A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-13 / 41. szám
— Miért? — csúszott ki Martina száján ! . — Még kérdezi? — lobbant fel szenvedélyesen. Martina elsápadt. Riasztó érzése támadt: mintha egy kráter szélén egyensúlyozna. Ez az ember ijesztő. Ez az ember... Egy kép villan fel előtte: szeles este. Karai a házuk előtt áll a gázlámpa alatt. Hogy is gondolhatta, hogy a tűzhányó kialszik. Kívánta egyáltalán, hogy kialudjon? Martinát elönti a forróság. Akaratlanul az ajtóra néz. Karai észrevette a mozdulatát. Szája megrándult. — Nem, ne féljen — mondta gyorsan. — Most... másvalami hozott ide. — Kis ideig a szóját rágta, de aztán színlelt közönnyel vállat vont: — Ugvan mit, kimondom kereken. Közbenjárását kérem. A protekcióját. Ezért jöttem. — Rövid szünet után: — Megint sorozásra megyek. Utoljára. Eddig mindig kicsúsztam. A sorozó orvos a nagybátyám barátja volt. Csakhogy a bácsim ezúttal nem tud rajtam segíteni. A barátját áthelyezték. De magának befolyásos ismerősei, nagy kapcsolatai vannak Azt gondoltam ... Nézze, így gondolkoztam: férje életének megmentésére hatalmas összegeket áldozott. Hiábavalóan. Az én életem megmentésére csak egy jó szóra volna szükség a megfelelő helyen. Martina újra Karalon felejti a pillantását. De hiszen voltaképp nem tudok róla semmit, ismétli újra meg újra, mint valami varázsszót, hogy megtörje a sűrű szemöldök alól ránéző fekete szempár igézetét. — Élete megmentésére! Ügy beszél, mintha háború volna — mondta Martina lekicsinylő hanglejtéssel. — Nincs, de lesz. A levegőben függ. Mindenki azt állítja. Csakhogy maga nem sokat törődik az ilyesmivel. Martina hallgat. Háború? Ezt a gondolatot nevetségesnek találja. Hiszen a világ oly szilárdan áll, megdönthetetlen .. . Karait nyilván ingerli Martina közönye és gyanútlansóga. -Feláll és nyugtalanul járkál a szobában. Már megint úgy tesz, mintha otthon volna itt, komorodik el Martina. De közben fürkésző tekintettel figyeli karcsú, délceg alakját, izmos teste, könnyed, rugalmas mozgása az egészség, a törhetetlen erő varázslatos légkörét árasztja. Karait biztosan besorozzák! — villan át a fején. Miért rémíti el az a gondolat? Honnan kerül egyszerre a mellébe szorongó félelem és egyben a kívánság, hogy beszélgetésük mielőbb véget érjen, és Karai elhagyja a házat? — A közbenjárás nehezére fog esni, tudom — hallja a férfi hangját. — Talán túl sokat kérek. Ma! Ezelőtt, más körülmények között... — Karai arca krétafehér, kezét a halántékára szorítja. Hirtelen elhatározás sugallatára felkapja székét, Martina elé ül, térdük csaknem összeér. Martina hátrálni szeretne, minden porcikója fellázad a bizalmas közelség ellen (ami mindamellett kedves neki), de Karai nem hagy rá időt, előrehajol, egész közelről néz a szemébe és először szólítja újra a nevén. — Nézze, Sylva, én ezt nem hiszem. Miért lehettünk tavaly nyár elején olyan boldogok ... elmondhatatlanul boldogok, emlékszik? És miért nem lehetünk ma? Ha minden jel arra vall is, mégsem hiszem, hogy már nem szeret. Miért hidegült el tőlem? Milyen ismeretlen, felfoghatatlan okból? A maga szájából akarom hallani. Ha az ok igaz, és el kell fogadnom, nem marad más hátra, minthogy önként jelentkezzem, mert akkor egész életem tévedés, és a világ maga a megtes33. tesült igazságtalanság. Sem az egyik, sem a másik