A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-09-15 / 37. szám

VINCENT m m M •• a H j j *

*Ab.k A* elkötelezett mužná

(Részlet egy hosszabb tanulmányból)

A marxisták hisznek az emberiség jövőjében, abban, hogy a szocializmus erkölcsi eszményei szellemében tudatosan képes hatni a történelemre, az emberi világ átformálására. Eme hitüket a modern történelem legsúlyosabb megpróbáltatásaiban is megőrizték, sőt sóját hibájukkal is szembenézve. Nem vesztik el hitüket a műszaki civilizáció sokszor ijesztő tényei láttán sem, sőt ez a hit lesz a jövőben a modern civilizáció feltétele. Szerintük egyik ember felelős a másik sorsáért, tehát a történelemért is. Aki egy kicsit is tudja vagy sejti, mekkora veszélynek van kitéve maga az emberi lét a mai civilizáció feltételei mellett, az megérti, mit jelent ez a felelősség. Az emberi tudat legnagyobb értékének kell tekinteni. Ha azt akarjuk, hogy a világ egészséges legyen, vissza kell szereznünk az emberi szellem uralmát a világ felett.

A pesszimizmus és optimizmus közötti harc sohasem fejeződik be, de most többről van szó, arról: nehogy a mindent megsemmisítéssel fenyegető pesszimizmus és lemondás szakadékéba zuhanjunk. A kulturális pesszimizmus elsőrendű politikai kérdés is. Az irodalom valahol itt érintkezik a politikával, amelynek emberi lényege az actus fidei. Hatása alól a politika jelenlegi évszázadában az író sem vonhatja ki magát, márcsak azért sem, mert ma az élet szerves minősége is közvetlenül a politikától, a politikai döntések-Varga Lajos rajza

tői függ. Ha az irodalom menekülni akar előle, az életre nyíló ablakot zárja el maga elől. Ez a kép a mai irodalmi tudat alapvető vonását szimbolizálja: a szavak művészét ezek a konfliktusok sokkal mélyebben érintik, mint a többi művészt.

Nem az elkötelezettség szubjektív illúzióit vagy gyakorlati jellegét firtatom, hanem irodalmi feltételeire vagyok kíváncsi. Mi a tiszta művészet ' az irodalomban és mi az, aminek kötődnie kell valamihez, éppen azért, hogy irodalom, művészet maradhasson? Régebben az elkötelezettséget az esztétikai elszigeteltség erkölcsi korrektívájának tekintették. A pozitív irodalomról gyakran hangoztatott kérdés nem is olyan ostoba, mint első hallásra gondolnánk. A dolog azonban nem valami egyszerű. Jó szándékkal lehet nagyon rossz irodalmat is csinálni: a művészetben a jó ellentéte nem mindig a rossz, hanem jobbára a jószándékú. Minél elkötelezettebb a szerző, tulajdonképpen annál jobban kellene írnia. Más kritérium nincs: az elkötelezettség művészeti kérdés. A programszerűen pozitív szándékú irodalom túlon-túl ki van téve az olcsó optimizmus, a klissé, a giccs, a statikusság, az irodalmiaskodás veszélyének. Ha a pozitívumot túl közvetlenül, az erkölcsi egyenesvonalúságban értelmezi, s mi több, rendkívüli művészi tehetség híján valósítja meg, azt a pozitívum is, a művészet Is megszenvedi. A mai bonyolult világban az út az egyszerűség, és a pozitívum felé is bonyolult és kacskaringós. A győzelem nagyságát csak úgy mutathatjuk fel, ha bemutatjuk a küzdelem nehézségeit, az akadályok összetettségét, az ellenség gyilkos erejét, az áldozatok nagyságát. Az irodalom és a pozitív erkölcs azonosítása az irodalmat elszakítja önnön történelmi-szociális gyökereitől, az ilyen irodalom a valóság fölé emelt értékek birodalmának látszik, amely fennköltségével akar hatni a valóságra és megváltoztatni azt: ilyen csoda természetesen nem létezik. Az irodalmat erkölcsi szempontból dialektikusán, tehát dinamikusan kell értelmeznünk: ha az irodalom komolyan erkölcsös akar lenni, bizonyos mértékben meg kell kérdőjeleznie az általánosan elfogadott eredményeket is, nem lerombolni, képletesen likvidálni azokat, tehát célja nem a nihilizmus, hanem dinamikusan nyílt helyzetet kell teremtenie a valósággal, a valóság mozgásával, változási lehetőségeivel szemben; épp a marxista-etika szellemében az irodalom nem lehet betáblázott, lezárt. Nemcsak az ideális feladatokra, elképzelésekre, hanem azok megvalósítására is érzékenyen kell reagálnia. Elvégre is irodalomról és nem az erkölcs alkalmazásának formáiról van szó. Hiszen végülis nemcsak pozitív erkölcs létezik. Az irodalomtól az igazságot, ■'az igazmondást várjuk. Nincs mindig összhangban a valóság önkifejezésével. Néha lármát kelt. Az irodalom felelősséggel tartozik a társadalomnak. a társadalomnak viszont toleranciát, türelmet kell tanúsítania az irodalommal szemben. Az irodalom pozitívuma eszményei nincsenek egy-egy műben megadva, hanem az általuk nyújtott élmény révén bennünk születnek meg. Mi indukáljuk önmagunkban a pozitív eszméiséget, és kanonizáljuk példaképekké, ideálokká. Az író szellemi termékére nem adhat jótállást, főleg azért nem, mert példázata utópisztikus. Olyan megoldást kínál, amelyet el lehet fogadni, de el is lehet utasítani. Ennek ellenére a mű és a társadalom közötti erkölcsi különbség nem nőhet szakadékká. Nem lehet mindig azzal számolni, hogy a mű győzedelmeskedik a meg nem értés felett. Az irodalom-történet azt bizonyítja, hogy az ilyen esetek inkább kivételnek, mint szabálynak számítanak.

