A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-27 / 43. szám
LE ANH XUAN (Vietnomi költő) Visszatérés szülőfalumba Kókuszpálmókkal zöldellő szülőföld, Ó, nem hittem, hogy viszontlátlak én mégl S ime, kitárulsz most tekintetemnek. Sok jóbarát már elment messze végképp. És mégis, mennyi kedves arcot látok, szemem issza a képet, szinte részeg; remegő, átforrósodott kezembe kedves kezeket szorítva becézek. Ime, az út, a jólismert, a régi. Hej, be sokszor megjártam álmaimban. Egy függőágy suhog, ring déli hőben; vágyamba egy bölcsődal visszaillan. A folyó, melyben gyermekként fürödtem, olyan mint volt — víz fölött fény rezeg. S jácint-özöntől ibolyaszin partok. S meggörnyedt hátak, megőszült fejek. „Nyolc gyermeket ölt meg a napalmbomba — mondja elcsukló szóval jóanyám —; az iskolából hazafelé jöttek; s tíz paraszt vére folyt egy tanyán: éppen egy bárka telt meg tetemükkel. S Ben Tre-be mentünk tüntetni, fiam." Falunkra bombák hulltak, és kidőltek bambusz- s kókusz-fáink mindannyian. Anyám gallyakból ácsolt újra kunyhót, s most odabent, a nádfödél alatt, a föld-halom s az éjjel-nappal égő tűz árnyékában görnyed, s majd megszakad, hogy a bunkerben jól tartsa öcséim. Anyám: sorsod lemondás, szent harag. Húsz éve őrződ e falut, e földet, ó, anyám, Dél-Vietnam anyja vagy. Kishúgom — álom ez, hogy újra látom? — a zsúpfedél alatt fölnőtt — s be szép; akár az ifjú tavasz ébredőben, s vállát a fegyver sem húzza le még. Kishúgom, hajad mitől illatos, fűszerek kertjében jártál talán? Úgy szeretem kristályos nevetésed: édes, mint a kókusztej, s oly vidám. Rengő bambusz-hídon fut át az árnyad, tündér gerilla, hű hírnök a hadban, te emlékeztetsz én édes hazámra, mit tizenegy éve mór odahagytam. Az első éjszaka újra falumban gyönyörű volt, mámoros tisztaság; bár föl-földörrentek a robbanások, s ágyúszó hallott a falakon át. Ô, be szép is vagy, én szülőfalumi Pedig bombák téptek föl minden ösvényt, s folt hátán folt lett már a te ruhád. Nem adhatok mást néked, kedvesem, csak szívemet, mely szerelmedben ég el rendíthetetlen szelíd szenvedéllyel; s gyűlölettől villámló fegyverem. I. Hatodik hete járom az országot. Pontosabban a déli országrészeket: nyugattól keletig és kelettől nyugatig, olykor modernizált, villamosított pályatesteken, gyorsvonatok első osztályú párnázott fülkéiben, máskor a használattól fényesre koptatott tapadón üldögélve. Ezek a fapadok és ütött-kopott vasúti kocsik, ezek a gyermekkorom. Az én harmadosztályú gyermekkorom és ifjúságom, amit a szocialista társadalom a vasúti igazgatóság egy rendeletével másodosztályúvá léptetett elő. Ilyen ütött-kopott vasúti kocsikban jártam be diákkoromban Érsekújvárba. Hétfőtől szombatig, minden évben tíz hónapon át és teljes hat éven át: Tornóctól Érsekújvárig, és Érsekújvártól vissza Tornócig. Tulajdonképpen most Is Tornócra megyek, csak nem Érsekújvárból, hanem Zslgárdról. Tíz kilométer az út Zslgárdról Sellyéig, Sellyéről Tornócig pedig alig öt kilométer. Selylyén átszállók erről az ósdi motoros vicinálisról egy ugyancsak ósdi ütött-kopott vasúti kocsiba. A legkényelmesebb helyre ülök majd az ablak mellé, a sarokülésre, elnehezült fejemet néhány percre a vasúti kocsi külső falának támasztom. Ne higgye senki, hogy fejem az italtól nehezült el. Csak az emlékektől. Egy súlyos élet emlékeitől. Mondom, nekitámasztom a fejemet a vasúti kocsi külső falának, s előre tudom már, hogy egy kemény tárgynak Utődik majd a koponyám. Egy cimerféleségnek vagy vasúti jelvénynek. Megtapogatom majd az ujjaimmal és vakon, egy