nem érné meg, hogy az ember tovább lélegezzen, mint ahogy az feltétlenül szükséges. Martina megremeg. Mikor látta Karait utoljára ilyen közelről? Csak egy elővigyázatlan fejmozdulat és szája megérinti a férfi arcát. Ez az arc nemes, de határozott és férfiasán hódító. Karai öltönyéből különös illat árad, mintha déli hőségtől izzó, erdei legelő szélén állna. Karai talán észrevette a félélem villanását Martina szeme ibolyakék mélyén, mert sietve folytatja: — Ne, kérem, ne féljen tőlem. Túlságosan tisztelem ahhoz, hogy ne kíméljem a fájdalmát. Nem szerette férjét, mégis megtett érte mindent, ami hatalmában állt. Ki tehet róla, hogy a segítség későn érkezett? Mindent meg tudok érteni, feltéve, ha viselkedése, hirtelen megváltozása azúrt volt, hogy próbára tegyen. Ha így történt, nem árulta még el a szíve, hogy a próba nem sikerült? Martina szeme kitágul, bensőjében valami megroppan, törik, felenged. Toman halott... ez a megmásíthatatlan tény. A múlttal leszámolt, nem köti semmi. Szabad. Különös érzése támad: mintha két lényre hasadna szét. Az egyik ülve marad a széken, a másik súlytalanul lebeg. Karai mór nem ül szorosan mellette, messze van tőle, a távolságot át kell hidalni. De a röpülés szédülete édes. Mi lenne, ha most megmondanám neki, ki vagyok, és ha szeret, nem Sylvát szereti, hanem engem! — suhan át az agyán, de ez a gondolat úgy éri, mint a villámcsapás. Szárnya lelankad, a röpülésnek vége, ismét a széken ül és hallgatja Karait, amint mostani érzelmeit összehasonlítja korábbi szerelmével. Nem, a két érzést nem lehet összehasonlítani, ezt most Martina is tudja, tiszta szemmel Karai lelke mélyére lát, nincs akadály, minden egyszerű és világos, a férfi szíve, lelke, egész valója a tenyerén fekszik. De mit mondanak az ő érzései? Neki is joga van a boldogsághoz, szép, örömteljes élethez! Miért dobja el magától? Martina már nem tudja elviselni Karai tekintetét, elfordítja fejét, mint aki heves szélroham ellen védekezik, felugrik és két-hórom lépéssel biztonságos távolságba kerül Karaitól. — Sylva! — röpül utána a férfi félig ujjongó, télig könyörgő kiáltása. A következő másodpercben mindketten szoborrá merevednek. Léptek zaja... az előszobából léptek közelednek. Cilka! — villan át Martina agyán. Már hazajött, világosságot látott a szobámban, bejön megkérdezni, nincs-e valamire szükségem éjszakára. Martina elvörösödik szégyenében, arcára kiül a félelem ... Cilka talán meghallotta Karai kiáltását. Nem gondolkozik, a zavar kábulatában jóformán azt se tudja, mit csinál, Karait betuszkolja a szomszédos hálószobába,' majd nyílegyenesen asztalhoz ül, toll és levélpapír után nyúl... Kopogás. — Tessék! Nem tévedett. Cilka. Martina nem mer visszafordulni, úgy tesz, mintha írna, és egyenesen maga elé mondja: — Nem, Cilka, köszönöm. Nincs szükségem semmire. Nyugodtan lefekhet. Cilka elment. Martina letette a tollat és tanácstalanul bámul a papírra. Három szó remegő vonalai száradnak rajta: Drága Erlebachné asszony. Most mit tegyen? Karai nem jön ki a hálóból, noha biztosan mindent hallott, és tudja, hogy már egyedül van a szobában. Csak nem mehet utána! A hurok, amit önmaga nyakára vetett, láthatatlan gúnyos kéznek engedelmeskedve egyre szorosabbra húzódik. Végtelen pillanatok úsznak lassan a mély csönd felszínén. Sehol semmi nesz... a szomszéd