A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-08-18 / 33. szám

25. Most kiderült, hogy mégsem zajló jég kering Martina ereiben: arcát sötétpirosra festette a vér. Szégyen­letes viselkedés! Sarkon fordult és köszönés nélkül elhagyta a szobát. Von Elp úr kinyújtott keze üresen maradt a levegőben. Igen, ha az apja még élne! De így? Ennyiből is megértette: megmaradt kapcsolatai legfeljebb arra jók, hogy nyitva tartsák előtte a társaságba vezető ajtót. Ez minden. Segítség, ami pénzbe kerül? Expedíció, ami miatt fel kellene riasztani alvó tunyaságá­ból legalább fél tucatnyi döntő sze­mélyiséget? Nem, erre ma már nem tarthat igényt! Még két napba sem telt, és meg­győződött róla, hogy feltevése helyes­nek bizonyult. Ez idő alatt felkereste apja befolyásos barátait, azokat is, akikről tudta, hogy hálával tartoznak neki, de csak ígéreteket kapott, és az ígéretek értékéről nem táplált illú­ziókat. Rauch berger Bécsbe érkezése jó­formán észrevétlen maradt. A pro­fesszor ugyan gazdag tudományos anyagot és értékes megfigyeléseket hozott, de útját nem kísérte a sike­res hódító dicsősége . . . hiszen még odáig sem jutott, hogy legalább meg­kísérelje az északi sark elérését. Rauchberger professzor nem hős, ha­nem egy világraszóló blamázs fősze­replője. Martina a pályaudvari váróban ta­lálkozott vele, ahol újságírók és vé­letlen szájtátók kis csoportja vette körül. A professzor egész idő alatt úgy élt emlékezetében, ahogy eluta­zása előtt látta, most pedig csak a régi kép roncsa állt előtte, egy letört, megöregedett ember, arca hamuszür­ke, vonásai ziláltak, tartása görnyedt, egészben zavart és suta már azért is, mert gipszkötésbe rögzített, felkötött jobb keze gátolja a szabad mozgás­ban. Martina vitézül leküzdötte a sí­rást, de a professzor nem hagyta ma­gát megtéveszteni. Átölelte és egy pillanatra magához szorította. Moz­dulata csöndes, szótlan bocsánatké­rés, talán a hála megnyilvánulása is, mert figyelmét nem kerülhette el, hogy a szerencsétlenség sújtotta csa­ládok tagjai közül egyedül Martina jött elébe. A professzor lakására menet Mar­tinát egyetlen gondolat foglalkoztat­ta: mit érhet el ez a félig tönkre­ment ember, ha ő semmit sem tudott elérni? De hamarosan megmutatkozott, hogy tévedett. Az agyongyötört, csont­tá soványodott testben úgy égett az elszántság és az erély, mint hamu alatt a tűz. Hazaérkezése után a professzor elő­ször a gyerekeit üdvözölte, de mi­helyt egy csésze feketekávé mellett egyedül maradt Martinával és a fe­leségével, első kérdése volt: — Tett már valamit? ■ Martinát a kérdés nem érte várat­lanul, s elhatározta, hogy a profesz­­szor első napját nem tetőzi még több keserűséggel. — Még nem ... legalábbis semmi érdemlegeset. Szándékosan vártam magára. — Értem — mondta a professzor melegen. — Egyik csapás érte a má­sik után. Testvére, apja, férje. A fe­leségem már Kidben elmondott min­dent. De mindenképp helyesen cse­lekedett. A tervem kész, holnap hoz­záfogunk a megvalósításához. Együtt. — Kifejtette elgondolását, nem is sejtve, hogy Martinát hangtalan, ke­serű nevetés fojtogatja. A professzor is apja utódjánál akarta elkezdeni... — Holnap elmegyek hozzá. De egye­dül. Maga csak utánam jelentkezik nála. én bevágom a szöget, maga pe­dig beveri. Előbb én, aztán maga, ez hatásos fokozás lesz. Martina tétovázott. Titkolja el még most is, hogy ez a lépés hiábavaló és fölösleges? Végül mégis a hallga­tás mellett döntött Nem hinne ne­kem, talán gyanakodna, hogy nem viselkedtem elég ügyesen, mérlegelte, és hallgatott. A professzorba pedig új