pillantás nékül is elolvasom a kemény nagybetűket. MÁV. Hát igen: MÁV! — mondja majd az a vaskemény sarok az ujjaimnak és a koponyámnak. Magyar Államvasutak. Pedig nem a MÁV ez, hanem a CSD. CSD—CSD—CSD — csattog alattam a sínpár. Hát hogy került Ide az a MÁV. Nem a magyar megszállás idejéből, hanem a monarchia idejéből. Tizennyolc után örököltük ezt a MÁV-ot, s nekem hat éven át, az első köztársaság éveiben és a magyar megszállás éveiben is ugyanez a MÁV nyomkodta a koponyámat. Ki akarta ezt a MÁV-ot és ezt a CSD-t. Es ki akarta a magyar megszállást. £n nem akartam semmit. Nem is voltam a világon, vagy nagyon kicsi gyermek voltam ahhoz, hogy egyáltalán akarjak valamit. A falum sem akart semmit, vagy legalább semmit abból, ami rám zúdult és ránk zúdult. A falum tizennyolcban és tizennyolc után kommünt akart és világforradalmat, nem tudta pontosan, mit akar, de akart valami nagyot, és harmincnyolcban nem akarta a megszállást. Az én falum, Tornóc volt a felkiáltójel. A megfojtott forradalom kiáltása: Le a fasizmussal! Éljen a demokrácia! Akkor már tudta, mit akar. Magához ölelte a Mátyusföldet és a Csallóközt. Vendégül látta keletet és nyugatot, és eltorzult szájjal, kétségbeesve és ujjongva tiltakozott minden ellen, ami elkerülhetetlenül rázúdult. Ebből a faluból, erről a Tornócról szakadtam ki. És volt idő, amikor árulással vádoltak. Engem, aki az árulások idején tizenkét éves gyermek voltam. És árulással vádoltak csaknem mindenkit, aki erről a tájról szakadt ki. Nem én voltam az áruló, és nem az én falum. Engem, a gyermeket és az én falumat árulták el mihaszna diplomaták. Tornócra megyek. Hazamegyek ebbe az erős faluba, ahol apám pihen és anyám nyugszik mellette a súlyos rög alatt. Es ott nyugszik a temető jegenyéinek árnyékában a nagyapám és a nagyanyám. A dédapám és a dédanyám. Nem tesznek mást, csak pihennek. Mozdulatlanul és porrá omolva. Némán és mozdulatlanul, mint a föld. S ők egyek ezzel a földdel, és ők az a föld, mely némaságával és halott mozdulatlanságával is tiltakozik minden árulás ellen. Minden ellen, ami rossz, gonosz csapkásként zúdult megtört és kiszipolyozott szegénységünkre. Sellyére megyek és Tornócra. Zslgárdról Sellyére meg Tornócra. Ugyan mit keresel te szegény bolond Zsigárdon, Sellyén meg Tornócon? Hiszen már Tornócon sincs senkid, csak egy beteg Idős nővéred, s ha átléped a roskadó ház küszöbét, abban a pillanatban menekülni szeretnél, mert az a roskadozó vályogház és az a súlyosan beteg asszony a halált és az elmúlást juttatja eszedbe, mely észrevétlenül ott őröl már a te csontjaidban Is. Igen. Menekülni szeretnék, és mégis hazamegyek, abba a roskadozó falusi házba, abba a csendes temetőbe, ahol apám és anyám pihen. Ahol nagyapám és nagyanyám, dédapám és dédanyám, mert otthon vagyok abban a házban is, abban a temetőben is, mely szinte végtelen síkká tágul. A látóhatárig és a látóhátáron túlra. A hegyekig és a tengerig, s a hegyeken és a tengeren túlra. Egy egész világgá tágul, hogy mindenütt otthon érezzem magam: az idegen falvakban és idegen városokban is. Otthon érzem magamat Moszkvában és Lenlngrádban, Varsóban és Krakkóban, Szófiában és Belgrádban, Prágában és Budapesten. A városok utcáin, a gyártelepek udvarán, a zsúfolt éttermekben és a temetőkben is. Miért ne legyek otthon szőkébb hazámban Zsigárdon, és Kosúton, Sellyén és Tornócon, Léván és Érsekújvárott, Komáromban vagy Szerdahelyen. Mindenütt van egy temető. Egy tenyérnyi sík, mely a világba tágul. Az eleven, lüktető világba. £s mindenütt az én halottalm pihennek, és