A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-11-03 / 44. szám

36. Martirfa ingerülten rója a szobát, újra meg újra emlékezetébe idézi Stadler minden szavát, hízelgő hang­­iW minden mozdulatát, bizalmas pszemhunyorítását. és ezzel szítja fel­háborodása tüzét. Már-már a tele­fonkagyló után nyúl, hogy felhívja Erlebach igazgatót és visszavonja ké­rését, de az utolsó pillanatban mégis meggondolja. Nem, ez alacsony bosz­­szú volna valamiért, amit bizonyíték nélkül elhitet magával, de szíve mé­lyén nem biztos benne. Nem süllyed­het a stadleri színvonalra. Ha pedig gyanúja mégis alapos, visszavonha­tatlan szakításuk és Toman vissza­térte kemény megtorlás lesz! Erlebach helyett az apósát hívta fel. Előbb kíméletesen megkérdezte, olvassa-e a bécsi lapokat, csak az­után közölte vele apránként az új­sághírek tartalmát, és egy darabig mosolyogva gyönyörködött az öreg határtalan örömében. Legyen nyu­godt, biztosította, megtesz mindent, ami hatalmában áll. A reggeli gyors­sal Bécsbe utazik, ott üti fel főhadi­szállását, és nem tágít, amíg el nem jut Vladimírhoz. Végül mégis felhív­ta Erlebachot, és miután a nagy hír­rel éppúgy elképesztette, mint az apósát, megkérte, hogy írásban ér­tesítse a svájci tranzakció lebonyolí­tásáról és közbenjárása eredményé­ről Karai úr ügyében. Ezzel elintézett mindent, amit múlhatatlanul fontosnak tartott és Cilka segítségével hozzáfogott a cso­magoláshoz. A vacsoráját jóformán érintetlenül hagyta, izgalmában, és vacsora után személyesen ellenőriz­te, kulcsra zárták-e a ház minden bejáratát. Bölcs előrelátás: rövidre rá szobájában megszólalt a telefon. Mozdulatlanul, szívére szorított kéz­zel állt a készülék előtt. Még tegnap ilyenkor ... Csak a kagyló után kellene nyúl­nia ... A telefon vonzotta, mint a mágnes. Ellenállt. A csengő elnémult, mintha kimerí­tette volna a hiábavaló remény. A pályaudvaron Martina megvette a reggeli újságokat és a vonatban mohón átlapozta őket. Igen, itt áll a második oldalon: Vladimír Toman docens megmenekült. Martina merőn nézi a cikk félkövér betűkkel szedett címét, mintha csak az erősítené meg végérvényesen a tegnap ismert való­ságot. Rövidesen megszólal nála a telefon, barátai, ismerősei sorra fel­hívják, hogy gratuláljanak, Rauch­­berger professzor Grazból, Fanny néni Karintiából jelentkezik, az ese­mények — mint valaha Croisikban — mozgásba jöttek, és feltarthatatla­­nul száguldanak előre, azúttal két­ségtelenül a szerencsés kibontakozás felé. A vonat is mozgásba lendült, ablakai mögött egyre gyorsabban hátrál a Ferenc József pályaudvar fémbordázata, a gyors sebesen robog vele Bécs felé. Alighogy elhelyezkedett az Impe­rial szállodában, gondok, tennivalók, intervenciók egész lavinája zúdult rá, tetézve az újságírók ostromával. Martina viszont az orosz nagyköve­tet ostromolta fáradhatatlan látoga­tásaival. A diplomata készségesen állt rendelkezésére és valóban hat­hatós segítséget nyújtott. Közben­járására a pétervári és arkhangelszki hivatalok is magukévá tették az ügyet, bár Martina szerint, akit haj­tott az ideges türelmetlenség, lassan, nehézkesen léptek működésbe. Ne­hézségek merültek fel a pénzátutalás körül, amely pedig szükséges volt, hogy Tomant Pusztozerszkból civili­záltabb vidékre szállítsák, nehézsé­gekbe ütközött az útlevél megszer­zése, Martina ugyanis a nagykövet és Aljuhin titkár ellenérveit figyel­men kívül hagyva mindenáron el akart jutni legalább Arhangelszk­­be, hogy a bürokratikus gépezetet ott a helyszínen gyorsabb munkára ösz­tökélje. Hosszú hetek teltek el, amíg Tomannak címzett százhatvan sza­vas sürgönyére