erőt öntött Martina hallgatólagos beleegyezése, a boldogító tudat, hogy otthon van, az asztalánál, a szobájá­ban, felesége mellett, és egyre köz­lékenyebbé vált. Martina fokozato­san megtudott mindent. A professzor elhatározta, hogy a Vindobonával az 1873. évi Payer ex­pedíció „Tegethoff“-jának nyomdo­kaiba lép. A nyílt tengeren elhajóz­tak az Üjföldre, és hála az idei rend­kívül kedvező jégviszonyoknak sike­rült az Üjföld nyugati partja mentén messze túljutniuk a Naszavszkij fo­kon. Csak ott ütköztek szilárd jég­tömegbe, a jég mérésük szerint a Ferenc József-föld irányába mozgott. Így tehát minden kedvezően alakult. A Vindobonát a legjobb remények­kel hagyták befagyni az úszó jég­mezőbe. A nyár elérte csúcspontját, a hőmérséklet többnyire nulla körül ingadozott) csak nagy ritkán csök­kent tíz fokra. A professzort még most is tűzbe hozta az expedíció leg­szerencsésebb időszakának emléke. — Kitűnően éreztük magunkat, mindannyian jó egészségben és re­mek hangulatban néztünk a fejlemé­nyek elé — mesélte lelkesen. — Né­hanapján még be is gyújthattunk a kazánba, és a jég széles szakadékai közt áramló csatornában néhány ki­lométerrel tovább hajóztunk. Észak felé, egyre csak észak felé! Augusz­tus első felében a láthatáron meg­pillantottuk az Alexandra-föld leg­délibb nyúlványát, vagyis ... — A Ferenc József szigetvilág leg­nyugatibb nagy szigetét — vágott a szavába Martina, és a professzor lep­lezetlen csodálatára hozzátette: -­­Mindezt fejből megtanultam. Zavart csönd áradt el a terített asztal fölött. Rauchbergerné szeren­csére nem vesztette el lélekjelenlé­tét. Bátorítón megsimogatta Martina haját: — Ez tetszik nekem. A férje büsz­ke volna magára. Martina elpirult. A professzor, aki­nek ez nem kerülte el a figyelmét, összeszedte magát és rámosolygott. — Ugyanezt akartam mondani, fe­leségem a szájamból vette ki a szót. Nos, ha ilyen otthonos az anyagban, könnyen megérti, miért választottam műveleti támaszpontul éppen ezt a még feltáratlan szigetcsoportot. Ügy terveztem, hogy az őszi, esetleg a té­li hónapokat felhasználom az archi­­pelágus átkutatására, már amennyi­re az időjárás megengedte volna, mert azon a területen rendkívül zord az éghajlat, és a tavasz beállta előtt el akartam indulni az északi sark­ra.. . képzelje, mindössze kilenc fok­nyi távolságban voltunk! A jégtöme­gek egyre közelebb sodorták a ha­jót Alexandra-földhöz, már csak hat­van kilométer választott el tőle. Mihelyt megbizonyosodtunk, hogy a jégzajlás megszűnt, és a hely, ahová a Vindobona került, alkalmas az át­­telelésre, hat főnyi személyzettel fel­derítő útra indultam. Két hónapra el voltunk látva mindennel, de az út legfeljebb egy hónapig tarthatott, mert fő vállalkozásunkat tartva szem előtt, nem akartuk fölösleges fára­dalmakkal csökkenteni teljesítőké­pességünket. Augusztus húszadikán indultunk útnak, és soha többé nem találkoztunk azokkal, akik a Vindo­bona fedélzetén maradtak, és az volt a feladatuk, hogy időközben megte­gyék a szükséges előkészületeket az áttelelésre. A professzor hangja megcsuklott, és Martinát, aki lélegzetvisszafojtva hallgatta, újra elfogta a reményte­lenség, mint nemrég a bankban. Min­den hiábavaló! A professzor szaka­dozott mondataiból kibontakozott előtte a szerencsétlenség képe, a kö­nyörtelen sarki pusztaság minden rémségével. A professzor meggyőző­dése szerint a Vindobona pusztulását egy borzalmas vihar okozta. Az or­kán őket is meglepte a tizennyolca­dik napon a Rainer főherceg-sziget mellett. Váratlanul keletkezett. A „Vindobona fok“ csúcsáról, a