A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-01 / 35. szám
Izgulok. Már két napja megállás nélkül. S töprengek, hogy mit s hogyan tegyek. Mert a feladat, ami rám hárult, a legnehezebbek közé tartozik, amit valaha is meg kellett oldanom. Hogy miért? Hát kérem: első osztályosokkal akarok riportot készíteni, pontosabban azokkal, akik most szeptember elsején lépik át először az iskola küszöbét. Vagyis hatéves kislányokkal, kisfiúkkal. Hát ezért az izgalom. Mert írtam én már riportot atomfizikusról, tanárról, gyárról, szövetkezetről, vadászokról, halászokról, de első osztályos diákokról még soha. S miközben így készülök a nagy találkozóra, azt próbálom felidézni, hogyan is volt az, mikor én voltam elsős, mikor én mentem először az iskola felé? Az pedig ezerkilencszáznegyvennégy szeptemberében volt. Rettenetesen régen. Arra pontosan emlékszem, hogy barna keménypapírból való hátitáskám volt, s még arra is, hogy a padszomszédom Szegi Pisti volt, tanítónkat pedig Kissnek hívták, a keresztnevére nem emlékszem, s ahogy hallottam, ott maradt a háborúban. S arra is jól emlékszem, hogy nekem nem olyan olvasókönyvem volt, mint a többieknek, s ezzel sok bajom volt. S alig jártam két hónapot az első osztályba. A tanító urat elvitték katonának, az iskolába katonák költöztek, a katonák után zsidó deportáltakat telepítettek az osztályokba, s reggelente körbe-körbe kellett szaladniok az iskolaudvaron. Hogy írni és olvasni mikor és hogyan tanultam, tanultunk meg, az mindmáig titok, talán legtöbb betűre már közvetlenül a háború után Nagy Lajos rektor úr tanított meg ... Hát valahogy így volt akkor, így indultam, így indultunk mi az első osztályba. S most itt állok az iskola épülete előtt Nagyidán, abban a faluban, amely Arany János elbeszélő költeménye nyomán nevével kitörölhetetlenül beleíródott irodalmunkba. Pokoli a hőség. Lehet vagy harminc fok nulla felett. Izzik a levegő, a vasmű füstje, rozsdabarna pora remeg a falu felett. Néha teherautó dübörög végig a falun, egyébként az utcákon alig látni embert. Aki teheti behúzódik az árnyékba. Ilyenkor legjobb egy tó, vagy egy folyó partján heverészni, s néha megmártózni a hűs habokban. S ezért a kérdés most az: honnan szerezzek öt-hat apró emberkét, elsősjelöltet. De Kovács Irén tanító néni megoldja a gondjaim egyik felét. — Azt hiszem, nagyon egyszerű lesz — mondja — itt az óvoda, s a gyerekek is itt vannak. Lementünk az óvodába, de bizony az elsős-jelölteket nem találtuk meg. — Az iskoláskorúak már nem járnak ilyenkor hozzánk — mondja Takács Margit óvónő — de majd valamit azért kitalálunk. S amíg a kedves óvónéni azt a valamit kitalálja, én megtudom Kovács Irén tanító nénitől, hogy Nagyidán az idén mindössze tíz kisdiák kezdi az első évet. Ez bizony nem valami sok. Mire azonban végigmondjuk a miérteket, a hogyánokat, már jön is az óvónéni. — Hát itt volnának — mondja. A lépcsőn kettesével jönnek fel az emberpalánták, fegyelmezetten, s egy kicsit megilletődve. Az ő számukra iskolába menni valahogy nem nagy dolog, hisz az eddigi életükhöz viszonyítva mindössze annyi lesz a változás, hogy a földszintről az egyik emeleti tanterembe kerülnek. & közben körülüljük az asztalt, s itt van már Szilvásiné, az ovi igazgatónője is közöttünk. Na és Szilágyi Zsuzsika, Benes Marika, Tabákos Péter, Demkó Erika, Halász Laci, Horkai Tünde és Kis-Csályi Erzsiké. A beszélgetés bizony döcögve indul, de aztán kialakul valami játékA leendő elsősök hoz hasonló, és már meg is erednek a nyelvek. — Hogyan búcsúztatok el az ovitól? — Énekeltünk ... — S mit énekeltetek? — Azt, hogy ... — Nem azt, hanem azt hogy „Ballag a kis óvodás ...