végre választ kapott, de nem tőle, hanem az arhangelszki tartományfőnöktől. A válasz kétség­­beejtette. Megtudta belőle, hogy Pusztozerszkkel még nincs távíró­összeköttetés (Pusztozerszk mind­össze néhány tucatnyi lakossal bíró prém- és halászállomás), s a szán­postával érkező véletlen utazók által küldött hírek szerint férje aggasztó egészségi állapota nem engedi meg a szállítást, amíg a Pecsora torkolata és az arhangelszki öböl között fel nem olvad a befagyott tenger. így aztán az örvény, amit fáradhatatlan közbenjárásával maga Martina ka­vart fel, és ami végül őt is elragadta, a norvégiai napokra emlékeztető idegőrlő hajsza egyszerre megállt és mozdulatlanságba dermedt az arkti­­kus természet leküzdhetetlen aka­dályai előtt. Mégis jótékony örvény volt, kavargásában Martina meg­feledkezett az időről, Prágáról, mindenről. Csak Karairól nem. Ez az ember már nem jelent neki semmit, nem is szabad, hogy jelentsen, emléke mégis alattomos és elűzhetetlen. A legváratlanabb pillanatokban tör rá, kénytelen mindig újra harcba száll­ni vele, mindig újra elfojtani magá­ban, mint az olthatatlan tüzet. Ez jobban kimeríti és idegesíti, mint Toman hazatéréséért folytatott har­ca, és most, a tétlen várakozás hosz­­szú ideje alatt az ostrom még tola­kodóbb. Erlebach levele is új tápot adott az emlékezésnek. A bank­­igazgató bejelentette, hogy közben­járása eredménnyel járt, és kérte a megbeszélt összeg átutalását, amely­nek nagyságát ahogy kiderült, előre pontosan eltalálta. Martina minden további nélkül eleget tett a kívánsá­gának, mintha egy számára közönyös dologról volna szó. Levelében pa­naszkodott, hogy ügyének elintézése Bécsben váratlan késedelmet szen­ved. Mégsem tudta rászánni magát, hogy elhagyja Bécset, és visszatérjen Prágába. Nemcsak a bubeneci villa veszedelmes szomszédsága miatt, amitől most jobban félt, mint vala­ha, de előfordulhat, hogy a körülmé­nyek kedvező alakulása esetén — ha például a jégvidéken ez idén szokat­lanul korán beköszöntene a tavasz — sikerül meggyorsítania Toman indulását. Tehát feltétlenül itt kell maradni, hogyha szükséges, azonnal cselekedjen és haladéktalanul útnak induljon Vladimír felé. Felújította kapcsolatait régi barátaival, ismerő­seivel, akikkel még apja és testvére életében érintkezett, csakhogy köny­­nyebben áthidalja a csigalassúsággal múló végevárhatatlan napokat. Az apósával is sűrűbben levelezett (most többet kell törődnie vele), és aprólékosan beszámolt minden lépé­séről, amit férje érdekében tett. Rauchberger is meglátogatta Marti­nát. A professzort mindenekelőtt a Vindobona pusztulásának okai érde­kelték, mert grazi visszavonultságá­­ban legjobban kínozta a nyitott kér­dés: Miért hagyták el emberei a gaz­dagon ellátott hajót olyan hiányos felszereléssel, hogy elpusztultak, mi­előtt elérték a déli szárazföldet. Még arra sem tudták rászánni magu­kat, hogy téli tábort üssenek az Üj­­földön, ahol viszonylagos biztonság­ban átvészelhették volna a sarki éj­szakát. De mit jelentenek az efféle apró izgalmak a távoli észak hallga­tásához képest, ahonnan egyetlen hang sem jut el az idő üres csönd­jébe. Martina egy nap felismerte, hogy teherbe esett. A riasztó felfedezés porig sújtotta. Átvirrasztotta az éj­szakát, hol sötét kétségbeesésbe süly­­lyedt, hol görcsösen cáfolta a valósá­got és futó reményekkel áltatta ma­gát. Két-három napig önámítással próbálta elnyomni magában a mar­cangoló gyanút. Hiábavaló, dőre igyekezet! Csak keserű szájíz ma­radt utána. Végül is minden reményt elsöpört a bizonyosság. Kétségbeesése kö­nyörtelen önvádba csapott át. Ho­gyan követhetett el