A társadalom ma élénk érdeklődést tanúsít saját állapota „teljes“ publicitása iránt. Az irodalomnak, mint művészetnek megvan a lehetősége arra, hogy láthatóvá varázsolja a társadalmi struktúrákat, képalkotó képessége, felfedező ereje, költői szubsztanciája lehetővé teszi számára azt, hogy a valóságot önmagáért beszélő képekké, költői jelbeszéddé változtassa. Ezek a lehetőségei bizonyos mértékig korlátozottak azzal,

hogy eleve adott tartalmakat is reprodukálnia kell a maga művészi eszközeivel, nyelvében integrálnia kell a tájékoztatás által szerzett tapasztalatait, amelyek saját „második“ tapasztalatává válhatnak, sőt azzá kell válniok. A művésznek lehetősége van arra, hogy elkerülje az előre gyártott elemek lapos reprodukálását? Ez a lehetősége adva van, ha rendelkezhet alkotóképességével, ha nem kell feladnia egyéni teremtő tehetségét, ha lehetősége nyílik arra, hogy társadalmilag elkötelezett, s ugyanakkor művészileg progresszív legyen.

Bizonyos különbség van aközött, amit a mai irodalom ábrázolni képes, és ami statisztikai-, gazdasági- és társadalmi értelemben kétségtelenül igaz. Vannak, akik azt hiszik, elég ha az író körülnéz s töltőtolla máris megtelik valósággal. Csakhát ennyire ez mégsem egyszerű. Az író a valóságot, illetve az emberi kapcsolatok valóságát csak akkor veszi birtokába, ha megírja és a valóságból is csak annyit, amennyit megírt. Minden szerzőben felmerül a kérdés, egyszerű emberi pozícióból mit mondhat el a valóságról, mit írhat meg. E kérdésre minden író csak önmaga nevében adhatja meg a feleletet, de ugyanakkor az egész irodalom nevében válaszol. Az író tudja és érzi, hogy tehetsége a társadalom mely követelményének felel meg, melynek felel meg eleven írói tartalékaival, egyéniségének lényegével, amit nem léphet át, ismeri — hogy kissé fellengzősen mondjam —, saját, egyedülálló művészi küldetését.

Gyakran hangoztatják, hogy az irodalomnak nincs egyéb feladata, mint a valóság tükrözése, a jelen „tükröztetése“, vagyis hogy az időszerűt, a mai sorsokat, a civilizáció csodáit, a szociális változások előnyeit, az aktuális kérdéseket ábrázolja. Az olvasó önmagát akarja felismerni a műben, saját arcát szeretné látni s nárcisztikus önszeretettel, kritikátlanul, vagy épp túlzott kritikával, elfogultan szemlélni magát. Vagy ellenkezőleg: az olvasók nagy tábora, amelynek visszhangját, s még inkább hallgatását nem lehet mellőzni, a feloldódást, kikapcsolódást, szórakozást, örömet keresi a művekben, azt várja az írótól, hogy még művészi engedmények belső hazugság árán is ezeket nyújtsa neki. Képet akar kapni a dolgokról. Történetkéket követel, amelyeket igyekszik identifikálni. Kimeríthetetlen igények ezek, a huszadik század műszaki csodájában is eleven követelmények.

Mindkét igényben, noha végletesen különböznek is egymástól, van valami közös: a művek értékét és hatását a jelen pillanatra korlátozzák, a közvetlen hatás alapján ítélik meg. Azt akarják, hogy az irodalom feleljen meg a leg jelenebb jelen, a perc, a pillanat követelményeinek — hasonlóan az újságokhoz. Alárendelni az irodalmat az időszerűség vasakaratának, amely valamennyiünket elnyeléssel fenyeget, a gyors- és bukfencező változásoknak, amelyek valódi belső tartalma csak ritkán ütközik ki a napi aktualitások felszínén, azt jelenti, hogy tiszavirág életre kárhoztatjuk az irodalmat. Való igaz, hogy minden emberi dolog csak az időben lehetséges, de azt is tudjuk, hogy az értékeknek hosszabb időre, nagyobb lélegzetre van szükségük, mint a nappalok s éjszakák váltakozása. Ahhoz, hogy az idő és a kor valódi értékei művészileg kikristályosodhassanak, az irodalomnak bizonyos fokig neutralizálódnia kell, le kell hűtenie az időszerűség tüzét, forróságát.

Másrészt nem lehet igazi az a mű, amelyik korunktól idegen, és nem időszerű. Meggyőződésem, hogy az irodalom visszakapja s az embernek is visszaadja ezt a döntő minőségi tényezőt: a mély, egységes nagy lélegzetvételt, amit a múzsa igényel, hiszem azt, hogy az irodalom segít az embernek átlépnie saját tudata technológiai állapotát, hogy kiszabadítja őt a szakmaiság specializált, tehát szűk látóköréből.

— átd.: zsélyi —