A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-29 / 39. szám
31. Október 26. — Föld a láthatáron! Bentsen látta meg először. Mindannyian sírtunk és ölelkeztünk. Az ellenségeskedés tovatűnt. Bentsen hálaadó istentiszteletet rendezett. Mindannyian letérdeltünk a jégre és imádkoztunk. Bensőségesen imádkoztunk Én is. Az áldóját... én is! Egy maroknyi ember a határtalan fehér pusztaságban. A jégvilág kísérteties színekben játszik a sűrűsödő homályban, és a déli láthatáron sötét sáv ... szárazföld. Ma búcsút veszünk a naptól. A déli órákban láttuk utoljára, épp akkor, mikor a jégen térdelve hálát adtunk istennek. Sötétpiros korongjának egy darabja kinyúlt a láthatár fölé. Rövidesen eltűnik egész márciusig. Mi lesz velünk addig? Ki látja meg közülünk a visszatérő napot? — Martina arra gondol, hogy ugyanabban az időben ő sem remélte, hogy még egyszer megpillantja a napot. Magas lázzal feküdt a Krammer szanatóriumban, apja mór nem élt, őt pedig lázálmok gyötörték ... mivel is viaskodott álmában? Megfeszített erővel próbál visszaemlékezni rá, de a tudatalatti ködös képek megfoghatatlan árnyékok maradnak. Ha akkor sejtette volna, mi játszódik le a magas északon, tőle ezer kilométernyire ...! Október 28. — Ma „reggel-1 elfogyasztottuk élelmiszerkészletünk utolsó maradványait. Ebéd: 20 g alkohol és egy csésze tea. Kimúlt az utolsó kutyánk. Az, amelyik miatt Bentsen agyonlőtte Leimert. Éhen veszett. Október 29. — Reggeli: 20 g alkohol, és 0,3 liter forró víz. Iszonyatos hófúvás. Kegyetlen sors. Hó. Hideg. Tüzelőnk fogytán. 10 g alkohol. A hatása kitűnő. Elnyomja a gyötrő éhséget, a szúró fájdalmat a gyomorban, és némi erőt Önt az emberbe. Olyanok vagyunk mint a kialvó kanóc. Már csak pislákol bennünk az élet. Csak az akaraterő és a remény ereje tartja bennünk a lelket... csodában reménykedünk. Október 30. — Bentsen lepuffantott egy sarki nyulat. Leves. Farkasordító hideg. Leírhatatlanul szenvedünk. Már a menekülés lehetőségében sem hiszek. Október 31. — A kutyaszerszámok bőrét esszük. Végkimerülés. Az alkoholos üvegek alján maradt tealevelekből főzünk italt. Aztán megint előre. Délnek! Délnek! De már nagyon kicsi a remény, hogy elkésett vadászokkal találkozunk. Elérjük még a szamojád települést? Talán Bentsen eléri. Vacsora: szerszámbőr és egy kanál glicerin. Gyöngék és kimerültek vagyunk. Isten segíts. Sylva!... Sylva! A reszkető felkiáltójel a szakadt papíron Martinában jajkiáltássá változik, belehasít a szoba csöndjébe. Martina feje megkoppan az asztalon. Sylva! Martinát tehetetlen sírás fojtogatja. November 1. — Délnyugati vihar. Havazás. Nem jutunk előre. Egy teáskanál glicerin és forró víz. A tüzelőnk elfogyott. November 2. — Isten kezében vagyunk. Szél ellen nem mehetünk, és megállni... éhhalál. Lázas félólomban feküdtem. Sylváról álmodtam. Drága, szeretett feleségem, már nem remélem, hogy meglátlak valaha, de talán megbocsátod a fájdalmat, amit halálommal okozok. Bizonyára könynyen megbocsátanál, ha sejtenéd, mennyire szenvedek ... nemcsak testileg, lelkileg is. Főleg ha Rád gondolok. De Te ezt sose tudod meg. Ez a gondolat persze újabb szenvedést jelent. Mindannyian elimádkoztuk a Miatyónkot és a Hiszekegyet. Vihar. Borzalmas „éjszaka“. November 3. — Reggeli: szerszámbőr és egy teáskanál glicerin. Ebéd: ugyanaz. A vihar elül. De már késő! November 4. — Wolff haldoklik. November 5. — Wolff „reggel“ hét orakor éhen halt. Scharpner öngyilkos