A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-03 / 44. szám
A. SZURKOV: Életkor Ahány ember, annyi az út, a cél. Ennek a nyüzsgés, annak meg a csend kell. De folytonos csodában él, ki él; de ki él, nem élhet, csak hevülettel. E káprázatos körforgás során szinte nem Illő gondolni a sírra. Aki halandó, oly sorsot kíván, öröknek higgye magát, ha lebírja. Ez a szűzföldre repülne, hogy ott traktorral nyúljon ne-nyúlj-hozzám tájba; az meg — mint hómezőn első nyomot — taposni utat föl a Holdba vágyna. És mind azt álmodja, hogy hős, merész, minden szép ügyhöz odaáll, de rögtön. Egyszóval elmondani Is nehéz, mi mindent nem szeretnék én e földön. De hasonmásom, ez a morcona szomszéd minderre így mormog: Vitézkedsz? Csitulj már! Hisz húsz éved rég oda! Készítsd a csontod már a pihenéshez. Nyúlt az Ideg. S a szív? — régóta rossz! A nagy megújulást, az ifjúságét lesheted! Ülj kuckóba, dominózz, vagy olvass valami híg limonádét. Könnyítsd hiú ábrándtól már hajód! Írj memoárt, halássz csukát a Léthe vizében, hisz az ördög hord, ha hord öreg csavargót e bolygón föl és le. Am én magamból őt lököm ki, biz őt, a mord morgót, — mocsárban brekegjen! Halandók vagyunk, azok — addig is szállj, addig is, szív, a szilaj szelekben. ILLYÉS GYULA fordítása OORDZSfN DARDZSA (mongol költő) A kincset vivő asszony Sétálgat egy asszony — már estére jár — s valami nagy kincset karjaiba zár. Mit a merész álom csak eléd vetít: minden kívánságod e kincs teljesít! Eél nap többször fordul a vén Föld körül, fürge rakétán a Holdba felrepül, Szaturnusz-gyűrűig tör az égbe fel, számodra nap alatt palotát emel, mesebeli kertet varázsol eléd, melyben a Föld minden gyümölcse tiéd. elhozza földedre az örök tavaszt, elkövet mindent, hogy fiatal maradj, megőrzi szépséged örök időn át — meg tud tenni mindent az a drágaság! Mit visz az asszony a karjaiban? Milyen féltve-őrzött csodás kincse van? Csak röpke pillanat s tudhatod titkát: cseppnyi fiacskája az a drágaság! Kicsiny, de ha felnő, sok csodát teremt, kering a Föld körül, csillagok közt, fent; benne, a kedvesben mintegy önmaga boldog ifjúságát látja a mama... ZAHEMSZKY LASZLÖ fordítása Szótlanul falatoztunk. Majd koccintottunk a szelíden csillogó poharakkal. Egy kicsit halotti tor íze volt ennek a falatozásnak és a koccintásnak, de szótlanságunk mélyén ott ujjongott valami visszafojtott öröm is, mely éppen ebből a találkozásból fakadt. Kurina Sándor arcán — talán a hazai bortól — örvendő pirosság ült ki. A szeme is csillogott, úsz haját a vlllanylámpa fénye simogatja, mint egy törpére varázsolt eleven napocska. A villanylámpa szelíden mosolygott és azt mondta: — Látod, én vagyok ennek az otthonnak a fényessége. Az ő otthonuk fényessége. Kurina Sándor pedig az asztalra tette poharát és azt mondta: — Valóban odahagytam Ostravát. Hatvanhét januárjában hagytam oda. Ahogy megírta, és ahogy a fiaim mondták. Megvásároltam ezt a házat, és azóta otthon élek. Micsoda hangsúlya volt a szavaknak. Otthon élek! Otthon! Egy gyötrelmes, küszködő élet diadalkiáltása volt, pedig öreg Kurina Sándor halkan, rekedtesen beszélt, de a csendesen ejtett szavak mélyéről mégis titkolt ujjongás tört fel. Annak ellenére tárgyilagos maradt és szűkszavú: — Zsigárdon élünk. Én is, a fiaim is. És nem megyünk vissza többé a Zofinkába. Nem is akarunk visszamenni, ha meg akarnánk is, nem mehetünk vissza. Nincs meg már a 2ofinka. Legalábbis Gyuri fiam azt mondta, hogy lebontották. Lebontották. Hirtelen valami furcsa szomorúság fogott el. Hát