A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-27 / 43. szám
35. Fogadja, mélyen tisztelt asszonyom. még egyszer őszinte jókívánságaimat, és egyben legmélyebb tiszteletem kifejezését.“ Él! Toman él! Martina mozdulatlanul ülve sír és nevet, két kézzel szorítja a halántékát, feje majd szétpattan, úgy érzi, mintha két évig tartó holdkóros állapotból ébredne. A bensejében lerakodott rétegek a hatalmas megrázkódtatásra meghasadnak, összeomlanak, átfordulnak, ami a mélyben nyugodott, felszínre kerül, ami a felszínen volt, lehull a mélybe és elsüllyed a sötétben. Igen, minden, ami elmúlt egész határtalan szenvedése próbatétel volt csupán. Nem állta ki a próbát! Karai... ez a név magában foglalja minden gyöngeségét, és minden vétkét. Engedett érzékei csábításának, a vágynak, egy csöppnyi boldogság után, s azalatt az élet rejtett mélyén, az idő méhében beteljesedett igazi sorsa, amit magára vállalt attól a perctől fogva, amikor Croisikban feláldozta Martinát, s elfogadta testvére nevét és sorsát. Karai? Visszahozhatatlan múlt. Eszköz, az utolsó simítás belső átalakulásán. Ismeri kötelességét: hűséggel tartozik a küldetésnek, amit akkor vállalt. Talán az is rejtett jeladás, hogy a „Martina“ nevet viselő hajó érkezett. és Tomant az ő segítsége nélkül mentették meg. Martina letörli könnyeit, feláll, megtántorodik, mintha megfordulna vele a szoba, felhajt egy pohár hideg vizet és bizonytalan léptekkel átmegy a szalonba, Szemtől szembe a magas, vállas férfival, aki fekete zsakettben, csíkos nadrágban, arcán széles mosollyal meghajol előtte, a beidegzett társadalmi konvenciók megkönnyítik, hogy uralkodjon magán. — A neve, uram... — dadogja franciául. — Aljuhin, Alexandr Igorovics Aljuhin, rendelkezésére állok, nagyságos asszonyom — válaszolja a simára borotvált arc a sarkos keménygallér fölött. Aljuhin széles orrán csontkeretes szemüveg, homloka fölött simára kefélt szép, fekete haj csillog. — Elnézését kérem, hogy felindultságomban sokáig megvárakoztattam. A követségi titkár meghajolt. — Szót sem érdemel, asszonyom, ez érthető. Egy ilyen váratlan örömhírt is nehéz elviselni. Csodálom önt. — Köszönöm, ön nagyon kedves — suttogta Martina, és Aljuhin úr udvariasan megcsókolta a felé nyújtott kezet. Martina egy székre mutatva maga is leült, s önkéntelen mozdulattal szájára szorította zsebkendőjét. hogy elnyomja feltörő sírását. Aljuhin úr tapintatosan várt, amíg Martina lecsillapodik. Csak azután mondta: — Ha nem tévedek, bizonyára további részleteket is tudni óhajt... — Természetesen! — szakította félbe Martina. — Mindenekelőtt azt szeretném tudni, mikor és hol találkoztak a férjemmel. Pusztozerszk? Fogalmam sincs, hol fekszik, de haladéktalanul útnak indulok. Aljuhin úr mosolya azonnal elárulta, hogy naiv kijelentést tett. — Látom asszonyom, fogalma sincs a hazámbeli távolságokról. A vasút Pétervárról csak Arhangelszkig vezet. Arhangelszk és Pusztozerszk között több mint nyolcszáz versztnyi kietlen tundra terül el, ahol ebben az évszakban még csikorgó fagy uralkodik. Nem, ez teljességgel lehetetlen. nem jutna oda, ilyen felelősséget senki sem vállalhat. Legjobb esetben is legalább addig kell várnia, amíg férjét Arhangelszkbe szállítják. — Véleménye szerint ez meddig tarthat? — Ez az időjárástól és főként a férje egészségi állapotától