ilyen őrültséget! Hogyan vakíthatta el ennyire a múló szenvedély! Most itt a megtorlás... elnyerte büntetését. Örákhosszat fe­küdt szállodai szobájában a pamla­­gon, arcát a párnába temetve, és hiábavaló szemrehányásokkal gyö­törte magát. Hiszen nem igazi szerelemből lett Karaié. Nem, dehogyis! A szerelem talán futólag megérintette a szívét, de mióta bizonyosságot szerzett, hogy Toman él, mindennek vége. Ezt meg is írta neki. Igen, most vé­ge, ismeri a kötelességét, tudja, kihez tartozik. Tomanért, csakis érte volt hajlandó minden áldozatra, s való­ban fel is áldozott mindent. Toma­nért, csakis érte szenvedett el olyan kínokat, amelyekről Karainak sej­telme sincs, és nem is szabad, hogy legyen. Most mihez kezdjen? Hogy mehet ebben az állapotban a férje elébe? Egy-két hónapig is eltart még, amíg találkoznak. Minél később, annál rosszabb! Ha elképzelte találkozásuk követ­kezményeit, kirázta a hideg. A lábát se tette ki a lakásból, nem törődött semmivel, nem érdekelte semmi, a múló napok ködképpé változtak. Lá­zas kábulatban élt. Elátkozta sorsát, öklével verte áruló testét, gyűlölte, mintha nem is tartozna hozzá. Miért nem történt ez Sylvával? Miért érte éppen őt, egyetlen éjszaka után, egyetlen gyönge perc után, ami való­jában nem is volt gyönge perc, hi­szen akkor teljes joggal özvegynek tartotta magát, akit a szerencsétlen­ség feloldott minden előbbi kötele­zettsége alól. Hát sohasem sikerült átlépnie a végzetes órát kettőjük születése között? Sohasem sikerül megszabadulnia az árnyéktól, amely nyomon követi, mint egy hűséges, bár gyűlölt és mindig újból elkerge­tett kutya? Sylva talán szántszán­dékkal ment ki akkor a veszedelme­sen háborgó tengerre, hogy a hul­lámsírban eltemesse mindkettőjüket, önmagát, mert nem látott kiutat a zsákutcából, és őt, mert bizonyossá­got akart, hogy Toman akit elrabolt Martinától, már soha többé nem tér­het vissza hozzá. Nyomban rá: Kép­telen ötlet! Talán fantáziái? Sylva ... Sylva az ő helyében tud­na segíteni magán! öt más fából fa­ragták. Erre a gondolatra Martina emlé­kezetében felbukkan régi háziorvo­suk, Planck professzor, aki őt és Syl­­vát a világra segítette. Talpra ugrik, mintha súlyos lázrohamból térne ma­gához. Vajon él-e még? A telefon­könyv megnyugtatja. Él! Kétemeletes szanatórium, egy csöndes utcában, a Botanikus kertre és a belvederre nyíló kilátással. Martina félénken néz rá. De a pro­fesszor baráti hangon beszél vele, emlegeti a régi időket, mikor még a szüleihez járt, és vérbő, kövér arca középen elválasztott ősz haja alatt jóságos, együttérző, emberi. Martina eleinte maga sem tudja, hogyan kezdje el a mondókáját, de egyszerre bizalom ébred benne az öreg pro­fesszor iránt. A bizalom érzésébe határtalan megkönnyebbülés, sőt majdnem öröm vegyül. Beszélni kezd. Szaggatottan, könnyzáporral a befejezetlen mon­datok között. Férje eltűnt a magas északon, halottnak tartották. Merész fordulattal maga teszi fel a kérdést, észre sem veszi, milyen ügyesen: Bűnt követett el? Bűnnek minősít­hető, hogy huszonegy éves fejjel be­leszeretett* egy másik férfiba, mikor meg volt győződve első férje halálá­ról, ahogy az egész világ meg volt győződve róla? Nem érheti vád, megmentett férje előtt mégsem je­lenhet 'meg idegen gyerekkel. Ezt nem teheti, nem is akarja megtenni. Ismeri a kötelességét, de férje érzé­keny szívét is ismeri. Mialatt ő élet és halál közt vergődött, a felesége itt... Nem, ez teljesen megtörné. Csakis a férjéről van szó. Sem több­ről, sem kevesebbről. Második meg­mentéséről. És házasságuk megmen­téséről. (Folytatjuk) 12

Next

/
Thumbnails
Contents