lett. Kést döfött a szívébe, hogy megrövidítse szenvedését. Legszívesebben én is ugyanazt tennem. Farkasok és medvék! Két lövéssel elkergettük őket, de a célt elhibáztuk. Sírnék dühömben és kétségbeesésemben. Néhány napra lett volna nyers húsunk. Odébb csúsztunk, amilyen messzire csak lehetett. A jégtorlasz mögé rejtőzve nézzük, amint a ragadozók szétmarcangoljók bajtórsaink testét. Kilátás a jövőre! November 6. — Szélmentes, békés idő. Csönd. Csikorgó fagy. Johansennel és Bentsennel beástuk magunkat a hóba két jégtömb közé. Kölcsönösen melegítjük egymást. Emberi lénynek nyoma sincs. Káprázatos északi fény. Johansen félrebeszél, arról fantáziái, hogy felszálltunk az égbe. Ezt a színek teszik, ezek a csodálatos, mesébe illő színek, visszfényük körülöttünk is lángba borítja a jeget. November 7. — Már annyira legyöngültünk, hogy mozdulni sem tudunk. Bentsen még tartja magát. Írni is alig bírok. Irgalmatlan fagy. Gyötrelem! November 8. — Nincs remény! Sylva! November 9. — Hideg. Éhség. Beteg vagyok. Sylva! November 10. — Johansen meghalt. November 11. — Ügy érzem, közel a vég. Sylva ... A napló ezzel a befejezetlen mondattal véget ért. Lehanyatlott az erőtlen kéz? Kiesett a ceruza Toman megmerevedett ujjaiból? Vagy élt még néhány órát, egy napot, kettőt? Martina fejét az asztalra fekteti, egész testét görcsös zokogás rázza. Sylva! Sylva! Utolsó gondolata is Sylvának szólt. Csak neki! Mikor a „Martina“ kifutott Tromsőből, már késő volt. Késő! Ügy történt, ahogy Martina várta. A lapok csak rövid cikkben emlékeztek meg Toman haláláról, némelyik újság közölte ugyan a fényképét, de legtöbbje mindössze néhány sorra szorítkozott a napi hírek között. Megjöttek a részvétlevelek, írtak Erlebachék, Scherberék, a családok, akikkel érintkezett, Rauchberger is írt Grazból, az elkeseredett profeszszor idő előtti nyugdíjaztatása után oda vonult el. Fgnny néni Karintiából jelentkezett, barátnői is írtak, akiket nyáron vendégül látott, és Martina egy év leforgása alatt másodszor öltözött gyászba. Magányában a levelek nagyobb vigaszt nyújtottak mint a személytelen, nyomtatott nekrológok, mert szobája csöndjében bizalmas, együttérző beszélgetéssé változtak és melegítő kis lángokat gyújtottak dermedt szívében. Minden barátja, minden ismerőse írt... csak Karai nem. Martinának ez letörtségében sem kerülte el figyelmét. Bántotta Karai hallgatása. Nem tagadhatta maga előtt, hogy éppen az ő levelét várja legmohóbban. Karai alakja a rácsos kapu mögött, a pislákoló utcai lámpa fényében ... ez a kép élesen emlékezetébe vésődött, mint egy fekete-fehér fametszet. Azóta nem látta Karait, pedig a szeme nyitva volt. Megharagudott rá, elfelejtette? A kérdés rejtett tüskéje szúrja. Nem, dehogyis, jó, hogy így történt! Martina halálosan fáradt. Ügy érzi: az élet értelme semmivé foszlott, elolvadt, mint egy hópehely. Mire volna jó ez a kapcsolat? Egyáltalán mire jó mindaz, ami után konokul törtetett, amiért latba vetette legjobb képességeit? Mindez összetört Toman naplójának utolsó, befejezetlen mondatán. Havas, esős napok következtek, a kertben nyirkos hideg száll fel az avarból és szürke párával vonja be az ablakokat, az egész világ ködbe merült. Martina tengődik! Nem megy sehová, nem vesz részt semmiben. A baráti meghívásokat elutasítja, a látogatóknak letagadtatja magát. Csak a vagyonát kezelő közjegyző levele zavarja ki önkéntes kolostori magányából. Keserűen összeszorított szájjal, riadtan