függ. Kurta, átható zizzenés, Martina beszakította zsebkendőjét. — Csak nem beteg? — Ne ijedjen meg, kérem, de jóformán az utolsó pillanatban találtak rá. Hosszabb időre lesz szükség, amíg testi kimerültségéből annyira magához tér, hogy tovább szállíthatják. Gondolja csak el, több nyolcszáz versztnyi rideg, zord pusztaság ... Martina egy pillanatra tenyerébe rejti arcát. — Levelet sem hozott? — kérdezi csüggedten. — Reméltem, hogy talán ön által... — Sajnálom. Levél sajnos nem érkezett Pusztozerszkból. Férje csak szóbeli üzenetet küldött: örül önnek és a hazatérésnek. Martina felállt. — A kegyelmes úr levelében sokoldalú segítséget ígért. Holnap Bécsbe utazom, hogy a hatalom és a befolyás forrásánál legyek. Személyesen kell közbelépnem és cselekednem. — Én is ugyanezt akurtam tanácsolni — mondta Alexandr Igorovics Aljuhin és pillantása ismét csodálattal nyugodott Martinán. Bátor, erélyes asszony, gondolta. A követségi titkár tapintatos, jó modorú férfi, tudja, mikor kell elmennie. Martina magára maradva újra átolvassa a nagykövet levelét, mintha bizonyosságot akarna szerezni, hogy tartalma nem lázálom, hanem megcáfolhatatlan valóság. Közben úgy érzi, mintha bensőjében csak most emelkedne fel Martina életének lapja, és lassan felfedné a további lapot, amelynek felirata: „Sylva“. Igen, ez az igazság, még nem alakult át lénye gyökeréig, csak akkor lesz belőle egészen Sylva, ha majd együtt él azzal, aki miatt valaha kis híján belevetette magát šumavai mély kútjukba. Ha már nem lesz egyedül, ha abban a bensőséges, meghitt légkörben fog élni, ami körülvesz két embert, akik annyi viszontagság után mindennel dacolva kiharcolták egymást. Most csak egy kötelessége van: hogy céltudatosan tovább menjen az úton, amelyre akkor lépett rá, mikor a croisiki kórházban ellenvetés nélkül tűrte megmentéi tévedését. Hosszú hónapok után először újra átlapozza Toman naplóját és megtalálja benne a becses lapot a végtelen jégsivatagban senyvedő ember imádságát: Drága szeretett feleségem, már nem remélem, hogy meglátlak valaha, de talán megbocsátod a fájdalmat, amit halálommal okozok. Martina szeméből patakzik a könny, Vladimír, Vladimír, mondja magában, soha nem tudod meg, és mégis kérlek, ne hidd, hogy hűtlen voltam hozzád, hogy elárultam irántad érzett szerelmemet. Annak az egy éjszakának sohasem lesz folytatása, csak a kétségbeesés hajszolt bele, mert azt hittem meghaltál, és én mindörökre elvesztettelek. Futó gyöngeség volt, érzéki láz. Karai számomra idegen és közömbös, hidd el. Nem fűz hozzá semmi. Nem szeretem, sose szerettem, és ma gyűlölöm, soha többé nem keresztezheti az utamat. Karai... Karallal tulajdonképpen azonnal végeznie kell. Haladéktalanul. Ma este már nem lépheti át háza küszöbét! Martina remegő kézzel egyetlen mondatot ír egy cédulára: Ez a visszavonhatatlan vég, felejtsen el, s az egyik bécsi újságkivágást mellékelve borítékba teszi. De kire bízza a Karainak címzett levél kézbesítését? Cilkára? Nem lehet, teljes bizonyosságra van szüksége. A levelet maga viszi át a szomszédba. Karai a műegyetemről csak estefelé jár haza, nem kell félnie, hogy találkozik vele. Sietve felöltözött és útnak indult. Ezen az úton ment akkor is — milyen régen volt! — mikor a titokzatos rózsalovag kilétét kutatta. Stadlerék kertjében virít a kökény, az