A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-15 / 37. szám
29. Nem hitte volna, hogy a hazugság még ma is ilyen nehezére esik és ilyen szenvedést okoz neki! Erlebach egy pillantást vetett rá és gyorsan lesütötte szemét. — Hm, a szerencse és a pech néha bizonyos mértékig befolyással van az ember életére, azt elismerem. De hangsúlyozom: néha, és csak bizonyos mértékig. Legfeljebb ötven százalékra vagyok fatalista. Martina aznap este dúltan ment haza. Az első ember, aki egyáltalában emlékszik rá, így beszél róla. Szegényke?! Ö, Erlebach úr, ha sejtené, mennyire téved! Csakugyan, ezek az élő számológépek vakok a valóság iránt. Szegénykével szemtől szembe sajnálta szegénykét! Erlebach úr, ha tudná, hogy a halott fültanúja volt az ítéletének és féktelen kíváncsiság vett rajta erőt: mit szólna, hogyan viselkedne, ha bebizonyítaná magának... Hazaérve világosságot sem gyújtott, a sötét szobában leroskadt a karosszékre és keserves sírásra fakadt. A bizonyítékot sajnos nem engedheti meg magának. Martina meghalt. Énje mélyéből égő sajnálkozás száll fel a szívéhez. Erlebach legalább megemlítette, visszaemlékezett rá: míg a többiek! A keserű felismerés úgy hatol belé, mint gyújtogató a védtelen házba. Húsz évig élt és szenvedett testvére árnyékában ... és most mindenből nem maradt semmi, sem a név, sem kedves, gyöngéd megemlékezés. A mély csend úgy boltozódik körülötte, mint egy kripta. A kerteket és házakat megfekszi az őszi éjszaka szomorúsága. Martina mozdulatlanul áll a nyitott ablaknál, mélyen beszívja a hűvös levegőt és belebámul a sötétbe. A rácsos kapu közelében álló gázlámpa hunyorog a szélben. A háztetőn süvít a szél... a fájdalom vigasztalan jelszava. Magányos járókelő. Léptei ritmikusan csikorognak, a járda homokján. Kezét zsebébe süllyeszti, fejét behúzza feltűrt gallérjába, felöltőjét lábához tapasztja az éles szél. Elhalad a ház mellett, távolodik, a léptek zaja halkul. A közeli pályaudvar felől egy mozdony hosszú, panaszos füttye száll a csöndben. Martina megborzong. Odakint élő világ van, igazi, valóságos világ. .. de közte és a világ közt. üvegfal magaslik. Látja a világot, de nem éri el. Az éjszakai járókelő gyöngülő léptei elhalnak. Mintha a csönd jeladás volna, Martinában egyszerre határtalan vágy ébred, hogy belekiáltson a világba: — Én vagyok az, Martina, nem, haltam meg, gyertek és győződjetek meg róla, hogy élek, engedjétek meg. hogy visszatérjek a helyemre, ahová tartozom, meggondolatlanságból hagytam el, s ma sajnálom, Martina vagyok, halljátok? Martina! Üjra látja magát La Baule-ban, amint a penzióban átköltözik Sylva szobájába, énjéhez és világához tartozó szeszélyes tárgyai másnap eltűnnek a vagon belsejében, s a vonat elindul velük ... Ha legalább egyetlen száj mondaná neki bensőségesen: „Martina“. De ezt már sohasem fogja hallani, ezen a néven már nem szólítja senki. Hirtelen összerezzen és elugrik az ablaktól. Az az ember, aki most megállt a járdán és felnéz az ablakára!... Martina szívére szalad a vér. De még kételkedik, minden erejével kételkedésre és szilárd elutasításra szánja el magát. Hiszen hálistennek már elfelejtette őt! Ez az ügy egyszer s mindenkorra lezárult. Még kínos emléknek sem nevezhető. A semminél is kevesebb! A férfi lenn a járdán két-három lépést tesz, közeledik a pislákoló