A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-20 / 42. szám
I 34. Martina lehunyja szemét, újra meg Újra felidézi az éjszakai órák képét, a súlyos felhő könyörületesen megmozdul és ontja rá a megálmodott boldogság árját, újra meg újra hallja magát, az ismeretlen gyönyörtől félig ájultan suttogja Karai karjában: „Drágám! Drágám!“ Boldogságát csak a félelem homályosítja el, hogy Karai talán érzéki mámorában is észreveszi azt, ami férjes asszony voltával összeegyeztethetetlen, s a magyarázatot erőszakoltnak találná. „Kicsikartam Toman beleegyezését, hogy csak visszatérése után leszek az övé.“ Ezt a mondatot készítette elő arra az esetre, ha nem sikerülne Karait rábírnia, hogy pirkadat előtt elmenjen... elhitte volna? Talán igen, Martina mégis örült, hogy a hazugságot nem kellett kimondania. Szíve elmerül az emlékekben, de az elmúlt órák szenvedélyes bevezetése után egész lényével átadja magát a türelmetlen vágyakozásnak. Ügy érzi: elég akarni, és a nagy mámor örökre kifeszül fölötte, mint a tüzes korfui ég. Az olajfaliget ezüstös árnyékában cirpel a kabóca, messze virítanak a fák kék, piros, sárga, fehér bokrétái közt, s a levegőt újra betölti a tavasz illatos varázsa. Karai mindent elmondott magáról. Martinának látnia kellett, mennyire tévedett, hogy igazságtalanul megbántotta. Egész lényét áthatotta a meggyőződés, hogy szereti Karait. Az idegesség érzése megszűnt. Karai már nem idegen ember, akiről nem tud semmit! Mi mindent bevallott neki a tovasuhanó éjszakában, mialatt Martina feje a mellén nyugodott. Elmondta, mivel foglalkozik legszívesebben, mit tanul, beszélt a terveiről, szüleiről, már csak az anyja él az északi határszéli hegyek között. Beszélt a nagybácsijáról, máig is ő tartja el, és lehetővé teszi, hogy befejezze tanulmányait. Azt is elmondta, hogy Stadler már régen felfedezte kertjük közös falának titkát, és kettőjük találkáiból reményeket sző, amelyek őt, Karait, sértik és felháborítják. — Hiszen ami engem illet, megszűntem remélni — vallotta be őszintén. — Miben bizakodhattam volna. Tavaly nyáron csak örömet, boldogságot, szerelmet hoztál az életembe. De külföldi utadról megváltozva jöttél vissza. Mintha kialudt volna benned minden érzés. Sokáig nem értettem, miért fedeztél fel magadban egyszerre annyi hűséget és kíméletet a férfi iránt, akit nem szeretsz. Csak később jöttem rá: hogy szeszélyből teszed, vagy engem akarsz próbára tenni, és eltökéltem, hogy kiharcolom és kidacolom a vonzalmadat, ha ég és föld összedől is. Most végre szabad vagy! A múlthoz már nem köt semmi. A műit halott... Semmi? Csak a harmincéves határidő ! — csapott át Martinán a dermesztő gondolat. Harminc esztendő! Ezt eddig titokban tartotta, legjobb barátainak sem mondta el. De Karai előtt nem hallgathatja el. Házassága továbbra is fennáll, nem érvényteleníthető, amíg ... Karai egyetlen kézlegyintéssel elvetette Martina aggályait: jogi irkafirka nem gátolhatja meg, hogy a szívére hallgasson! Martina heves mozdulattal felül az ágyán. Karai az éjjel háborúról beszélt! Mi lesz, ha sejtelme helyesnek bizonyul? Nem engedi, hogy bárki vagy bármi elragadja tőle. Most, hogy.. Reggeli után azonnal bement a városba és felkereste Erlebach igazgatót. Biztosra vette, hogy meghallgatja és kiterjedt, befolyásos kapcsolataival segítségére lesz. Eredetileg Toman távoli rokonának akarta kiadni Karait, de