A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-15 / 37. szám
Kísérletek és kérdőjelek (Keszeli Ferenc: Ostromlétra. Madách Fiatal Költőink közül Keszeli Ferenc immár az ötödik, aki — az antológiabeli bemutatkozás után — önálló kötettel lép a közönség elé. Egyre határozottabb vonásokkal rajzolódik ki előttünk a „negyedyirágzás“ címkével jelölhető költőcsoport arcéle, s a jelentkezésük óta eltelt idő fényt vet értékszámba mepő esztétikai hozadékukra, de ugyanakkor leleplezi fogyatékosságaikat is. Ez a kettősség — a már korábban megjelent kötelek mellett — Keszeli versgyűjteményéből is kiütközik. Már elöljáróban leszögezhetjük, hogy a fiatal költő még nem lelte meg a saját hangját, illetőleg még nem tud úgy bánni vele, hogy az minden helyzetben zavartalan elvezetet nyújtson. Látásmódja, groteszk stílusa ugyan élesen elhatárolja nemzedéktársaitól, de ez a stílus ittott még csikorog, néha-néha homokszemcsék kerülnek a fogaskerekek közé. Azt mondhatnánk, tipikus első kötet van a kezünkben, erényeivel és hibáival együtt. Ennek ellenére is — vagy épp ezért — érdemes behatóbban foglalkoznunk vele, Íriszen a fejlődés iránya nyitott, s a csíramag a jövőben dúsabb termést is hozhat. A Tengerek fedélzetén címet viselő első ciklusban rögtön megnyilvánul a lírai vallomás áttételes volta. Nem valós, hanem - metaforikusszimbolikus tengerről: magáról az életről van itt szó, amelynek, akárcsak a hatalmas őselemnek — vannak magasba emelő hullámhegyei, de ugyanakkor mélybe rántó hullámvölgyei is. Az Oda című vers groteszkba futó sorai — „S mi iíl / állunk nyakig e földi súlytalanságban, ölelkezünk / o vízben, és testünk is annyit veszít a súlyából, / mint amennyi a belőlünk kiszakadt kiáltás“ — meggyőzően bizonyítják, hogy a költő a tenger ürügyén a földi életről vall. Egy újabb kérdés: Vajon mi váltja ki a versképző indulatot, a költőből felszakadó kiáltást? Ügy tűnik, Keszelinél inkább a hangulatok és a lelki élet rezdülései s nem a gondolatok, nem a töprengés. Magának a kötetnek nincs szilárd gondolati kapcsolatrendszere, határozott irányulása. ,,a parton az utak / ... / eltévednek vizen / víz fölött / víz alatt“ — olvashatjuk az Intermezzo a fürdőkádban című költeményben, melynek befejező sorai szintén a betájolatlanságból fakadó bizonytalanságot érzékeltetik: „biztos irányt csak ösztöneiben“ lel a Költő. Ugyanez a bizonytalanság nyilvánul meg a Keresőben is: ostromlétrám szeleknek döntve a semmi felé megyek / eldobok mindent mi hangos és nehéz / visszanézek mint éj után a hajnal visszanéz / és ostromlétrám roncsai közt már magamra nem lelek. Az állandó pont, egy határozott égtáj hiányzik itt, a kikötő, ahol a költő lehorgonyozhatná a verset. Az iránytalan irányt csak egy határozott költői ..filozófia“ szüntethetné meg. Persze ez alkati kérdés is, a gondolatiságot senkitől sem lehet számon kérni. Annyi azonban tény, hogy Keszeli verseiben inkább a hangulatok szabják meg a világképet: „mint a fékcsikorgás / olyan szél ölel / tegnapod mindig / a holnapban dől el“ — írja Mikroklímában. A sorok mélyére hatolva, arra a gondolatra bukkanunk, hogy a múlt a jövő függvénye. Eszerint a tegnapot állandóan át kellene értékelnünk: Egy esetleges szép jövő megszépítheti az egyébként csúnya múltat is és fordítva. Hányszor mondjuk az életben is: Jobb lett volna meg se születnünk! Persze sosem mondjuk halálos komolyan, vállalva kívánságunk, az azonnali megsemmisülés beteljesülését is. Sem a múlt, sem a jelen nem tagadható meg — míg az életben sem, nem még a költészetben. Hiszen a költőktől — ritmuson, rímen túl — elsősorban emberi tartást kívánunk, egy magatartás megrajzolását. Mondhatnánk azt is, persze, hogy az iránytalanság is irány: afféle „antiirány", amely a céltalanság felé tart. Ez a magatartás azonban nem válhat költői atitüddé — annál az egyszerű oknál fogva, hogy az élet gyakorlatává sem válhat, hiszen maga a lét cáfolja meg. Van viszont az első ciklusban egy olyan kísérlet is, amely rendkívül érdekesen indul. A Hét nap között a nyolcadik végtelen című versre gondolunk, amelyben a költő megkísérli felvázolni útját az „eltűnt idő nyomában“. A Proust regényében alkalmazott időtechnika versben való felhasználását költészetünkben — ha jól tudjuk — eddig még' Senki nem kísérelte meg. Reszeli számára az idő rendkívül egyszerű folyosó 1972) i nincs / ajtaja t ablaka / nincs / fala sincs és végtelen t két irányból járható / belátható minden a két irányból /. Keszeli megpróbálja állandó jelenné avatni az időt, egymásba csúsztatva az idősíkokat, a múlt emlékképeit, a jelen látványát és a jövő látomásait. Ez persze megköveteli, hogy a költő a valóságba, a konkrétumokba ágyazza az idősíkokat. Az érdekes kísérlet talán azért marad torzóban, mert ennek az időnek „nincs