A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-18 / 33. szám
25. Most kiderült, hogy mégsem zajló jég kering Martina ereiben: arcát sötétpirosra festette a vér. Szégyenletes viselkedés! Sarkon fordult és köszönés nélkül elhagyta a szobát. Von Elp úr kinyújtott keze üresen maradt a levegőben. Igen, ha az apja még élne! De így? Ennyiből is megértette: megmaradt kapcsolatai legfeljebb arra jók, hogy nyitva tartsák előtte a társaságba vezető ajtót. Ez minden. Segítség, ami pénzbe kerül? Expedíció, ami miatt fel kellene riasztani alvó tunyaságából legalább fél tucatnyi döntő személyiséget? Nem, erre ma már nem tarthat igényt! Még két napba sem telt, és meggyőződött róla, hogy feltevése helyesnek bizonyult. Ez idő alatt felkereste apja befolyásos barátait, azokat is, akikről tudta, hogy hálával tartoznak neki, de csak ígéreteket kapott, és az ígéretek értékéről nem táplált illúziókat. Rauch berger Bécsbe érkezése jóformán észrevétlen maradt. A professzor ugyan gazdag tudományos anyagot és értékes megfigyeléseket hozott, de útját nem kísérte a sikeres hódító dicsősége . . . hiszen még odáig sem jutott, hogy legalább megkísérelje az északi sark elérését. Rauchberger professzor nem hős, hanem egy világraszóló blamázs főszereplője. Martina a pályaudvari váróban találkozott vele, ahol újságírók és véletlen szájtátók kis csoportja vette körül. A professzor egész idő alatt úgy élt emlékezetében, ahogy elutazása előtt látta, most pedig csak a régi kép roncsa állt előtte, egy letört, megöregedett ember, arca hamuszürke, vonásai ziláltak, tartása görnyedt, egészben zavart és suta már azért is, mert gipszkötésbe rögzített, felkötött jobb keze gátolja a szabad mozgásban. Martina vitézül leküzdötte a sírást, de a professzor nem hagyta magát megtéveszteni. Átölelte és egy pillanatra magához szorította. Mozdulata csöndes, szótlan bocsánatkérés, talán a hála megnyilvánulása is, mert figyelmét nem kerülhette el, hogy a szerencsétlenség sújtotta családok tagjai közül egyedül Martina jött elébe. A professzor lakására menet Martinát egyetlen gondolat foglalkoztatta: mit érhet el ez a félig tönkrement ember, ha ő semmit sem tudott elérni? De hamarosan megmutatkozott, hogy tévedett. Az agyongyötört, csonttá soványodott testben úgy égett az elszántság és az erély, mint hamu alatt a tűz. Hazaérkezése után a professzor először a gyerekeit üdvözölte, de mihelyt egy csésze feketekávé mellett egyedül maradt Martinával és a feleségével, első kérdése volt: — Tett már valamit? ■ Martinát a kérdés nem érte váratlanul, s elhatározta, hogy a profeszszor első napját nem tetőzi még több keserűséggel. — Még nem ... legalábbis semmi érdemlegeset. Szándékosan vártam magára. — Értem — mondta a professzor melegen. — Egyik csapás érte a másik után. Testvére, apja, férje. A feleségem már Kidben elmondott mindent. De mindenképp helyesen cselekedett. A tervem kész, holnap hozzáfogunk a megvalósításához. Együtt. — Kifejtette elgondolását, nem is sejtve, hogy Martinát hangtalan, keserű nevetés fojtogatja. A professzor is apja utódjánál akarta elkezdeni... — Holnap elmegyek hozzá. De egyedül. Maga csak utánam jelentkezik nála. én bevágom a szöget, maga pedig beveri. Előbb én, aztán maga, ez hatásos fokozás lesz. Martina tétovázott. Titkolja el még most is, hogy ez a lépés hiábavaló és fölösleges? Végül mégis a hallgatás mellett döntött Nem hinne nekem, talán gyanakodna, hogy nem viselkedtem elég ügyesen, mérlegelte, és hallgatott. A professzorba