utolsó percben megváltoztatta szándékát és csak csodabogár szomszédjáról, Stadlerről beszélt, akit ugyan csak futólag ismer, mert kertje az ő telkével határos, de segítségért fordult hozzá az unokaöccse, Ottó Karai ügyében. Közben elébe tette Karai behívó levelét. Erlebach igazgató figyelmesen végighallgatta Martinát, majd fejcsóválva mondta: — Lám, lám, hát már Stadler úr is puskaport szimatol a levegőben! őszintén szólva én is fel akartam hívni magát, hogy látogasson meg ilyen irányú megbeszélésre ... — Háború? — suttogja Martina. — Csakugyan azt hiszi... — Nem tudok semmi bizonyosat, de... — Erlebach közlékenység és óvatosság között ingadozik. Ha Oliő elnök élne, ebben a helyzetben bizonyára ő is helyesnek tartana némi előrelátást. Az idők bizonytalanok, nem tudja ugyan, hogyan fektette be Martina a vagyonát, de pusztán barátságból is gondoskodnia kell róla, hogy legalább egy részét Svájcban helyezzék el. Martina könnyű szívvel és naiv szemmel azonnal beleegyezik, igen, utasítást ad a közjegyzőjének, hogy lépjen vele kapcsolatba, ami pedig Stadler urat és az unokaöccsét illeti ... — Csekélység, drága Sylva aszszony, csekélység — szakítja félbe Erlebach. — Szerencséje van, hogy éppen hozzám fordult. Majdnem biztosra ígérhetem, hogy az ügy kívánsága szerint nyer elintézést. Persze nem ingyen ... bocsásson meg, ma már ilyen idők járnak... de ha Stadler úr nem sajnál mondjuk tíz darab ezrest, ami eltűnik a sorozó orvos zsebében ... Tíz darab ezres? Martina habozás nélkül áldozott volna jóval nagyobb összeget is. Ígérete szerint a bankból egyenesen a közjegyzőhöz ment. A kimért, merev Král doktor ezúttal szokása ellenére elébe sietett, arca sugárzott az örömtől. — Mintha hívásra jönne, nagyságos asszony — kiáltotta. Éppen értesíteni akartam, örvendetes hírt közölhetek ... — A határidő, ugye... — suttogta a folytatás sejtelmében Martina. — Eltalálta. Már készül a törvénynovella. Köztünk szólva ez is a feszült nemzetközi helyzet egyik jele. Az ön esetében mindössze három évről van szó. Persze már előkészítem a szükséges lépéseket... Martinának gyorsan le kellett ülnie ... térde megroggyant izgalmában. Megint a háború réme. Megint! Nem magára gondol, a közjegyzőt csak fél füllel hallgatja, gépiesen helyesel. Karaira gondol, a Karait fenyegető veszélyre, ami — ezt minden idegszálával érzi — végzetesen komoly. Erlebachra gondol, vajon beválthatja-e ígéretét. Izgatottan és türelmetlenül ment haza, elképzelte, milyen örömmel fogadja majd Karai a hírt, ha este találkoznak. Csak a pénzkérdést hallgatja el, nem bírná elviselni, hogy Karai az ő lekötelezettjének érezze magát. Csakhogy az este még messze van, mivel üsse el addig a végtelen időt? Magányosan elfogyasztott ebédje után egy könyvvel próbálkozott. De gondolatai másutt járnak, fogalma sincs, mit olvas. Háború! Nem tudja elképzelni, de a halkan kiejtett szó is rettegéssel tölti el. Az íróasztalán álló óra ezüstös hangon elütötte a kettőt. Cilka lépett be a szobába. — Nagyságos asszony, valami úr... Karai! — villan át Martina agyán, Ürömében nem tud uralkodni magán. — Karai úr? — csúszott ki a száján. — Nem, kérem — válaszolta szemrebbenés nélkül Cilka. — A vendég a szalonban vár, meghagyta, hogy előbb adjam át ezt a levelet, és ha majd el tetszett olvasni, de nem hamarább, ezt nyomatékosan ismételte, örömére fog szolgálni, ha a nagyságos