A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-29 / 39. szám
I úton- útfélen Megkeseredett titok A vidéki városka vasútállomásán csak néhány ember lézeng. Rettentő a hősig, már-már kibírhatatlan, szinte áll a forró levegő. A rendezett állomás előtti terecskén viz után sóvárogva virágok kókadoznak. Nem mintha elfelejtették volna meglocsolni. A tűző nap néhány perc alatt felszippantja a gyökérhez öntött vizet s porszárazra pörköli a földet. A főépület mellett hatalmas gesztenyefa áll. Dús lombja óriási sátorként borul a színesre mázolt pad fölé. Odaülök. Inkább oda, mint az állomás mögötti restibe. Fiatal párocskára leszek figyelmes. A fiú magas és feketehajú, a lány alacsony termetű és szőke. Tétován körülnéznek. A fiú a karórájára tekint: megihatnánk egy sört, mondja, de a lány nem kívánja. Tényleg nem jössz? — kérdi a fiú. Nem, nem, ingatja a fejét a lány, vagy fiatalasszony, akkor még nem tudom, menj csak, mondja, én leülök oda a padra, bólint felém, megvárlak. A fiú elmegy, a lány mellém telepszik. Egy ideig szótlanul ülünk egymás mellett. Oldalról rásandítok: szép a profilja, kávébarna a csupasz karja, lába. Nyilván megérzi, hogy nézem, rámpillant, elmosolyodik, kis híján zavarba hoz. Lám csak, a fene egye meg, gondolom, kell ez nekem. — En ismerem ám magát — mondja kedvesen. Nagyot nézek s meglepődöm. — Egyszer járt nálunk a faluban író-olvasó találkozón, dedikálta is nekem A csillagszemü asszony című regényét. Nem emlékszik, hogy is emlékezne, azóta nyilván sok emberrel találkozott. Hanem a regényét azóta is őrzöm, már vagy ötször elolvastam, igazán, isten bizonyI — Ennek igazán örülök — mondom, aztán lényegtelen dolgokról beszélünk, hogy valamivel elcsapjuk az időt. Bennem azonban feltámad a kíváncsiság. — Az a jóképű fiatalember a férje? — Még nem. A vőlegényem... — Keresztbe veti a szép formás lábát, a táskájába kukkant, cigarettát halász elő, én tüzet villantok, megköszöni, nagyot stukkói, s elnéz valami fura szomorúsággal a szemében. — A vőlegényem, őszre házasodunk össze. Szomorúnak látom, pedig hát örülnie kéne, nem minden kislánynak jut ilyen szép szál fiú, s 6 mégis szomorú, látom, hogy az, de miért? Meg is jegyzem csendesen. — Nem vagyok én szomorú, bár... — Elharapja a mondatot, a már-már előbúvó gondolatot. — Jó fiú a Pityu, nagyon jó — mondja nyomatékkai —, békés természetű, szorgalmas, azt hiszem, jól megleszünk egymással ... — Mégis titkol valamit — jegyzem meg újra. — Nem kell magának mindenről tudni — mondja hamiskásan —, vagy igen? Nagyon kíváncsi? Jó kis témát szimatol, ugye? — s felnevet, de nyomban elkomolyodik. — Mondja, tényleg nem lehet hazugságra igazi boldogságot építeni? — Aligha... — No, ugye... — Az állomás mögé tekint, a resti felé, nyilván arról akar meggyőződni, nem jön-e még a vőlegénye. — Volt egy fiúm, autószerelő, aranykezű, az egész környék ismeri. Három évig jártunk együtt. Ha tudná mennyit álmodoztunk, tervezgettünkI Aztán végeszakadt mindennek. Az álmoknak, a terveknek. Elhagyott. Szó nélkül. Legalább megmondta volna, hogy miért. Egyetlen szó nélkül hagyott faképnél. Fájt. Rettenetesen. Azt hittem ... Most is fáj, talán fog is örökké ... Aztán váratlanul megnősült. Feleségül vett egy buta kis rüfkét, olyan fitos az orra, hogy beleesik az eső. Behálózták a lány szülei, akik kocsmárosok és anynyi pénzt csinálnak, amennyit akarnak. Előbb orvost, mérnököt akartak az egyezem lányuknak, dehát azok tojtak rá egy nagyot, végül jó lett az autószerelő is. Uj házat építettek, nem is ház az, hanem kastély, s már autót is vettek a fiataloknak. Na, látja, szerintem ez is társadalmi