A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-20 / 42. szám
Fiú született Illyés Gyula: Petőfi c. könyvének elősxava A nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni kinyilatkozások. A népek életében messze visszamenően meg lehet állapítani, mikor estek vajúdásba, hogy megszüljék a rendkívüli fiút. A nemzet, a nagy cső- » Iád előre készülődik az eseményre. Előre kioktatja a dajkákat, akik az újszülöttel ápolni fogják, szájába adják az anyanyelv szavait. Megtisztítja a szavakat is. Aztán tanítókat nevel, akik a fiút irányítani fogják. Iskolakönyvekről épp úgy gondoskodik, mint a nagybácsik ajándékairól és dorgálásáról. Jóbarátokat és vetélytársakat szemel ki, akik majd védik és ösztökélik. Az egész ország egy izgalom. Mert nem bizonyos, hogy a csecsemő megszületik. S ha megszületik is, nem bizonyos, hogy felserdül. Hányszor fordul úgy a magyar nép sorsa, hogy sanyarúságából már csak egy próféta vezethette volna ki. S az jelentkezett is. De hányszor nem jelentkezett. A nép új út előtt állt, szomjasan a szóra és a jelre. És hasztalan várakozott. Akinek a történelem a nagy szerepre hangot és elmét adott, nem tűnt fel. Talán öteves korában megfojtotta a torokgyík. Vagy nem tudott kivergődni a sötét mélységből, amelyben e nép milliói éltek s halála napjáig tehénpásztor maradt s nyugtalansága legfeljebb szegénylegénynek sodorta. Teste megszületett, de szelleme nem jöhetett napvilágra, mert mégsem gondoltak vele, mert a nemzet rossz anya volt. Ilyen izgalomban élt a nemzeti újjászületés hajnalán is Magyarország. Az izgalom, a láz oka, mint mindig, most is az: meg tud-e újulni ez az ország? A népek újkori nagy versenyében megállja-e helyét? Lesz-e egyáltalán magyarság, a nagy múlt után a jövő nem a halált tartogatja-e az ő számára? Vannak, akik már nem tudnak hinni. Az óra, amikor e könyv története megindul, szinte kínálkozik egy szimultán körültekintésre, olyanfajtára, amilyennel az irodalmi életrajzok kezdődni szoktak, s amelyre ebben az esetben sem ez az első vállalkozás. Szilveszter estje van, ilyenkor mindenki megtalálható, mindenki mond, vagy följegyez valamit, arjiinek nyoma marad. Az ország legnagyobb költője — így kell elképzelnünk — békétlenül jár-kél niklai kúriájában. Negyvenkét éves. Jó gazda, bizonyára megcsinálta már az ó-év számadásait: a birtokkal nincs baj. De annál reménytelenebb a másik ügy, az igazi, amelyre életét feltette: a magyarság sorsa. Ha megkérdeznék, Berzsenyei Dániel keserű választ adna. A nemesség, amelyet ó oly sokáig a magyarsággal azonosított, puhány, megromlott, méltatlan elődeihez. S a nép, amelytől a nyugati nemzetek jobbjai annyit várnak: mi a magyar nép, a jobbágyság? Tudatlan, hanyag, elmaradott, a földmíveléshez sem ért... ô ismeri ezt a népet, közelről figyelheti. Az mentené meg a süllyedő hazát? Berzsenyi — folytassuk a kínálkozó játékot a képzelettel — elhízott testéből hatalmas sóhajt bocsátva szomorúan legyint. A huszonkét esztendős Vörösmarty ezt az estét egypár járással arrébb, a Tolna megyei Görbön, Csehfalvy alispán kastélyában töltötte. Ö reménykedik ... Ha a szilveszteri vidám társaságból kérdéseivel valaki sarokba szorítaná, kiderülne, hogy csak önmagában. Novemberben hagyta el Börzsönyt, Görbő az első állomás Pest felé . . . Nagy terveket forgat, nagy feladatra készülődik. Fölrázni a nemzetet, amely az ö szemében, a szegény urasági ispánfiú szemében, már nemcsak a birtokos nemességet jelenti. Fölrázni, — mire? öntudatra, tettekre végre! Milyen teltekre? Majd elválik, — az már talán nem is az ő gondja. Mint mindenki, akit igazi nagy törekvések fűlenek, magát