asszony fogadja őt. Martina a fejét csóválja, csodálkozik az érthetetlenül bonyolult ceremónián, amit az ismeretlen látogató kíván, és vizsgálódva forgatja a szokatlan formájú borítékot. Első pillanatban csak a gépen írt címzést látja rajta. — Az az úr a névjegyét sem adta át? — Nem, nagyságos asszony. A nevét állítólag feltünteti a levél. Valami újdivatú koldulás, vagy előfizetésgyűjtés, gondolja Martina, de aztán észreveszi, hogy a sárga merített papírból készült boríték balsarkában dombornyomásos címer díszeleg. Közelebbről szemügyre veszi és kibetűzi alatta a francia szöveget. Micsoda, a bécsi orosz nagykövetség? Mit akarhatnak tőle? Hát persze, emlékszik vissza homályosan, apja néha hivatalos kapcsolatban állt velük. De most, ennyi év után? Cilkához fordul és bizonytalan hangon adja ki az utasítást: — Mondja meg a vendégnek, hogy szíveskedjék várni egy keveset. Cilka távozása után kíváncsian kinyitotta a borítékot. A levelet németül írták. Martina növekvő döbbenettel olvassa, a vér egyre forróbb hullámokban tódul a szívébe, fejébe. „Mélyen tisztelt asszonyom“ — olvassa egy lélegzetre —, „Van szerencsém bejelenteni a következőket: utasítást kaptam Pétervárról, hogy értesítsem az eseményekről, amelyek szoros kapcsolatban állnak az ön személyével, őszinte örömömre szolgál, hogy én közölhetem önnel a rendkívüli hírt, ami férjére, Vladimír Toman docensre, a Rauchberger expedíció résztvevőjére vonatkozik ...“ Martina szeme előtt elsötétül a világ. Remeg, mint a nyárfalevél. Ügy érzi, megfullad, sokáig nem jut lélegzethez, mellizmai mintha megbénultak volna, homlokát kiveri a hideg verejték. Végre hörgő kiáltás szakad ki belőle, a fojtogató szorítás lazul. Kimeredt szemmel bámul a levélre, amely mellette fekszik a szőnyegen. Már nem is kell tovább olvasnia. Tudja a tartalmát. Tudja! Egy idő múlva mégis lehajol érte és folytatja az olvasást. „E szavak után már bizonyára el is találta a hír tartalmát, amit van szerencsém közölni önnel. Fogadja tehát, mélyen tisztelt asszonyom, legőszintébb jókívánságaimat férje váratlan megmeneküléséhez. Megboldogult édesanyja révén, akit mindig nagyrabecsültem, alkalmam nyílt kedves férjét elutazása előtt személyesen is megismerni. Kihasználom a kedvező véletlent, és ezt a levelet nem postán küldöm önnek, hanem titkárom, Alexandr Igorovics Aljuhin útján, aki Prágán át hivatalos ügyben Berlinbe utazik. Alexandr Igorovics további részietekkel is szolgál majd önnek. A magam részéről már csak a következőket fűzöm hozzá: Férjét a hajó parancsnokával, Bentsennel együtt szamojéd prémvadászok mentették meg az utolsó pillanatban az Űjföld legészakibb pontjának keleti partján, a Middendorf foknál, és onnan elszállították őket téli táborukba a Medve-szigetekre. Különböző okoknál fogva, melyekkel e sorok átadója bővebben is megismerteti önt, férjének csak tavaly télen sikerült eljutnia a Pecsora folyó Jeges-tengeri torkolatához Pusztozerszkbe. Szerencsés megmenekülésük hírét a pétervári újságok sürgönyileg kapták Arhangelszkből. Csatolok néhány bécsi esti lapot, amelyek a hírt már tegnapi számukban közölték. Mindamellett remélem, hogy a körülmények kedvező találkozása folytán én vagyok az első, aki a szerencsés hírrel boldoggá teszem. Megtiszteltetés és öröm lesz számomra, ha valamiképp segítségére lehetek, és megkönnyíthetem, hogy mielőbb találkozzanak. (Folytatjuk)