jelenség, ezeket kellene kitenni az újságba, az ilyen hirtelen megtollasodott új gazdagokat, akik nemcsak élősködők, hanem tönkreteszik mások boldogságát isi — Az a fiú nem érdemli meg, hogy bánkódjék utána. — Nem érdemli, persze hogy nem, dehát tehetek én róla, hogy csak őt szeretem? Még most is? Ezek után is? A nyavalyást?!.,. Azt hittem, könnyebb lesz, elfelejtem és kész. Nem olyan egyszerű, mint gondoltam .., Házassága után agy évre összetalálkoztunk az utcán. Hogy vagy, hogy élsz, szebb vagy, mint valaha, mondta könnyedén, engem meg a sírás fojtogatott, pedig erőlködtem, hogy vidámnak, gondtalannak lásson, hiába. Ha akkor azt mondja nekem, nézd, kicsi —,így szólított —, megbántam mindent, tévedtem, bocsáss meg, elválok és összeházasodunk, hát én egy szóval sem mondtam volna ellent, istenbizony nemi Na, látja, ilyen bolond vagyok én .,. Nagyot hallgatunk, s nézzük a földet. — Jó fiú a Pityu, majd csak megleszünk valahogy — mondja még, azzal feláll és elindul a resti felé. Keserű szomorúsága belémfészkelt, s még elviselhetetlenebbé vált a hőség... LOVICSEK BELA Páran a nyolcszázötren közül Dobcsák László, az idősebb juhász Jancsi, a uz évvel fiatalabb, de sokat tapasztalt juhaszlegúny Hernád, a kutya. Ugyanúgy hívják, mint a folyót A juhász feleség« mutatta meg az utat. Azt mondta, vágjak csak neki a hegynek, fönt biztosan megtalálom a férjét. Mert Královský Chlmecben (Királyhelmecen) hegynek mondják a dombot is. Mire felkapaszkodtam a takaros domb tetejére, éppen eleredt az eső. De mindjárt megpillantottam a nyájat, a juhászt, no meg a pulit. Abban a pillanatban lódult neki a terelésnek. A Jó pulikutya a buta birkánál persze hogy okosabb, Az okosabb az újságírónál is. Mert se a birka, se az újságíró nem tudja azt, ha csak meg nem mondják neki, amit egy jó puli tud: hogy a vizes legelőn felpuffad az állata aztán elpusztul. Ilyenkor keletkeznek a soktízezres károk. A maradék, döglődő birkát sebtiben levágják, de a szükségszerű beavatkozással a birka értékének csak egytizedét tudják megmenteni. Ha ilyesmi előfordul, akkor a juhász, no meg a kutyája a hibás. Jó juhásznak, jó kutyának nyájával ez nem történhet meg soha. — Még véletlenül se? — kérdem a fiatal juhászt, aki már közben bemutatkozott. Dobcsák Lászlónak hívják. — Bizony még véletlenül se. No, látom, szűkszavú emberrel van dolgom, mert nem teszi hozzá, amit már úgyis tudok, hogy neki még birkája nem puffadt fel soha. Komótosan ballagunk a szállás felé. A szállás ott lapul valahol a másik, a magasabb domb tetején, bent az akácfák között. Bámulom a példásan terelgető pulit. Az erdőszélen, a szerteszét heverő kőtömböknél megáll a nyáj. A birkák sorra nyalogatják a köveket, — Mi az? — kérdezem. — Kősó — mondja a juhász és hozzáteszi: — Jót tesz a jószág emésztésének. Megcsendül a szájban, ahogy mondja: jaószág. Aztán int a pulinak, s az már rohan is, mintha azt mondaná a birkáknak: no gyerünk ebadták, elég a csemegéből. Es azok elindulnak. A csengők, kolompok hangja ismét felerősödik, szaporább, erőteljesebb lesz n szimfónia, amibe sosem unhat bele a vérbeli juhász. Közben a fák között feltűnik a juhásztanya. Napsütötte tisztáson áll. Most is süti a nap, mert közben elállt az eső, kiderült az ég. A tanya közepén áll a másik juhász, Dobcsák Jancsi, László testvéröccse, akiről a behajtás közben már szó esett köztünk, ű is bemutatkozik. Maga is most terelte haza a nyáját, hamarább Ideért, közelebb legeltetett. Most már öt fekete, nyírott pulikutya szaladgál körülöttünk. A hatodik kutya hófehér. Gyönyörű példány. Kuvasz és komondor kereszteződéséből lett egy esztendővel ezef hét I