aprólevelű fák ágai közt jól látni a házat. Rozzantságában rideg és visszataszító, Martina önkéntelenül meglassítja lépteit. Felfedező útján annak idején hiába keresett névtáblát a deszkakapun, de most meglátott rajta egy ócska, rozsdás levélszekrényt. Ez kapóra jön, meg sem kell próbálnia, hogy bejusson a házba. A borítékot éppen be akarja dobni a levélszekrénybe. Ekkor egy hang szólalt meg a háta mögött. — Tomanné asszony, ha nem tévedek? Martina visszafordult. Hanyagul öltözött, feltűnően sovány, cingár férfi állt előtte. Kopott zöld kabátjában, zöld kalapján borzpamaccsal nyugalmazott erdész benyomását tette. Tar koponyája, hegyes madárarca, zsírosán fénylő bőre, pirosfoltos rókaarca, résnyire szűkült leselkedő szeme ... minden ellenszenves rajta. Bemutatkoznia sem kell. Még mielőtt sunyin hízelgő meghajlással megmondta volna a nevét, Martina eltalálta, hogy Stadlerrel áll szemben. Legszívesebben azonnal átadta volna neki írásbeli üzenetét, de Stadler nem hagyta szóhoz jutni. — Istenem, milyen kár, hogy Ottó nincs idehaza! — dünnyögte cserepes, vékony ajkai közt és alázatosan gyűrögette levett kalapját. Martina jelenlétében nyilván nem merte újra a fejére tenni. — Miben lehetek szolgálatára, tisztelt hölgyem? Én csak egy visszavonultan élő, szegény öregember vagyok, a házam nincs berendezve ilyen magas látogatásra, valóban nem tudom másképp kifejezni magam, de ezért tiszteljen meg, kérem, és fáradjon tovább. Martina gyors oldalpillantást vetett rá: nem űz-e belőle bolondot ez az ember? De Stadler komoly, fontoskodó arcot vág ... úgy látszik, nem is sejti, milyen nevetséges és ellenszenves. — Nem, köszönöm, nem szükséges, egyébként is sietek — sikerült Martinának végre szóhoz jutnia, de torkán akadt a szó. Ruganyos macskatest lendült fel nesztelenül, egyenesen Stadler vállára ugrott és hoszszú, szőrös kígyófarkát gazdája nyaka köré tekerve Martinára szegezte átható, zöld macskaszemét. Stadlert ez a kis közjáték nem zökkentette ki egyensúlyából, ellenkezőleg, hízelegve arcához szorította az egzotikus bestiát és a nyakát vakargatva mondta: — Ö jaj, Ottó egész oda lesz. határtalanul fogja sajnálni. Hiszen . . . hm, tetszik érteni,.. Sokatmondón hunyorított, a bizalmasság halvány jelével, a vállán ülő macska, Martinának legalábbis úgy rémlett, hűségesen utánozta gazdája fintorát. A mérték betelt. Martina a borítékot erélyes mozdulattal bedobta a levélszekrénybe. — Ez neki szól — vetette oda jéghidegen. — Mondja meg, kérem, hogy katonasági ügye kedvező elintézést nyer. Ez minden, amit érte tehetek. — Ö Istenem, tisztelt hölgyem, ha csak egy órácskát várna, és addig beérné... — Ajánlom magam, Stadler úr — vágta el a szavát Martina, hátat fordított neki és sápadtan, összeszorított foggal, gyors léptekkel nekivágott az országúinak. Sírhatnékja volt, de egyben az osztálygőg is felébredt benne. Nem kellett volna idejönnie, okosabb lett volna, ha Cilkát küldi. Nem, mégis jó, hogy személyesen jött. Legalább átlátott a szitán. Hát így áll a bál! Az egész ember csupa számítás, csorog a nyála a vagyon után, ami már-már elérhetőnek látszik! Hogy hízelgett, csúszott-mászott előtte! Martina remeg haragjában. A valóságban talán Karai is más, mint amilyennek mutatkozik, ötlik fel benne. A gyanú ördöge lecsap rá, mint a villám. (Folytatjuk)
