A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-08-11 / 32. szám

Milliók legjobbjai KIROV, tkp. Szergej Mironovles Kosztrikov (szül. 1886. III. 27) — orosz forradalmár, a Szovjetunió Kommunista Pártjának egyik ki­emelkedő vezetője. Az 1905—07-i polgári forradalom idején a tomszki munkások fegyveres harcát vezette. 1909-től Észak-Kaukáz'usban fejtett ki pártszervező munkát. Mint a Vörös Hadsereg egyik parancsnoka 1919-ben Asztrahán védelmét irányí­totta, és részt vett Gyenyikin had­seregének szétzúzásában. 1921-től Azerbajdzsán Kommunista Pártja Központi Bizottságának titkára volt, 1923-ban az SZKP Központi Bizott­ságának tagja. 1925 után Leningrád­­ban nagy része volt a trockista­­zinovievista pártellenes csoport le­küzdésében. 1920-tól a leningrádi területi pártbizottság titkára, 1930- tól a Politikai Bizottság tagja, 1934- től a párt Központi Bizottságának titkára volt. 1934. december 1-én Leningrádban merénylet áldozata lett. Igen gazdag irodalom foglalkozik már a dél­amerikai indiánokkal, mégis élnek az őserdők mélyén olyan törzsek, amelyekről még senki sem írt semmit, egyszerűen azért, mert nem Jutott el oda. Olykor-olykor végigjárja a vi- HKiT lágsajtót valami hir, hogy eltűnt ez vagy az az expedíció, s ilyenkor nem marad el a feltevés, hogy tagjait vadak támadták s ölték meg. Itt-ott megmene­kül valaki a zöld pokolból s aztán beszámol az őserdők mélyén élő primitív emberekkel való találkozásáról. Nemrég tért vissza kétéves ott-tartózkodás után a ve­nezuelai őserdőkből két fiatal tudós, NORBERT FRICK és HERMANN SCHLENKER. Felfedező útjuk során két Indián törzsre bukkantak; ezek még ma is ugyan­úgy élnek, mint őseik tízezer évvel ezelőtt. Élményeik annyira ritkák és érdekesek voltak, hogy érdemes lega­lább röviden foglalkozni velük. A fehérek és európaiak számára több mint a poklot jelenti ez a vidék. A hőmérséklet napközben 40 Celsius fok körül mozog, a levegő páratartalma százszázalékos. Az ember testének nem takart részeit maláriahordozó szúnyogok milliói lepik el. Mérges kígyók és mérges óriáspókok lesnek lépten-nyomon áldozataikra. Felhő­­szakadások özönvízzel árasztják el a vidéket, és nincs hova menekülni előlük. Az élelem valami szörnyűséges, de az ember végül is legyőzi utálatát és lenyeli, ha na­gyon éhes. S mindehhez az állandó félelem Dél-Ameri­­ka két legkegyetlenebb és legprimitívebb törzsének: a janomamóknak és a makiritarióknak mérgezett nyíl­vesszőitől. Nincsenek itt utak, repülőterek, telefonállomások, rendőrség, orvosok. A kegyetlenség, a láz, a méreg és az erőszak uralkodik. Vadul tenyésznek a legfantaszti­kusabb orchideák, s a fák lombozatában a legtarkább papagájok tanyáznak. Eredeti, érintetlen őstermészet. Mint a paradicsomban, de szörnyű, félelmetes paradi­csom ez, Kutatóútjuk során először a janomamók kicsi falu­jára bukkantak, ami tulajdonképpen egyetlen hatalmas köralakú, középütt nyitott pálmalevél-kunyhó. A jano­mamók ugyan közösen élnek megerősített falujukban, de csak azért, mert így jobban tudnak védekezni. Sem­miféle törzsi hűséget, összetartozást nem éreznek. Kö­zösen járnak vadászni, de a zsákmányt nem osztják el. Aki semmit sem ejt el, az éhezhet. A sült majomhús a kedvenc ételük. íjukkal és kétméteres mérgezett he­gyű nyilaikkal húsz méter távolságból is lelövik a maj­mot a fáról. Minthogy nem ismerik a kést, nem távo­­lítják el a belső részeket s a majmot szőröstül-bőröstül megsütik. Nehéz az élet az őserdőben és sok veszélyt rejt ma­gában. Ezért is olyan furcsák a törzsi szokások. Ha meghal a törzs valamelyik tagja, testét elégetik s ham­vát beleszórják egy banánlevesbe. Ebből mindenkinek ennie kell, hogy az elhunyt szelleme és ereje átszálljon a többiekre. Az özvegynek véres sebeket kell ejtenie a ragadozó piranya hal fogaival az arcán és hamut dör­zsölnie a sebekbe. Csak amikor az „özvegyi jelek“ tel­jesen behegednek, mehet ismét férjhez. A makirilariók, akik néhány