ajtaja“ és „nincs ablaka", azaz keveset villant fel a világból. A vers ideje így valami megfoghatatlan, elvont idő. A konkrét idő-élmény akkor valósulna meg. ha a múlt, a jelen és a jövő időpontjai viszonylatrendszert alkotnának, ha az időrétegek, mint valami tükörcserepek, egymással összefüggő vagy éppen egymással ellentétes valóságszeleteket villantanának föl. Ekkor lenne a versnek igazi dinamikája, ekkor lenne kihasználva az idő valamennyi rétege. A Tavasz, nyár, ősz, este című második ciklust röviden egy verseimmel jellemezhetnénk: Ének a talajon. Az iránytalanság megszűnik, a múlt „foltjai / mint falra kent legyek / elszáradnak / lehullanak / lassan / arra a talajra / ahol ketten állunk / ahol az ágyuk áll". Az idézett sorok — és a ciklus legtöbb költeménye — szerelmes vers. Folt, legyek, talaj — csupa köznapi, egyszerű szó. Keszeli versei kerülik a túllirizálást, korunk érdes nyelvén, de ugyanakkor bensőségesen vallanak a szerelemről. Azt is mondhatnánk, valós talajra rántja le a gyakran csillagsziporkás mennyekbe helyezett szerelmi érzést, de úgy, hogy az semmit sem veszít szépségéből. Egyszerűen, épp ezért hitelesen ábrázolja például a szerelmesek egymásra utaltságát, egymásból élését: „a szánk is / a régi / fiatal / sós / lazac" (ősz). A kötet leggroteszkebb hangvételű verseit az Ostromlétrám szeleknek döntve című ciklus tartalmazza. Ezek a groteszkek afféle önparódiák, a magát örök kisebbségben érző, nagyvárosi, modern ,szegénylegény-életet“ élő költő „apróbb lázadásai“ a polgári életforma, a kávéházi életvitel, a konformista újgazdagok ellen. A Groteszk című vers szerencsés módon túllép az önparódián, s riasztó képet fest egy esetleges háború következményeiről. Érdemes talán teljes egészében idéznünk: „a madár / ki orrszarvúnak hátán éli életét / s fülében alszik / rücskös bőrén férgeket legel arról / álmodozik / hogy kihal majd a féregtermő állat / s a kontinensnek szarva s füle nő/.E jól sikerült, kifejező groteszk mellett a ciklusban van néhány kevésbé sikerült kísérlet is. Mindenekelőtt a Lázadás egy szuszra és az Apróbb lázadások című versekre gondolunk, amelyekben a groteszk szinte önmagába fullad, értelme homályos marad. Pedig e stíluseszköz — már a nemesebb fajtája — nem is egy, hanem két jelentéssel bír: egy szó szerintivel és egy elhallgatottal. Váratlanságát épp ez a kétsíkúság. ez a feszültség: önmaga tagadása biztosítja. A kötetzáró ciklus — Holtversenyben a halállal — egy fiatal lírikusnál szokatlannak tűnő témát vet föl: az elmúlás gondolatát. Legsikerültebb darabjai közé a különféle lelkiállapotokat rögzítő versek tartoznak (Ex libris, Részegen). Véleményünk szerint az öregapám című hosszabb vers, ez a kozmikus teret is kitöltő elégia Keszeli legjobb versei közé tartozik: jól érvényesül benne a költő képalkotó készsége, s a lassú lejtésű, gyakori sortörésekkel még inkább lefékezett ritmus szerencsés módon ötvöződik a tartalommal, s így olyan vers születik, amelynek költészetünk legjobb darabjai között a helye. (Részletesebb és alaposabb elemzésére, sajnos, itt nincs helyünk.) Mit mondhatnánk még összegezésül? Talán a bevezetőben említett gondolatunkat ismételhetjük újra: tipikus első kötettel egy szárnypróbálgátó, hangját kereső, költői filozófiáját, mélyebb életszemléletét most kutató fiatal poéta verseivel állunk szemközt. Kiáltásénak súlya megméretett és — többek között a kötetbe föl nem vett versek miattr .-félnehézsúlyúnak“ találtatott gyűjteményében egy szuggesztív erejű, zavartalan élményt nyújtó költemény (Üregapám), jó pár érdekes kísérlet és néhány kevésbé sikerült vers váltja egymást. Hisszük, hogy a kötet erényei tovább fejleszthetők, reméljük, hogy hibái kiküszöbölhetők. ZALABÁI ZSIGMOND Kurucz Sándor felvétele Urr Ida Beszélgetés egy Hirosimái sérülttel Merev gerinccel állva száguld különleges kétkerekűn HIROSIMA riadtszemű atomtöltetű embere úgy néz rád mintha nern látna a hegyeket távcsövezi ő a halottak élő lángja lángból font élő oszlopa NÉMASÁGA ISZONYATOS! szeméből hasadt sugárzások párolgását érezheted s valami benned megremeg mint izzó szénoszlop úgy futkos közben megtorpan kis időre látszik nincs elég levegője néhányat szippant széttekint csontvázán szomorú az ing, arra mi fáj nem felel nékem arra mi kéne csak legyint mi a vágya nem tudhatod meg úgy jár mint aki már halott „szeretném meggyógyítani“ amíg mondom reám nevet japánul mondja „nem lehet“, „de jönnek majd csodaszerek addig csak nézze a hegyet legyen vidám és csontjai kitisztulnak, megnő haja“ megköszöni a biztatást, s a kétkerekű viszi már a szállodájába haza ahol a liftbe lép, kiszáll és mindig áll és mindig áll jön az éj ágyba fektetik a plafont nézi és remél legalább egy éjjelen át reménye színes nádjai megszépítik az éjszakát UÄt- O
