöttek magukra egyhavi keresetükből, a többi pedig arra való volt, hogy a családról és az otthonról gondoskodjanak. Az asszonynak és a gyerekeknek kellett valahol egy hely, ahol otthon legyenek. Fedél kellett a fejük fölé. Ház és kert kellett. Hogy miért éppen Zsigárdon? Első pillantásra nincs rá más magyarázat, csak Farkas Béla hasonlata a fecskéről. Farkas Béla hasonlata mégsem lebecsülendő provinciális életérzést leplezett. Az egésznek sokkal mélyebb volt a pszichológiája. Még a nemzetiségi érzésből fakadó komplexumokra sem vezethető ‘vissza, sem zasság is elősegítette. A fiatalságuk is segített. Sose álltak szemközt azokkal az életet eltorzító erőkkel, mint az idősebbek. Ügy látszik, az ésszerűség logikája nem azonos az élet és az emberi szív logikájával. Elbúcsúztam a Kurina család férfiaitól. Csakhamar átbújtam az iparvágány sorompója alatt. Még egyszer visszanéztem a barakktáborra. Akkor láttam utoljára. Ott gubbasztott a sötét ég alatt a fehér havon. — Lebontották a Žofinkát — mondtam a motoros vonat ablakának, melyből visszatükröződött áttetsző képmásom. Értetlenül rám bámult és hangtalanul utánam mondta a szavakat: — Lebontották. Csö-szö-dö, csö-szö-dö — döcögött a vonat, s már csak ezt a döcögést érzékeltem ebből a kurta utazásból. Hirtelen eltűnt szemem elől az ablakból visszabámuló képmásom, a kisalföldi sík táj is eltűnt háta mögül. Mintha megint ott ültem volna a legidősebb Kurina otthonában. — Itt élünk mindannyian Zsigárdon, csak a Laci gyerek maradt Ostraván. Eleinte Ostraván, majd Hradec Královéra ment, mert a éadcai leány elvált tőle — mondta Kurina Sándor. És aztán? Aztán újra megnősült, és Hradec Králové-i lányt vett el. Azzal telepedett meg a távoli cseh városban. — Mikor elvált az első asszonytól, a bíróság úgy döntött, hogy a leánygyerek legyen az apáé, a fiú pedig az anyáé — folytatta a legidősebb Kurina.