kilométerrel északra a Sierra Parima hegységben laknak, a fejlődésnek már valamivel magasabb fokán állnak. Eszközöket készíte­nek, ügyes fazekasok és takácsok, kereskednek a készít­ményeikkel és a kést is használják. Érintkeznek ugyan a környéken lakó civilizáltabb törzsekkel, de még min­dig vadon és primitíven élnek, a civilizációval való minden érintkezés nélkül. A venezuelai kormány kísér­letet sem tesz, hogy civilizálja ezeket a törzseket, el­vezesse őket a huszadik század második felébe, elvigye közéjük a felvilágosodást és az egészségügyi gondosko­dást, megtanítsa őket írni és olvasni, egyszerűen azért, mert — nincs rá pénze. A makiritariók szintén vadászok, noha már sütnek maniók-kenyeret is, ismerik a fűszereket és gyűjtöget­nek mindenféle ehető bogyót és gyümölcsöt. Ha már éppen a konyháról van szó, el kell árulnunk, mi a ked­venc ételük, amivel minden vendéget megkínálnak, s így a mi két utazónknak is meg kellett kóstolnia. Ne haragudjon meg a kedves olvasó, ha netalán felfordul a gyomra, de mindkét utazó egybehangzóan azt állítja, hogy kitűnő ízű étel ez, amely a rákhúsra emlékeztet. Az ünnepi lakoma azzal kezdődik, hogy nők egy cso­portja, rövid botokkal felfegyverkezve, lemegy a közeli patakra. Órák hosszat döfödik az iszapot s keresnek úgy három centiméter vastag és nyolcvan centiméter hosszúságot is elérő kukacokat. Ila megtelik a kosár, haza indulnak s az egész falu nagy üdvrivalgással fo­gadja őket. Kezdődnek az ünnepi előkészületek. A ku­kacokat kibelezik, apró darabokra metélik s bedobják a fortyogó, forró vízbe. Amint a hús megfehéredik, kész az étel. Pálmaleveleken tálalják, leöntik cumacéval — borsból és őrölt hangyákból készült pikáns mártással és manioklisztből sütött lepényt fogyasztanak hozzá. Míg a nők készségesen elárulták csemegéjük recept­jét, a férfiak nem árulták el fegyvereik, mindenekelőtt a hosszú fúvócsövek és a mérgezettt hegyű nyílvesszők készítésének a titkát. Ellenkezőleg, amikor a két utazó kérdezősködni kezdett, ellenséges magatartással talál­ták magukat szemközt. Az indiánok még azt is meg­kísérelték, hogy megtámadják őket a sátrukban. A két kutatónak késen kívül semmiféle fegyvere nem volt, s arra gondoltak, hogy a kurare igen veszedelmes ideg­bénító hatású méreg. Az indiánok az orruk előtt hado­násztak íjaikkal és mérgezett hegyű nyilaikkal. Félel­mükben és kétségbeesésükban elhatározták, hogy a végső eszközhöz folyamodnak, amivel rendelkeztek. Szí­nes rakétákat, durranó patronokat és szirénázó röppen­tyűket gyújtottak, amelyeket egy, az őserdőt jól ismerő barátjuk tanácsára vittek magukkal. A hatás egészen váratlan volt. A támadók nyakukba szedték a lábukat, s a két utazó az éjszaka védelme alatt elmenekült. —ta— AZ ORINOCO if erdeiben KOLLONTAJ, Alekszandra Ml­­hajlovna (1872. III. 31) — az orosz kommunista munkásmozgalom har­cosa, szovjet diplomata. Tanítónő volt. A 19. század 90-es éveiben kapcsolódott be a forradalmi moz­galomba. 1906-ban a mensevikekhez csatlakozott. 1908—17 között a cári kormány üldözése elől menekülve külföldön élt; 1915-ben a bolsevik párt tagja lett. Kapcsolatot tartott fenn V. I. Leninnel is. 1917-ben visszatért Oroszországba s a párt Központi Bizottságának tagja lett. A forradalom győzelme után tagja volt a kormánynak, és fontos álla­mi, valamint pártfunkciókat töltött be. 1920—21-ben részt vett a „mun­kás ellenzék“ pártellenes frakciójá­ban. 1923-tól diplomáciai tevékeny­séget folytatott; Norvégiában, majd Mexikóban volt a Szovjetunió köve­te. 1930-tól 45-ig a Szovjetunió svédországi követe, 1945-től a Szov­jetunió külügyminisztériumának ta­nácsosa volt. Meghalt 1952. március 9-én. A makiritariók csemegéje a készült mártással leöntött nagyságúra megnő borsból és őrölt hangyákból jött kukac, amely kolbász A janomamók ököllel intézik el a nézeteltéréseket. Aki elszalad, vesztett. Az ilyen párbajok gyakran halálos kimenetelűek

Next

/
Thumbnails
Contents