pedig új erőt öntött Martina hallgatólagos beleegyezése, a boldogító tudat, hogy otthon van, az asztalánál, a szobájában, felesége mellett, és egyre közlékenyebbé vált. Martina fokozatosan megtudott mindent. A professzor elhatározta, hogy a Vindobonával az 1873. évi Payer expedíció „Tegethoff“-jának nyomdokaiba lép. A nyílt tengeren elhajóztak az Üjföldre, és hála az idei rendkívül kedvező jégviszonyoknak sikerült az Üjföld nyugati partja mentén messze túljutniuk a Naszavszkij fokon. Csak ott ütköztek szilárd jégtömegbe, a jég mérésük szerint a Ferenc József-föld irányába mozgott. Így tehát minden kedvezően alakult. A Vindobonát a legjobb reményekkel hagyták befagyni az úszó jégmezőbe. A nyár elérte csúcspontját, a hőmérséklet többnyire nulla körül ingadozott) csak nagy ritkán csökkent tíz fokra. A professzort még most is tűzbe hozta az expedíció legszerencsésebb időszakának emléke. — Kitűnően éreztük magunkat, mindannyian jó egészségben és remek hangulatban néztünk a fejlemények elé — mesélte lelkesen. — Néhanapján még be is gyújthattunk a kazánba, és a jég széles szakadékai közt áramló csatornában néhány kilométerrel tovább hajóztunk. Észak felé, egyre csak észak felé! Augusztus első felében a láthatáron megpillantottuk az Alexandra-föld legdélibb nyúlványát, vagyis ... — A Ferenc József szigetvilág legnyugatibb nagy szigetét — vágott a szavába Martina, és a professzor leplezetlen csodálatára hozzátette: -Mindezt fejből megtanultam. Zavart csönd áradt el a terített asztal fölött. Rauchbergerné szerencsére nem vesztette el lélekjelenlétét. Bátorítón megsimogatta Martina haját: — Ez tetszik nekem. A férje büszke volna magára. Martina elpirult. A professzor, akinek ez nem kerülte el a figyelmét, összeszedte magát és rámosolygott. — Ugyanezt akartam mondani, feleségem a szájamból vette ki a szót. Nos, ha ilyen otthonos az anyagban, könnyen megérti, miért választottam műveleti támaszpontul éppen ezt a még feltáratlan szigetcsoportot. Ügy terveztem, hogy az őszi, esetleg a téli hónapokat felhasználom az archipelágus átkutatására, már amennyire az időjárás megengedte volna, mert azon a területen rendkívül zord az éghajlat, és a tavasz beállta előtt el akartam indulni az északi sarkra.. . képzelje, mindössze kilenc foknyi távolságban voltunk! A jégtömegek egyre közelebb sodorták a hajót Alexandra-földhöz, már csak hatvan kilométer választott el tőle. Mihelyt megbizonyosodtunk, hogy a jégzajlás megszűnt, és a hely, ahová a Vindobona került, alkalmas az áttelelésre, hat főnyi személyzettel felderítő útra indultam. Két hónapra el voltunk látva mindennel, de az út legfeljebb egy hónapig tarthatott, mert fő vállalkozásunkat tartva szem előtt, nem akartuk fölösleges fáradalmakkal csökkenteni teljesítőképességünket. Augusztus húszadikán indultunk útnak, és soha többé nem találkoztunk azokkal, akik a Vindobona fedélzetén maradtak, és az volt a feladatuk, hogy időközben megtegyék a szükséges előkészületeket az áttelelésre. A professzor hangja megcsuklott, és Martinát, aki lélegzetvisszafojtva hallgatta, újra elfogta a reménytelenség, mint nemrég a bankban. Minden hiábavaló! A professzor szakadozott mondataiból kibontakozott előtte a szerencsétlenség képe, a könyörtelen sarki pusztaság minden rémségével. A professzor meggyőződése szerint a Vindobona pusztulását egy borzalmas vihar okozta. Az orkán őket is meglepte a tizennyolcadik napon a Rainer főherceg-sziget mellett. Váratlanul keletkezett. A „Vindobona fok“ csúcsáról, a legészakibb pontról, amit elértek, aznap reggel megfigyelték a napkeltét. A vérszínű nap felbukkanását csodálatosan szép, de egyben iszonyatos fénytünemény jelezte, mint valami lobogó vörös fáklya. Mellükben különös, szorongó nyomással, dermedten nézték a láthatatlan égi kráterből felcsapó bíborvörös lángolást a fekete bazaltcsúcsok fölött, amelyek itt áttörték a jégfelületet. A mélyen leereszkedő sötét felhőkből valóságos, élő láng csapott ki, a lángnyelvek felkúsztak az égboltra, tekerőztek, kialudtak és újra lángra lobbantak, a különös természeti jelenségben volt valami fenyegető, kísérteties látomás a titokzatosan hallgató jégsivatag fölött, a gipszfehérségen vörös visszfények imbolyogtak, mint friss vér apró forrásai. Aznap este kitört a három napig tartó vihar. Társaival együtt kis híján a professzor is elpusztult a fergetegben, amely teljesen megváltoztatta a hely képét, ahol a Víndobonát hátrahagyták. A földrajzi szélesség és hosszúság pontos megállapítása nélkül el sem hitték volna, hogy helyes irányban tértek vissza. A sima jégpáncél magasra tornyosuló jégtömbők őserdejét találták. A délnyugati orkán a jégtömegeket nyilván elképzelhetetlen erővel vetette az Alexandra-föld partjához és jéghegységgé préselte őket. A legkisebb kétségük sem lehetett afelől, hogy a szétlapított Vindobona eltemetve fekszik a jég alatt. Kétnapos hiábavaló keresés után a professzor elhatározta, hogy a nyolcvanadik szélességi kör mentén elindul nyugat felé. Elképzelése szerint a hajószemélyzet, ha ugyan egyáltalában megmenekült, abban az irányban indult el, hogy Dawson kapitánynál keressen menekülést. Már Verdőben értesültek, hogy az angol kapitány oceanológiai expedíciója a Spitzbergáktól nyugatra eső területen időzik. Most már egyetlen napot sem vesztegettek, mert a legnagyobb takarékosság mellett is alig egy hónapra való lőszer- és élelmiszerkészletük maradt, s a tél küszöbön állt. Ezzel a professzor elérkezett megmenekülésük történetéhez. Miután azt is elmondta, mellére csüggesztett fejjel sokáig hallgatott, mintha Martina előtt restellné a szerencséjét. Martina minden erejét összeszedve rászánta magát a legfontosabb kérdésre, habár a válasz most, a részletek ismeretében sokkal reménytelenebbnek látszott. — Van-e tehát valami kilátás a hajótöröttek megmentésére? A professzor lassan felemelte fejét: — Vannak bizonyos lehetőségek, sőt többféle elgondolásom is van. Kezdem a legrosszabbak Lehet, hogy a hajó egész személyzete elpusztult az Alexandra-földnél. Vagy túlélték a vihart, s nyomban elindultak nyugat felé, de nem volt olyan szerencséjük mint nekünk, és eltévedtek. Ebben az esetben minden a készletektől és a felszerelésüktől függ. Ha jól elvoltak látva, sikeresen áttelelhettek, és föltételezhető, hogy Dawson még az idén megmenti őket. Ellenkező esetben sorsuk már régen megpecsételődött. De van egy másik eshetőség is, Dawson kapitány amellett szállt síkra. Talán valami komoly ok arra késztette a hajótörötteket, hogy délkeleti irányban az Üjföld mentén keressenek menekvést. Például a jéghelyzet. Vagy Payer útjának emléke, aki a Tegethoff katasztrófája után ilyen módon mentette meg az életét. Ezért küldött a norvég kormány készletekkel megrakott hajót a Naszavszkij fokhoz. Most az a legfontosabb, hogy a mentőexpedíció mielőbb útnak indulhasson. Három hét alatt megszervezhetjük, legkésőbb május végén ott lehet a helyszínen. Ha embereink kibírják a telet, talán meg lehet őket menteni. (Folytattuk)