gázlámpához. Martina lehunyja szemét. Késő! Karai képe mélyen, erősen megrögződött benne, kételkedésnek már nincs helye. Halántékában dobol a vér. Odalent Karai áll mozdulatlanul, mint egy szobor, szemét biztosan a függöny árnyékában megbújó láthatatlan Sylváhcz emeli. Most rágyújt, cigarettája a szélben sokáig nem fog tüzet. Nem, ebből a szájból nem hallhatja soha a szót, a nevet, a sóhajt: „Martina“. Hiába szegődik Karai újra a nyomába, nem hívja. Nem azért vállalkozott erre a hosszú, gyötrelmes útra, hogy végül a szeretője karjába hulljon. Nesztelenül, lopva ellép az ablaktól. Martina egy szokatlanul enyhe, verőfényes október eleji napon épp délutáni sétájáról jött haza. A fiatal Erlebach, aki a Stromovkán már másodszor csatlakozott hozzá, és nagyon is átlátszóan magasztalta a véletlent ahhoz, hogy hihető legyen, kellemes kísérőnek bizonyult. Fiús arca elárulta a kezdő csábítót, a szeme csupa mohóság, de szíve leküzdhetetlenül félénk. Martinát mulattatta a szembetűnő ellentét, ami a fiatalembert az ő társaságában félszeggé tette, mint amilyen a valóságban volt. Múlt hónapi gyöngesége nyomtalanul eltűnt. Még az emlékétől is óvakodik, mert restelli maga előtt. Akinek céljához ilyen meredek út vezet, azzal ilyesminek nem szabad előfordulnia. Nos, már megint boldog, hogy Sylva Toman lehet, mert Sylva élete csupa kellemesség, és csábító kilátásokkal kecsegtet. Egyébként hogy is foglalkozhatna most ilyen mellékes dolgokkal, hiszen északról egyre növekvő feszültséggel várja a híreket! Ha ebben a hónapban nem érkezik semmi, akkor felére csökkent reménnyel tavaszig kell várnia. A fiatal Erlebach gondtalanul fecseg mellette Dél-Amerikáról, átkeléséről az Andok vulkanikus láncolatán, a hatalmas árvizekről a Rio Negro folyam vidék pampáin, nem is sejti, hogy Martina csak fél füllel hallgatja úti kalandjait. Erlebach elámulna, ha látná, milyen sikerei vannak „szegénykének“ a fiánál! Csakhogy a szegénykét egy mákszemnyit sem érdekli a fiatalúr. A kerti kaput becsapta maga mögött. Holnap csütörtök, villan át az agyán, Willamovicz udvari tanácsos tompított fény mellett Aiszkhüloszt fogja olvasni... Az előszobában Cilka fogadta, mint rendesen. — Fürdőt, Cilka, fürdőt! — Már elkészítettem, nagyságos asszony! — Ma nagyon meleg legyen a víz, Cilka! Martina a haját hozta rendbe a tükör előtt. Még most is a komikus fiatal Erlebach járt a fejében. Elmosolyodott. — Nagyságos asszony ... — Igen? Martina keze lehanyatlik. Cilka furcsán fátyolos hangja szíven ütötte. Most már nemcsak magát látja a tükörben, hanem Cilka nyugtalan arcát is. — Történt valami, Cilka? — Talán semmi, nagyságos aszszony, talán semmi. Posta érkezett ... Norvégiából Martina félig visszafordulva hallja Cilka szavait, de még nem akarja őket megérteni. Posta. Igen, posta. Az istenért, talán el lehetne halasztani, egy nappal, egy héttel, egy hónappal! Még nincs elkészülve sem az örömre, sem a fájdalomra. — Jó, Cilka, csak fűtsön most tovább — Martina hangja mintha nagyon messziről jönne. Ezt talán nem is ő mondta, hanem Sylva! Ingadozó léptekkel megy be a szobába, mintha vállán mázsás terhet cipelne, összezsúfolódik benne az egész esztendő rettegése, ujjongása, aggodalma és reménye, szeme előtte röpül, gyorsabb mint a lába, keresi a sürgönyt vagy a levelet, de ehelyett