dobogó szívvel olvassa a kíméletes, kissé konvencionálisán részvétteljes gépírásos levelet. JUDr. V. Král felkéri, hogy látogassa meg az irodájában, és hozza magával a férje halálára vonatkozó okmányokat, elsősorban a halotti bizonyítványt, mert Toman docens északi útja előtt írt végrendeletében őt tette meg általános örökösének. Martina olvassa a levelet, de nem érti! Micsoda? Végrendelet? (Erről nem tud semmit.) Általános örökös? Éppen ő? Hát persze, hiszen Toman törvényes felesége. A közjegyző írja is: .......önt, a feleségét...“ A feleségét! Ha tudná... Ha.?. Ekkor eszébe jut az öreg Toman. Elmegy hozzá. Habozás nélkül meg kell valósítania hirtelen támadt ötletét. Alighogy átvillant a fején, egy szempillantás alatt megmásíthatatlan elhatározássá változott. Felugrik, kapkodva felöltözködik, összeszed mindent, amit Alvin Andersen beküldött ... Vladislav utca. Időkoptatta ház. Sötét kapualj. Sötét lépcsőház. Sűrűn elfüggönyözött, sötét szoba, öszhajú, barátságtalan házvezetőnő. A bútorok világos védőhuzata fehér halotti ingre emlékezteti. Mindent vastag árnyréteg borít, mint a százéves por. Bot tompa koppanása. A nyíló ajtóban apró, töpörödött alak. Martina egyszerre a roskatag öregember inas karjában találja magát. Milyen görcsös az ölelése! Belecsimpaszkodik, mint a kullancs, és tehetetlenül zokog. Martina egyszeriben megérti: apósának rajta kívül nincs senkije, utolsó mentsvárának tekinti, csak rá várt vágyakozva. Előbb a felesége halt meg, aztán a fia... a szerencsétlen öreget összeroppantot- 1a a bánat! Pedig most is hazudnia kell neki, minden szava szemenszedett hazugság. Beteg volt, a csapás ledöntötte a lábáról, ezért nem mutatkozott — magyarázza az öregnek. Nem mondhatja meg neki, hogy megint teljesen megfeledkezett róla! Lelkifurdalása azonban fölöslegesnek bizonyul, az öreg Toman úgy látszik, elvesztette időérzékét, nem tudja, hány nap telt el a halálhír óta, számára minden tegnap történt. Martina látja: elővigyázatlanság és kegyetlenség volna szétrakni előtte a? Alvin Andersentől érkezett okmányokat. De a közjegyző levelével előhozakodik, hiszen főként ezért jött. — Megértette? — Martina szinte kiabál izgalmában. — Én vagyok az általános örökös. Csakhogy én lemondok az örökségről. Soha nem fogadom el. Soha! Nem fogadhatom el. Egyszerűen nem tehetem. Nem és nem! Tudja miért? Mert én... A vallomás szavai iszonyatos erővel tolulnak az ajkára, de az öreg Toman helyett egyszer csak az apját látja maga előtt, véraláfutásos szemét, szélütéstől eltorzult arcát... a látomás észre téríti. Mit zúdított magára, ha befejezi a mondatot? Hogy foghatta el ilyen gyöngeség, ha csak egy pillanatra is? Szerencsére az öreg nem értette, miért hallgatott el a mondat kellős közepén, mert az is eltartott jó darabig, amíg felfogta, amit valóban kimondott. De mikor végre világosság gyűlt az agyában, elszörnyedt, úgy utasította vissza menye ajánlatát, mintha lopott vagyont kínált volna fel neki. Martina nem hagyta magát. Kezdettől fogva biztosra vette, hogy ez az emberi roncs nem lesz képes sokáig ellenállni. A pénzt minden körülmények között el kell fogadnia, hajtogatta csökönyösen. Neki mindegy, mit csinál majd vele. .Nem is kell felhasználnia. Ajándékozza el. Álljon az ablakhoz, vagy menjen ki az utcára, és szórja szét a járdán az emberek között. Hagyományozza egy jótékonysági egyesületre. A pénzzel tehet amit akar, de el kell fogadnia. —Folytatjuk— ja