mindenütt az én rokonaim élnek. Rokonaim, mert e legmélyebb nyomorúságból és szegénységből nőttek az emberi élet szintjére, s ha idegenek is, ha soha nem is láttam őket, ebből a mélységből nőtt embervoltunk rokonit velük, és porladó őseik az én őseim, CSD! Csö-szö-dö, csö-szö-dö - csattog alattam a sínpár. Csö-szö-dö I Ha-ha-ha! Hát miféle rokonaid élnek neked Zsigárdon? Miféle ismerőseid és miféle rokonaid? Senkid! Sen-kld-senkid-senkid! Vagy miféle rokonod neked az a vén cigány és családja? Az a vén Kurina Sándor és pereputtya? Még ma is hallom az ismerősök gunyoros, rosszindulatú megjegyzéseit. — A zsigárdi Kurina családról írtál és nem Ismerted föl bennük a cigányokat, vagy letagadtad cigányvoltukat. Nem. Valóban nem ismertem föl bennük a cigányt. Sem az Ifjabb Kurina Sándorban, se Gyuriban, se Farkas Bélában, a beházasodott rokonban. A távoli Ostraván, a Zoflnkában ismerkedtem meg velük egy fabarakk tágas szobájában, s eszembe se jutott, hogy cigányok lehetnek, vagy cigányszármazásúak. Egyszerűen kétkezi munkásokat láttam bennük, ebből a távoli, mégis oly közeli Zslgárdról ideszakadt embereket. Az öreg Kurina Sándor nem volt közöttük. Azt mondták, hazament a falujába. Nyugdíjba ment és házat vásárolt, mert öreg napjaira végre otthont akart szerezni. Zsigárdon akarta leélni utolsó évelt, és Zsigárdon akart meghalni. A fiai egy ócska vaságyat mutattak és azt mondták: — Ezen az ágyon hált. Tizenhárom esztendeig. A horpadt matracok szomorúan lapultak a megüresedett ágyon, meztelenül, kopottas virágdíszüket mutogatva a fabarakk mennyezetének. Ott üldögéltem egy kecskelábú asztal mellett a Kurina fiúkkal és Farkas Bélával, s nekik is, nekem is nagyon hiányzott az öreg Kurina Sándor. Hatvanhét januárjában jártam a Zofinkában. s akkor annál a kecskelábú asztalnál üldögélve, az üres ágyat bámulva megfogadtam, hogy fölkeresem Kurína Sándort. Aztán f— jó időre megfeledkeztem róla, csak az ismerősök gunyoros megjegyzései ösztökéltek olykor, s valami suttogó, hangtalan szigorúság éveken át újra és újra megparancsolta: eredj el Zsigárdra, keresd meg az öreg Kurinát! Végre felkerestem. Most, hogy itt ülök ebben a döcögő vicinálisban, magammal viszem mindörökre annak a tiszteletteljes, idős embernek az emlékét. Valóban házat vásárolt. Nem valami pompás, vadonatúj házat, de nagyon tisztességes falusi házat. A közepén van egy konyha. Jobbra is, balra is egy-cgy tisztességesen berendezett szoba. Az otthonunk! — súgta valami. Az otthonunk, mondtam magamban, s valóban otthon éreztem magamat annál a sötétre fényezett, terített asztalnál a két öreg között. Es nem volt ott semmi cigányos, sem az öregemberen, sem az öregasszonyon. Csak egyszerűen emberek voltak. Az asszony két tányér rántottét, két karaj fehér kenyeret tett elénk az asztalra. Aztán sötéten pirosló hazai bort. Megtöltötte a poharakat és azt mondta: — Parancsoljanak. Parancsoljanak. Igen: a férjét is magázta. De egész idő alatt alig szólt többet. Ült hangtalanul, távolabb az asztaltól egy öreg széken. A fején sötét gyászkendő. Megfáradt testén sötét gyászruha. Az idős Kurina Sándor is sötét ruhában üldögélt velem szemben. így, ilyen sötéten és méltóságteljesen ültek itt, mert éppen egy kisgyermek temetéséről érkeztek. A szüleivel együtt az egész falu meggyászolta, és meggyászolta Kurina Sándor meg a felesége is: mert kiszakíthatatlanul beletartoznak ennek a falunak a közösségébe. Így övék annak minden öröme, és övék az a fojtogató gyász is, mely a sújtott szülőkre zuhant. ’ i\ s. >: f-fáp suti*' 13