egy kis ládát talál az asztalon. Az ő nevére címezve. Helyes, a küldemény neki szól, az kétségtelen, és a feladó Alvin Andersen, ez is egyezik. De miért küld ládát? Mit tartalmaz ez a láda? Martina arcára, szájára jeges hidegség rakódik, akár a zúzmara, érzi, hogy haja gyökeréig hatol a fagy. Most egyszer s mindenkorra eldől minden. Most kiderül, nem volt-e hiábavaló gyötrelmes útja Sylva életébe, nem volt-e hiábavaló minden szenvedés és minden remény. Most egyszer s mindenkorra eldől: Sylva-e, vagy pedig örökre Martina marad. Múlnak a másodpercek, Martina még mindig nem képes rászánni magát a küldemény felbontására. A csöndbe beleberreg a csengő, Martina kővé mered. Csak akkor kap észbe, amikor a csengő másodszor is megszólal. A telefon! — Halló!,.. Halló! Semmi válasz. — Kk beszél? Halló?! Végre! Végtelenül távoli, bizonytalan hang: — Huszonöt harminc? — Nem, itt huszonöt húsz. Csönd. Téves kapcsolás? Martina szíve beledobban a kagyló halk zúgásába. Lecsapja a kagylót és kiszalad az előszobába. — Cilka! Vésőt és kalapácsot! Gyorsan! — De hiszen minden ott fekszik a láda mellett, nagyságos asszony! Segíthetek? — Nem, nem, majd én magam. Az ajtó becsattan mögötte, az acél belevágódik két léc közé. A fa recseg, mintha száraz csont töredezne » » * Milyen jogon tüzel még a csalárd, cinikus nyári nap a kertek fölött? Miért hazudik a fényözön a világ, szépségéről és örömeiről? Martina behúzza a függönyt, visszamegy az asztalhoz, lélektelenül kezébe veszi és újra leteszi az asztalon szétrakott holmikat. Itt van minden. Alvin Andersen részletes jelentése a hajónapló másolatával együtt. A bélyegzővel és aláírásokkal ellátott hivatalos jegyzőkönyv. A megtalált iratok. Az okmányok beborítják az egész asztalt, szertartásosan és ünnepélyesen hatnak, mert tartalmuk egyetlenegy kéttagú szó, mindössze öt betű... halál. Martina ezzel a szóval egyedül ül az asztalnál. Néhány nap múlva, sőt talán már holnap az újságok is beszámolnak a szerencsétlenségről. Tíz, tizenöt, esetleg húsz sorban. Ez minden. Néhány részvétnyilvánítás érkezik. Erlebachné asszony lesz az első. Vagy a fia? Azzal vége. Nincs tovább! Ki törődik ma még azzal, hogy valahol a Jeges-tengeren ... Tehát elérkezett útja végéhez. Ezt eredményezte küzdelme és szenvedése, ez' a gyümölcse álmatlan éjszakáinak, vergődésének, lelkiismerelfurdalás és boldogság utáni vágy, rettegés és bizakodás között. Az eredmény: halál! Öltözz talpig feketébe, özvegye a férfinak, akié sohasem voltál, boríts arfcodra gyászfátyolt. Igen, ez minden, amit még tehet. Most már tudja: a dolgok és emberek közt birtokba vehetjük más nevét és életét. Más ember helyét is elfoglalhatjuk. De nem vehetjük birtokba azt, ami már eszmélésünk előtt képződött a csírasejt titokzatos műhelyében. Sohasem lett belőle igazán Sylva. A névcsere és a megtévesztett emberek helyeslése nem alkotott ludat a kettőjük születése közé ékelődött óra szakadéka fölött. Az irányítható valóság világában erőszakos kézzel megváltoztatta a dolgok menetét és a bevett értékek mércéjét. De azt a másik világot, amely úgy boltozódik fölöttük, mint a csillagos ég a földi láthatár fölött, nem is érintette az ő törpe műve. Eloldotta láncáról a pusztító hazugságot, és a hazugság agyonmart minden reményt. "Ez történt... semmi több.... —Folytatjuk—