hálóban sem mozdul semmi. Mintha a házban egyetlen élőlény volna. ,s az ő dobogó szíve. Martina kétségbeesetten markolja az asztal szélét, majd lopva feláll, kéthárom nesztelen lépést tesz az ajtó felé, és ugyanannyit vipsza. Egy darabig még tántorog a vonakodás és vonzás ellensodrában, de a múló idő tüzes forgatagként sodorja, a feszültség elviselhetetlen kínná fokozódik. Martina vakon, fejetlenül nekiiramodik ... csattan a felróntott ajtó. — Sylva! Két kéz nyúl feléje a sötétből és ujjongva átöleli. A nyári nap vörös korongja ünnepélyesen emelkedett a város fölé, tüzes támadása hamar szétverte a reggeli ködöt. A tornyok sziluettje kékesen rajzolódik ki a kezdődő nap fátyola mögött. Az idő lassan tologatja a- toronyórák mutatóit, a fény egyre erősödik, leomlik a háztetők szélén és vízesésként hull a földre, elárasztja a rügyező fákat, beözönlik az ablakokon, behatol a lakásokba és az ébredező emberek szemébe. Olyan, mint egy ünnepélyes korái, mint a crescendóba ívelő orgonaszó. Martina rövid, mély álom után szokatlanul korán ébredt. Csak hajnaltájt aludt el, miután Karai lopva távozott. Ébredés után sokáig dörzsölte szemét, de a valóság még nem ment ót a tudatába, nem képes felújítani a kapcsolatot a tegnap és a ma között, hogy újra beilleszkedjék az áramló időbe. Biztosan csak álmodott. Élő álom volt. Csalárdul hamisított valóság. Szó sincs róla. Megtörtént, aminek meg kellett történnie. Martina káprázó szemmel néz a fénybe, amely áthatol az összehúzott függönyökön. Tehát átlépte a végzetes órát. Mindenek ellenére. Most már igazi, érett asszony. Ezzel eltűnt az utolsó különbség, ami Sylvától megkülönböztette. Az átalakulás teljes. Most már egészen Sylva, nemcsak lénye gyökeréig, de másképp is, mélyebb értelemben, birtokába vette Sylva szerencsés sorsát, élete új tartalmat nyert. Mától fogva asszony jár-kel ebben a szobában, és nem szűzlány, aki csak játssza az asszonyt. Eltörölte az utolsó eltérést, áthangolta az akkord utolsó hamis hangját, a valóság hiánytalan, befejezett. Martina magának is idegen. Vizsgálja fáradt, immár tudó testét, és jóformán rá sem ismer. A szoba jól ismert tárgyai is megváltoztak, minden új és ünnepélyes, mindenen megtapad a titokzatos változás jele, a levegőt betölti Karai neve, mint a harangzúgás. Martina félénken figyeli magát, megérinti testét, kezét, melle könnyedén emelkedik, lélegzete szabályos ritmusára, karcsú lába megadón nyugszik az ágyon. Ámultán kérdezi magától: Ez én vagyok? A múlt távlatából hirtelen felbukkan egy arc, mintha rózsaszínű habból volna, az archoz császárkabátos alak tartozik, szavak is tartoznak hozzá, akkor ijesztő szavak: Vestra soror non erat virgo Intacta, mondja doktor Poirier, és kérdőn néz rá. Martina elmosolyodik. Mór nincs mitől tartania. Egész lényét áthatja a bizonyosság: ez az út is véget ért. Az átalakulás folyamata lezárult, teljesen elszakadt régi énjétől, amit sorsolás útján odaítéltek, odacsempésztek neki. Martina nyújtózkodik, az ágy melege még fokozza új életre ébredő tagjainak édes bágyadtságát. Karai... Karai... Karai! Ez a név ébredése első percétől fogva cseng és viharzik a szobában, ótömlik az erein, mint valami dallamos fény, nedves, puha szájként simul a szójára, szemére, arcára, mindenüvé. ahol megmaradt Karai csókjainak nyoma! (Folytatjuk)