leg­északibb pontról, amit elértek, aznap reggel megfigyelték a napkeltét. A vérszínű nap felbukkanását cso­dálatosan szép, de egyben iszonyatos fénytünemény jelezte, mint valami lobogó vörös fáklya. Mellükben kü­lönös, szorongó nyomással, dermed­­ten nézték a láthatatlan égi kráter­ből felcsapó bíborvörös lángolást a fekete bazaltcsúcsok fölött, amelyek itt áttörték a jégfelületet. A mélyen leereszkedő sötét felhőkből valóságos, élő láng csapott ki, a lángnyelvek felkúsztak az égboltra, tekerőztek, kialudtak és újra lángra lobbantak, a különös természeti jelenségben volt valami fenyegető, kísérteties láto­más a titokzatosan hallgató jégsiva­tag fölött, a gipszfehérségen vörös visszfények imbolyogtak, mint friss vér apró forrásai. Aznap este kitört a három napig tartó vihar. Társaival együtt kis hí­ján a professzor is elpusztult a fer­­getegben, amely teljesen megváltoz­tatta a hely képét, ahol a Víndobo­­nát hátrahagyták. A földrajzi széles­ség és hosszúság pontos megállapí­tása nélkül el sem hitték volna, hogy helyes irányban tértek vissza. A sima jégpáncél magasra tornyosuló jég­­tömbők őserdejét találták. A délnyu­gati orkán a jégtömegeket nyilván elképzelhetetlen erővel vetette az Alexandra-föld partjához és jéghegy­séggé préselte őket. A legkisebb két­ségük sem lehetett afelől, hogy a szétlapított Vindobona eltemetve fek­szik a jég alatt. Kétnapos hiábavaló keresés után a professzor elhatározta, hogy a nyolc­vanadik szélességi kör mentén elin­dul nyugat felé. Elképzelése szerint a hajószemélyzet, ha ugyan egyálta­lában megmenekült, abban az irány­ban indult el, hogy Dawson kapi­tánynál keressen menekülést. Már Verdőben értesültek, hogy az angol kapitány oceanológiai expedíciója a Spitzbergáktól nyugatra eső terüle­ten időzik. Most már egyetlen napot sem vesztegettek, mert a legnagyobb takarékosság mellett is alig egy hó­napra való lőszer- és élelmiszerkész­letük maradt, s a tél küszöbön állt. Ezzel a professzor elérkezett meg­menekülésük történetéhez. Miután azt is elmondta, mellére csüggesztett fejjel sokáig hallgatott, mintha Mar­tina előtt restellné a szerencséjét. Martina minden erejét összeszedve rászánta magát a legfontosabb kér­désre, habár a válasz most, a rész­letek ismeretében sokkal reményte­lenebbnek látszott. — Van-e tehát valami kilátás a hajótöröttek megmentésére? A professzor lassan felemelte fe­jét: — Vannak bizonyos lehetőségek, sőt többféle elgondolásom is van. Kez­dem a legrosszabbak Lehet, hogy a hajó egész személyzete elpusztult az Alexandra-földnél. Vagy túlélték a vihart, s nyomban elindultak nyugat felé, de nem volt olyan szerencséjük mint nekünk, és eltévedtek. Ebben az esetben minden a készletektől és a felszerelésüktől függ. Ha jól elvol­tak látva, sikeresen áttelelhettek, és föltételezhető, hogy Dawson még az idén megmenti őket. Ellenkező eset­ben sorsuk már régen megpecsételő­dött. De van egy másik eshetőség is, Dawson kapitány amellett szállt sík­ra. Talán valami komoly ok arra késztette a hajótörötteket, hogy dél­keleti irányban az Üjföld men­tén keressenek menekvést. Például a jéghelyzet. Vagy Payer út­jának emléke, aki a Tegethoff ka­tasztrófája után ilyen módon men­tette meg az életét. Ezért küldött a norvég kormány készletekkel megra­kott hajót a Naszavszkij fokhoz. Most az a legfontosabb, hogy a mentőex­pedíció mielőbb útnak indulhasson. Három hét alatt megszervezhetjük, legkésőbb május végén ott lehet a helyszínen. Ha embereink kibírják a telet, talán meg lehet őket menteni. (Folytattuk)

Next

/
Thumbnails
Contents