mi is volt az a Zofinka? Ba-' rakktábor. Ott, csaknem Ostrava szívében. Gázgenerátorok, kohók és kokszolótornyok tövében lapulnak a fából épült barakkok. Távolabbról olyanok voltak, mint a puszta mezőn a hóba fagyott foglyok. És épp ez volt a meglepő. Az a sivárság és az a pusztaság. Hátam mögött a kivilágított, nyüzsgő város, s alighogy letértem a legforgalmasabb utcákról, hirtelen ott találtam magamat szemközt az első fabarakkal. Olyan látvány volt, mint Saca ötvenegyben. Csakhogy ott akkoriban minden vadonatúj volt. Üj a kerítés, új minden deszka, az egész tábor friss gyantaillatot lehelt. A šacai tábort korán lebontották, s helyében egész kis város épült. Épült Ostrava. Épült Havífov is. Épült Poruba és Petfvald. Mindenfelé építkeztek, de a 2oíinka nagyon régi volt, és nagyon makacs életűnek látszott. Jártam ott ötvennyolcban is. A kerítés lécei már akkor is korhadoztak. A deszkafalakat fakószürkére marta az idő, s gyantaillatukat régen felitta a város gázokkal és korommal szennyezett levegője. A bejáratnál ágaskodó barakk homlokfalán fehér táblára mázolt fekete felirat szerénykedett: Délnícky domov. Ezt mondta a tábla, s én farkasszemet néztem a kivilágított ablakokkal. Este volt. Zimankós téli este. Korommal vegyes hópelyheket sodort a szél, és arcomba mart. Megborzongtam. Aztán még egyszer betűzni kezdtem a villanyégő alatt szerénykedő feliratot. Munkásotthon! — ezt mondta a tábla. Munkásszállás. Otthona annak, akinek nincs más otthona — mondtam a táblának. Aztán eltűnődtem a dolgon. Ki tudja? Bonyolult dolog ez. Mert vajon hol van otthon az ember? Ott, ahol az övéi élnek? Vagy ott, ahol ő maga él? Ostrava, 2ofinka 3/5. Az első a barakk száma volt. A második az ajtót jelezte. Ez volt a címük. Ott az ütött-kopott ajtó mögött találtam meg őket, a Kurina család négy férfitagját. Érkezésem mindnyájukat meglepte. Jött egy ismeretlen ember, aki azt mondja, földijük, és nem akar mást, csak beszélgetni velük. Hát ha földi, csak beszélgessünk. Jólesik az őszinte emberi szó, még akkor is, ha ismeretlennel váltjuk. Körülültük a meztelen villanykörte alatt terpeszkedő kecskelábú asztalt. A kellemetlen, éles fény bántotta a szemüket, de a szoba távolabbi sarkait homályban hagyta. Kurina Sándor, az ifjabb, egy jókora műanyaglemezt terített az asztalra és nekilátott húst szeletelni. Gulyásnak valót. Vacsorára. Mire megfőtt a gulyás, megismertem a Kurina család sorsát. Már amennyire meg lehet ismerni az emberek sorsát. A legidősebb ötven felé járt. Tulajdonképpen nem is Kurina volt a neve. Farkas Bélaként mutatkozott be, de Kurina-lányt vett feleségül, s így saját magát is a Kurina családba sorolta. A korban utána következő volt Kurina Sándor, az ifjabb, akit már említettem. Negyvenkét éves volt akkoriban, Gyuri huszonkilenc, Vilmos huszonnégy. Azóta csaknem öt esztendővel idősebbek. Mindannyian Zsigárdon élnek. Farkas Bélát kivéve, mert az meghalt. A két legidősebb tizenöt éve dolgozott Ostraván. Gyuri ötvennégytől, tehát tizenhárom éve. Vili bevonulása előtt jöft ide. A katonaévek letelte után visszatért a Zofinkába, s folytatta, ahol abbahagyta. Évek óta élnek abban a szobában. Négy deszkafal, öt vaságy, egy asztal, két szekrény. Ennyi volt az otthonuk. Az otthonuk? Mindannyian ideiglenes és átmeneti állapotban éltek, mert erős, szinte elszakíthatatlan szálak fűzték őket a távoli faluhoz ott a Vág jobb partján. Havonta egyszer három vagy öt napra hazarándultak Zsigárdra. Mindannyian házas, családos emberek völtak már. S