A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-18 / 33. szám
IIQőmwespolc Emberek, akikkel találkoztam (Barsi Imre könyve) Barsi Imre vitathatatlanul tág tudású, sokoldalú újságíró, és aligha tévedek, amikor a legképzettebbek közé sorolom. Emberek, akikkel találkoztam című kötetében összegyűjtött cikkei, kortársairól készült művészi portréi és megemlékezései igen előnyösen tanúsítják, hogy nem elégszik meg a közíró és kritikus bemutató, ismereteket terjesztő szerepével, hanem ezen túlmenően igényesebb feladatkör betöltését is vállalja, sok esetben figyelmet érdemlő, bensőséges hangon. Könyve legnagyobb erősségének azt tartom, hogy irodalmi tájékozódottságát, alapos képzőművészeti ismereteit nem állítja öncélúan előtérbe: tudása arra szolgál, hogy jobban körüljárhassa alakjait, jellemük mélyére nézzen, s amennyiben alkotókról van szó, megkeresse művészetükben az előre mutató, példát adó sajátos, egyéni vonásokat. Arcképvázlataiban van egy kitűnő vezérfonala: keresésében, a tollára vett alakjaiban, legyen az szobrász, festő, színész, táncosnő, orvos, író, rendező, muzsikus vagy pártmunkás — az emberhez akar eljutni. Könyve füljegyzetében erről így vall: „Azt az embert kerestem, akiben a szenvedések tüze megacélozta a jóakaratot, a jószándékot, aki nemcsak homo sapiens és homo faber, hanem homo ludens és homo humánus is.“ Vajon megtalálta-e a bölcs emberen túl a humánus embert is? — teszi fel önmagának a kérdést,' és úgy véli, hogy a felelet nem egyöntetű. Bizonyára igaza van abban, hogy pozitív jellel zárul a felelet, ha megleli azt a hőst, akiben van egy szikrányi az új ember sokoldalúságából. Kivétel nélkül, minden esetben az emberit törekszik találkozásaiban megvilágítani. Mint a cseh szobrászat és festészet avantgárd vonalának jeles ismerője jó kalauznak bizonyul, amikor a haladó szellemű, forradalmi múltú alkotókat próbálja közel hozni olvasóihoz. Munkája úttörő jellegű, ahogy munkásságukat az érvényesülésért folyó harcukat, törhetetlen jellemüket, meg nem alkuvó természetüket ismerteti. Érdeklődése homlokterében az alkotó munkát mélyen tisztelő művészek állnak, mint František Duchek, a prágai Károly-híd alatti műtermében harmincöt éve dolgozó szobrász és restaurátor, akit lelkendezve úgy mutat be, hogy gyantától és lakkoktól illatos műtermében szépség és művészet kapott menedékjogot. A szálfatermetű Jaroslav Brychtáról és Ouchrabka tanítóról, az üveg varázslóiról hasonló lelkességgel meséli el, hogyan kelnek életre kezükben a régi cseh népmesék és mondák hősei. A Zobor alatt lakó Bártfay Gyuláról a látogatása idején, 1966-ban hetvennyolc esztendős szobrászművészről elmeséli, hogyan vált a párizsi Gare de l’Esten egy árva frankkal leszálló szobrászinas Bourdelle-nek, a Rodin utáni európai szobrászat egyik legkiválóbb francia mesterének keze alatt művésszé. A zoboraljai fehér házban állandó harc folyik az angyallal, hogy a művész Beethoven portréjába — talán harmincadszor vagy negyvenedszer — begyúrhassa az Eroica, a IX. szimfónia szellemét, belevéshesse márványba a halhatatlan zeneköltő arcvonásait. Kratochvil mester keresztnevét Lajosnak írja, miután őt sorsa Budapestről sodorta a prágai Iparművészeti Központ fémöntő műhelyébe. A Kolozsváry testvérek 1373-ban készített Szent György szobrát Kratochvil restaurálta, öntötte újra, cizellálta és vonta be patinával munkakollektívájával. Szinte sajnálom, hogy Barsi alig négy oldalba sűríti a mester regénybe illő érdekes élettörténetét. Az álmait kőbe véső Pataki Klára szobraiban Barsi meglátja, hogy életműve központjában „kezdettől fogva az ember áll, örömeivel és gondjaival, reménységeivel és szorongásaival“. Az ember érzelem- és gondolatvilága foglalkoztatja, humanizmusa előremutató és haladó — ezt tartja művészete legnagyobb pozitívumának. v íg embernek véli Dominik Cernýt, noha a festő évei korántsem peregtek le idillikus derűben, hiszen Lidice felperzselése után morva ellenállóként a Gestapo kezébe esett, s megjárta Auschwitz és Buchenwald poklát. Negyvenöt tavaszán a Dora-Sangerhausen negyvenezer föld alatt sínylődő rabszolgáját — köztük Cernýt is — Himmler halálra ítéli, de a tömeggyilkosságra már nem kerülhetett sor, és a művész hosszú hányattatás után hazavergődik. A gyűjtőtáborok egykori