ő is csak előkészítőnek tekinti; csak a közvetlen tennivalót látja. Épp ezért reménykedik. Ha ô elvégzi a maga feladatát, a többire, a későbbire is akad majd ember. A harminckét éves Széchenyi ezen a napon a lótenyésztésről ír naplójába néhány német mondatot. A főurakat kellene valami ürüggyel megmozdítani, megszervezni — ő ezzel foglalkozik. És a huszonegy éves Kossuth? És mind a fiatal emberek, akik készülődtek, — pontosan maguk sem tudták mire? Mit gondoltak, amikor összekoccintották a szilveszteri poharat, s amikor a bor forró sugallatára mindenki nagyobbat gondol a saját sorsánál? „Itt az idő, hogy valaki hangot, testet adjon a sokféle akaratnak“ — ilyesmit gondolhattak. Nem valószínű, hogy magukra vagy csak magukra gondoltak. Az ifjúság önzetlen. És mit gondolhatott Metternich, akit az öregek is, a fiatalok is csaknem kivétel nélkül röviden Európa sátánjának tartottak? Mindnyájuknál többet tud: ostoba politikus, de ravasz diplomata. Hűvös és tárgyilagos, szinte kirí ebből a fellengzö seregszemléből. Tételezzük fel, hogy a kép egysége kedvéért, ebben az órában is azon gondolkozott, hogyan fojtsa meg Magyarországot. Tisztán látja a jövőt. Tudja, hogy a nemzetieskedés, amely Európa után a Monarchiát is elöntötte, első tünete csak a szabadság nevű nyavalyának. Tudja, mi következik ezután, ismeri a francia történelmet. „Ki lesz ennek a szegény gyereknek a támasza?“ Ezt egy öreg parasztasszony s egy még öregebb parasztember gondolhatta Szálontán, egy nyomorúságos vályogviskóban. Az ágyvégében csenevész ötéves fiúcska feküdt. Amire embersorba jut, amikor a férfi csak a szülei vagy a jóbarát szavára hallgat, ők már a föld alatt lesznek. Akad-e majd olyan barátja, aki úgy szól hozzá, mintha édestestvére volna. „Mi történik velünk?“ — gondolták szerte az ország minden részén, ezer meg ezer parasztviskóban, azok, akik virrasztva várták az új esztendőt. Kunt harangoztak, megkezdődött az új év, az 1823-as. Mint a függöny, szétválásakor a gongütés: ez indítja meg előttünk is a cselekményt. Kiskőrösön egy parasztházban amely semmiben sem különbözött az ország ezer meg ezer parasztházától, egy kicsi, feketehajú asszony fölkiált; vajúdik. Szlovákul jajong. Napközben rendesen magyarul beszél, de az ima és a sírás gyermekkora szavait szakítja föl benne. Férje a konyhából hallgatja. Az öntudatlan szavak, amelyeket az aggodalom és a tehetetlenség lök a nyelvre, magyarul szűrődtek ki fogai közül. Végre bentröl gyermeksírás hangzott, a csecsemők nemzetközi panasza az éles levegő, a hideg, az élet miatt, amiatt, hogy világra születtek. Fiú született, e könyv hőse. Gyorsan megfürdették. Piros, ráncosarcú, kis emberke volt, semmivel sem különb, mint ilyenkor akármilyen más csecsemő, ő volt, akire vártak, akit a történelem kiszemelt. Mi lesz belőle? Bár tudjuk, izgatottan kísérhetjük végig még egyszer sorsát. Boldog vagyok, hogy irhatok róla. Nemeth István felvetele Gyurcsó István ZÖLDBŐL PIROSBA Legtovább hű a cserfa lombja, érik zöldből veres-pirosba, őszi dérrel szakad az ágról, így vall hűséges önmagáról. Hozzád és mindig hű maradtam, csókod én soha nem tagadtam, ha kérdeztek, én így feleltem: cserfaág-szíved megszerettem. Cserfaág voltál, lombod voltam, vagyok érett, veres-pirosban, ki már csak arra vár, hogy a dér számon kérje tőle, mennyit ér. Török Elemér KETTEN Csendet nyújt kék tenyerén az ég fejed füzek árnya koszorúzza arcod mintha hajnal volna s szemed csillagként ragyogna — így nézzük a folyót most is ketten igaz Te már csak fájó képzeletben a víz hangod csobogtatja elmém hallja ahogy a halakat becézve a horogra csalja 11