“ — Kinek mi volt a kedvenc játéka? — Baba, kocsi, kockák ... — Nekem a traktor — mondja a kis Tabákos Péter, mikor a többiek már mind elsorolták a kedvenc játékaikat. — Az tudjátok-e, ki lesz a tanító nénitek? A gyerekek hallgatnak, egymásra néznek, végül mindannyiuk helyett Horkai Tünde válaszolt: — Kati néni. — Már voltunk megnézni az osztályt is. — És tetszett? — Igen. — Táskátok van-e már? — Nekem igen. — Nekem is. Táskája mindenkinek van, vagy mégse? — Nekem még nincsen, táskám, — mondja Szilágyi Zsuzsika — de ma már veszünk. — Mit tesztek a táskába? — Könyvet, meg tollat.. — Színes ceruzákat... — Tolltartót... Más senkinek se jut az eszébe. — Mi lesz most már a babákkal, a kockákkal, meg a többi játékkal, amit az oviban hagytatok? — A babákkal már a kicsinyek fognak játszani — válaszol Tünde elsőshöz méltó komolysággal. — De játszani az iskolában is fogunk — mondja Benes Marika. — S mit? — Körbetáncot. — Azt hogy kell játszani? — Úgy. Énekelünk, hogy „Nyuszi ül a fűben.“ A kis Szilágyi Zsuzsi erre felém fordul, s kíváncsi, barna szemével komolyan megnéz. — Bácsi — mondja — énekelhetünk ? Önfeledt játék közben ... Természetesen beleegyezek. A tanító néni számol, s már szól is az alkalmi kórus: „Nincs szebb a virágnál“. Az én.ek után még arról is elbeszélgetünk, hogy ki mi lesz, ha megnő. Két kislány doktor néni akar lenni, kettő fodrásznő, az egyik fiú traktoros, a következő pedig egyszerűen vonat akar lenni, nem mozdonyvezető, hanem vonat. Mikor elbúcsúzunk, még elénekelnek egy dalt arról, hogy ők már nem ovisok többé, hanem iskolások. Én meghallgatom a cérnavékony hangokat, s valahogy kezdem érteni, mi a legszebb a tanítói munkában: látni napról napra, óráról órára, hogy ezek a apró emberkék egyre többet ismernek meg a világból; látni ezt, és tenni ezt, tanítani, csodálatos munka. GÁL SÁNDOR A tavaszi fáradtságot a C-vitamin hiánya okozza. Ezt mindenki tudja, az orvosi szakkönyvek is ezt írják róla. De mi okozza a nyári fáradtságot? Ezen a kérdésen töprengett az az ember is, aki egy hosszú sor végén álldogált, hóna alatt fekete aktatáskával, bal kezében lila szatyorral. Valahol a sor elején, amit innen nem is láthatott, görögdinynyét árultak, szép, haragoszölden csillogó dinnyéket, amelyek láttán emberünk szájában összecsordult a nyál, heves nosztalgiát érzett szertefoszlott gyermekkora iránt, amikor még a vérbélű dinnyét kint ehette a tágas égbolt alatt, csillagok fénye mellett, meghúzódva a patakpart bokrai mögött. Előzőleg Jóska cimborájával végigfutották a fél faluhatárt hónuk alatt egy-egy gyönyörű görögdinnyével, hátuk mögött a lihegő dinnyecsősszel. Szerencséjükre a dinnyecsősz már jóval túl járt a hatvanon, semmi esélye nem volt arra, hogy utolérje őket. Megbújtak a patakpart bokrai között, a dinnyét kettétörtek s mint két kismalac ették csámcsogva, orrukat is belenyomva a piros és kásás gyönyörűségbe ... Most itt aszalódik a naptól áltüzesedett városi aszfalton, fáradtan, tele honvággyal és mindenféle nosztalgiával. Mi az ördögtől ilyen fáradt? A nyári fáradtságot nem a C- vagy másfajta vitamin hiánya okozza, hanem a vitaminok túltengése a zöldséges sátrakban. Hogy pontos legyek, gondolja a sorban álló ember, ez a fáradtság egyenes következménye a mezőgazdasági termelésnek, a gyümölcsök és zöldségek, a hamvas őszibarackok, körték, a mézédes sárga- és görögdinnyék, a paprikák és paradicsomok színes orgiájának a város vásárterein. Nem is fáradtság ez, hanem a faluról városba szakadt ember enyhe szomorúsággal átitatott életérzése. Az őszibarack-, dinnye- és paprikahalmokban lombokba öltözött faluja küldi üzeneteit a sorbánálló embernek. Egyszóval barack- és dinnyeízü hajdani ifjúsága üzen neki egész nyáron át. Ebbe fárad bele ... ZS. NAGY LAJOS hét 5