foglya megajándékozza a szerzőt egy vékonyka füzettel, fametszetei reprodukcióival, amelyeken megörökítette rabsága tragikus eseményeit. Ez is regénybe illő sors. Kár, hogy Barsi beéri a riporter adatközlő szűkszavúságával, amelyet áthevít ugyan az együttérzés, a részvét melege, mégis hiányérzést kelt az írás puszta tényközlésre szorítkozó rövidsége. A szlovák Ján Zelinsky felvázolt arcképe jellegzetesebb volna, ha emberi sorsa mellett nagyobb teret kap a művész alkotásainak elemzése. Az angol Terry Frostról írott portréban már nem érzem ezt a hiányt. A festő közt Weiner-Kráľ Imre arcképe a legteljesebb, talán mert a szerző közeli barátjának érzi ezt a „szkepszise és látványos cinizmusa ellenére is rafináltan naiv és lírai festőt". Ahogy élete folyását, sorsa fordulását szenvedélyes figyelemmel kíséri, oly értő gonddal merül el sok alkotó perióduson átesett, sok stílust magába ömlesztő, az absztraktból népibe forduló, nem mindennapi művészete elemzésében. Az orvosokról írt találkozásaiból is hasonló rokonszenves melegség sugárzik. A színészek közül sikerült meleg emberközelbe hoznia Eva Kristínovát, Jozef Krónert, a Szlovák Nemzeti Színház tagjait és Ladislav Pešeket, a prágai Nemzeti Színház kitűnő művészét. A bábok életrehívója Jifí Trnka és az írórendező E. F. Burian kivételével valójában nincs világnevezetességekről szó, de ezt nem rovom fel a kötet hibájául. Hiányérzést kelt azonban, hogy kevés magyar művészt érdemesített találkozóira, amit csak részben ment az a tény, hogy távolabb estek érdeklődési körétől. De éppen itt — ezen az elhanyagolt területen — van egy írása, amely fokozottabb figyelmet érdemel. Az 1945 áprilisában mártírhalált halt, dél-szlovákiai születésű Spitzer Ferencről, a Műkedvelő Munkásszínpadok prágai helyi csoportjának rendezőjéről szól. A Magyar Tanácsköztársaság után halálra ítélt, de idejében elmenekülő és Prágában letelepülő fiatal magyar kommünár színdarabokat is írt, amelyeket jó volna megismerni, bár Barsi helyesen jegyzi meg — s ezt magam is tapasztaltam —, hogy a szervezői munka és a rendezés elnyomták benne a drámaírót. A találkozások és megemlékezések leírásánál Barsi sajátos módszerrel él. Többnyire a táj, a környezet megfestésével, az idő jelzésével megfelelő hangulatot teremt, aztán megjelöli a találkozás helyét, feleleveníti írása központi alakjának múltját — elmélyülten és részletekre kiterjedően akkor, ha ez a múlt forradalmi jellegű és össze van kapcsolva a munkásmozgalommal, a párt harcával. A portré jellegzetesebb ott, ahol szólásra bírja a meglátogatottat, de olykor riportszerűen elfakul, ahol Barsi adatközlésre szorítkozik, összegez és kommentál, ahol ő világítja meg közvetlenül a kort, s fest történeti hátteret. A keletkezésük sorrendjében közölt negyven írás közt akad néhány, amely ' jellege, eléggé ki nem érlelt novellisztikus sajátossága miatt kimaradhatott volna. Az összbenyomás ettől függetlenül kedvező. A kötet nem csupán a szerző életművében mondható jelentősnek, hanem mindenképpen értéke irodalmunknak is. EGRI VIKTOR ■ i f)M <■ Dénes György versei | Amulj még f , I Amulj. ámulj még, -o s törj össze minden fájdalmat magadban, ringasd szemedben bokrok sárga lángját, -a ringasd a zenét, hadd follyon össze benned, ami szép. Szikrázzon sorsod könnyben, szenvedélyben és igy rajzolja fel a végzet árnyát; s te igy fogadd a teljesség ízét, a halhatatlan csillagok futását. Nem árvaság ez. Por vagy ím, a porban, hűs fűszálakban serdülő mosoly, felszállsz a harmat párás melegével, szabad madárként bujdosol. A tárt világban árván s boldogan hevülsz a csillaggyűrűs éggel... S mert ember voltál, sóvár szívvel égsz el. Föl, föl a mélyből Felbukkantam a rettenet sűrű közegéből, az álmok torz halmazából, föl a napra, s kitártam a szívemet. Mennyi szépség és mennyi hű látomás, színek kavalkádja, mennyi isteni forma s változás; borzongat, csikland a derű, mely átring élő s holt világon, gyógyít, behint mirhával, zenével, együtt lélegzem földdel, csillagokkal, zizeg a fény, hull reám a virágpor. Nyári éj Ml ez a szárnyas csillogás? Térdepelnek a gyönge fák. A holdas éj varázskőrén fonákján csordul el a fény. Lebeg a könnyű szél s megáll, kristálytömbökben forr a nyár. Csöpp tündér szénaágyra hull. Ujjongó lelkem elcsitúl.