ha letelt az a néhány otthon töltött nap, megint útra keltek Ostrava felé. Otthonlétük éppen olyan ideiglenes, átmeneti volt, mint ostravai életük. Talán még ideiglenesebb. Nomád voltukat még az a körülmény is súlyosbította, hogy tulajdonképpen nem is ostravai üzemnél dolgoztak. Mindannyian a Tfineci Kohóépítő Vállalat, a Teplotechna segédmunkásai voltak. Igaz, Ostraván akadt a legtöbb munkájuk, egyébként jöttek-mentek az országban. Szükség szerint. Hol Česká Tfebovában, hol Olomoucban, Chomutovban vagy Zálužíban kötöttek ki. Gyuri azon a nyáron Ostravában dolgozott, Vili Chomutovban, Sanyi Olomoucban. Így telt el a hatvanhetes nyár. Sanyi és Gyuri kocsikísérő volt. Fát és téglát fuvaroztak. Magnezit- és dinasztéglát a régi kohók javításához. Vili egy emelőkocsival hordta a téglát a Svermáról a Vítkovicei Klement Gottwald Vasmű részlegére. Farkas Béla a Klement Gottwaldról elnevezett Űj kohó rakodóállomásán dolgozott. Sanyi összevágta a húst. Bekapcsolta a villanyrezsót. A zsír és a hagyma szaga egy kis meghittséget varázsolt a sivár deszkafalak közé. A barna képű Gyuri elmerengve a szoba sarkába bámult. A gazdátlan ágy matracaira. — Ott, azon az ágyon aludt édesapánk. Karácsonykor ment nyugdíjba — mondta tétován, és újra elmerengett. Különös — gondoltam akkor magamban —, még egy Kurina. Idősebb Kurina Sándor. Nincs itt, és mégis mintha itt lenne. Tizenhárom éven át ott hált abban a sarokban, a vaságy keményre lapult matracain. Rövid éjszakái és hosszú nappalai voltak. Testében a hosszú napok fáradtságával még keményebbre lapította a vaságy matracait. Havonta egyszer ő is hazarándult, hogy viszszatérjen ide ebbe a sivárságba. Dolgozott, megfáradt, kiöregedett. Vett végül a falujában egy házat. A Vili gyerek is vett egy házat. Kétszer kétszoba-konyhát vettek. Az egyik kétszoba-konyhás lakásban az idősebb Kurina Sándor él a feleségével. A másik kétszoba-konyhában a Vili gyerek felesége az unokákkal. Idős Kurina Sándor már végképp hazatért. Egy egész életet fordított arra, hogy több évtizedes hosszú otthontalanság és hontalanság árán otthont teremtsen öregségére. Nem volt jelen ott abban a fabarakkban, és mégis mintha ott lett volna. A fiai arcvonásaiban. Az álmaikban. Terveikben. Mert az a különös, hogy három fia és a sógora is szinte programszerűen az ő életét ismételte. Megházasodtak, s jóformán fedél sem volt a fejük felett. Aztán elindultak Csehországba, hogy éppen olyan otthontalanság árán otthont teremtsenek maguknak. Farkas Béla mondta el a család Odüsszeiáját, ömaga negyvenhatban indult el Csehországba. Előbb bratislavai építkezéseken próbálkozott. Háromszáz—háromszázhetven koronát keresett meg hetenként. Nemhogy a családnak, de neki magának is kevés volt. ö kötött ki elsőként a Tfineci Kohóépítő Vállalatnál. Idősebb Kurina Sándor és Farkas Béla apja ugyanakkor Prágában dolgozott. A Pankhartek és Tomiško építővállalatnál. Ifjabb Kurina Sándor is követte apját, de ötvenegyben már mindannyian a Tfineci Kohóépítőnél dolgoztak. Farkas Béla hangjában nyoma sem volt semmiféle elérzekenyülésnek. Egyszerűen tényeket közölt. Otthon nem boldogultak. Nem volt földjük, házuk nyomorúságos viskó. A parasztok földjét művelték. Jóformán ingyen. Szavának nem volt semmilyen éle. Nem támadt benne se düh, se harag. Így volt. Ki tehet róla? Aztán csak elmentek. Sorban egymás után, ahogy férfisorba léptek. Megházasodtak és elmentek. Egyikmásik a feleségét is elhozta magával. Aztán az asszony hazament a faluba, mert várandós lett.
