A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-01 / 35. szám
A tizedik Gombaszög után már általában nem nagyon találkozunk járási dal- és táncünnepélyekkel, mivel az országos szemléig ezek a rendezvények „lefutnak“, s lényegében innen kerülnek a legjobb együttesek és szólisták az országos rendezvényre. Hogy most mégis módomban van beszámolni egy járási rendezvényről, annak nem holmi megkésettség az oka, hanem az, hogy a Csemadok járási bizottsága Komáromban már tíz éve ebben az időben rendezi meg a járási seregszemlét Kolozsnémán. A szervezőbizottság minden tagja egész héten az eget kémlelte, s nem ok nélkül, hiszen nem volt nap, hogy ne kerekedett volna egy felhő, s ne áztatta volna el a már amúgy is agyonázott földet. De szombatra kiderült az ég, s vasárnap is szép maradt az idő. S ez már magában is elég lett volna, hogy az embereket kicsalogassa a kolozsnémai csárda mellé a Dunához. Az ígért műsor azonban még jobban vonzotta a közönséget, s már kora délelőtt százak érkeztek gyalog, autóbusszal, személykocsikkal az esemény színhelyére. S akik a vasárnapot itt töltötték, nem csalódtak. A járási dal- és táncünnepély műsorát végignézve, az lepett meg legelőször, hogy nem volt „importált“ együttes, de még csak szólista sem. Mindent, amit a közönség hallott és látott, saját erőből állították elő. Véleményem szerint ez volt az első „többlete“ a jubileumi rendezvénynek. Bebizonyosodott, hogy egy járás van olyan erős kultúrájában, hogy nem szorul vendégegyüttesek szerepeltetésére, képes a saját erejéből egy olyan egyésznapos műsort összeállítani, amely színvonalában semmivel sem marad alatta a nálunk annyira kedvelt, és reklámozott „behozatalnak“. jöttek szerencsét próbálni, dolgozni, mert munkalehetőség volt itt akkoriban bőven. — Amolyan síildőlány voltam — emlékszik vissza Babinská Irena —, s csempészéssel foglalkoztam. Magyarországról hordtam zsírt, szalonnát és lisztet cukorért. Sokszor úgy estem át otthon a küszöbön a kimerültségtől... Itt szépen kerestünk, egyre jobban éltünk, mégis nehezen szoktunk meg, főleg én. Nem tudtam sem szlovákul, sem csehül, meg aztán fura, kegyetlen világ volt itt akkoriban. Rengeteg szélhámos és bűnöző tartotta rettegésben a környéket. Aki becsületesen dolgozott, rengeteget kereshetett a bányában, s bizony sokszor öltek is a pénzért. Később megszoktam, öt évig dolgoztam a bányában, mint érckereső, tíz évig a fürdőben, közben férjhez mentem egy volt csendőrhöz ... Aput agyoncsapták. Ahogy mondom. Éppen bányászünnepségre készültünk, hűségjutalmakat osztottak, azt hitték, sok pénz van nála, pedig a pénzt már akkor hazaadta, és hát... egyszóval megtörtént. Sokáig sirattuk, jó ember volt, szerettük .... Van szép fiam, magas, mint a jegenye, különben majd meglátja. Szakács és pincér. A felesége német. Csinos asszonyka és kedves. Kocsijuk is van, meg egy aranyos kisfiúk. Gyakran meglátogatnak. Igazán büszke vagyok rájuk. Este találkoztam vele. Valóban szép emberpéldány s művelt. Mintha a filmvászonról lépett volna le. Főleg az érdekelt, beszél-e magyarul? Beszél. Elég szépen. Másodszor lepődtem meg, s minden elismerésem az édesanyáé, aki úgy nevelte fel a fiát az idegen környezetben, hogy a mindennapi kenyerét anyanyelvének az ízével is megédesítette. — A rokonsággal természetesen tartjuk a kapcsolatot. Rendszeresen meglátogatnak, mi is őket. Egyébként sok magyar jár ide gyógykezelésre, jól esik elbeszélgetni velük ... Most már jól érzem itt magam. Szívemhez nőtt ez a gyönyörű vidék, táj és szülőfalum helyett ez a városka ... Újabb váratlan találkozás Jáchymovból Karlovy Vary felé robog az autóbusz. Zsúfolt. Kislány ül az egyik hölgy térdén. A hölgy hátraszól a barátnőjéhez: — Aranyos a kicsi. Mintha az én ölemben nevelkedett volna — mondja pesti kiejtéssel. A kislány csodálkozó szemmel néz fel a számára idegen beszédű nénire, de nem mozdul, ül, mint kismadár a puha fészekben. _ ürke az ég, esőfelhők vonul[I _ nak. A rongyos szélű felhők tg J közül egy-egy pillanatra ki■ j # villan a napsugár, aztán meg lm esik, mintha dézsából öntenék. A repülőtér betonkifutóin tócsákban áll a víz. A mi gépünk késik: harminc percet, másfél órát, majd kettőt. Idegesítő. Végül startolhatunk. A végcél Karlovy Vary és Jáchymov. Felemelkedünk, fel a felhők fölé, ahol vakítóan kék az ég, ragyog a napfény. Alattunk felhők gomolyognak. Csodálatos a látvány. Mintha végtelen, hepehupás hómezőkön siklanánk: a gép megmegremeg, süllyed, emelkedik, miközben az ember gyomra seizmográf módjára jelzi a gép játékát, összevillan az utasok szeme, akad, aki szégyenkezve kapja el a tekintetét és gyorsan bekap egy szem savanyú cukorkát, mások meg tüntetőén mosolyognak, nem, ők nem félnek, szikrányi rosszullétet sem éreznek. Végül kigyúlnak a figyelmeztető lámpák: öveket becsatolni, dohányzást abbahagyni, landolunk ... Megnagyobbodnak • a házak, fák, zöldebb lesz a zöld szín, pirosabb a piros, apró zökkenés, s már a betonon futunk — célhoz értünk. Egyelőre Jáchymov az úticél. Egy óra buszon, s állok a városka közepén járdaszélre tett bőröndöm mellett. Hatszáz kilométernyire az otthontól furcsa ez az egyedüllét és magány. Szálloda után érdeklődöm. Fejingatás a válasz, bajosan kapok, mondják, ami némileg lesújt. Körülnézek. Vén, szürke épületre esik a pillantásom. Homlokán kopott betűk ágaskodnak, szinte a szemembe nevetnek: Hotel Slávia. A meglepetés Kedves arcú, középkorú nő a „főnök“, van szobánk, mondja. Valóban van, kérdem gyorsan, van, bólogat mosolyogva s kéri az igazolványomat. Felüti a fedelét, beletekint. — Isten hozta! — mondja szép, tiszta magyarsággal. Meglepetésemben gyorsan leülök. Tíz perc múlva baráti a hangulat, szinte családias. Kávé illatával telik meg a szoba, kékesen kígyózik cigarettánk füstje s kitárulkozunk, mint két régi ismerős, jóbarát, aki húsz egynéhány évvel ezelőtt találkozott utoljára. Kortyoljuk a kávét és az emlékeket. Lučenec (Losonc) környékéről jöttek ide 1946-ban. A háború utáni nehéz helyzet űzte ide kőfaragó édesapját a hattagú családjával. Ide A népes kiránduló csoport ■ $MlNÍ
