A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-04 / 31. szám
23. Az ágyúsokat magas hó borítja, az utakat csak a kert elülső részében tisztították meg, minél beljebb hatol a kertbe, annál vastagabb rétégben lepi be az ösvényt a hó. Arrafelé nem jár senki. Hadraba nyilván fel sem tételezi, hogy valaki odatéved. Martina lába egyre mélyebben süpped a hóba, cipője kivágásában már érzi a hidegét, mégsem fordul vissza. A magas, behavazott fákon átnyúló láthatatlan kéz már elkapta és nem ereszti el. A fal menti gyalogösvényre érve földhöz szögezi a meglepetés. A havat megszámlálhatatlan lábnyom taposta le. Karai tehát mindennap eljött, járt fel és alá, várt, hallgatása ellenére is hitte, hogy visszatér! A hóban kereszteződő lábnyomok jobban meghatják, mint Karai levelei. Mennyi szerelmes vágy, mennyi odaadás, mennyi hit van beléjük írva. Alig néhány lépés után az ijedtség halk kiáltása tör ki belőle. Még mielőtt felocsúdik, egy hátulról kinyúló kéz a karjába rántja, megfordul vele a világ, csókok özöne hull rá, mint tüzes jégeső, és Martina egyszerre tüzet fog, lángra lobban, teste elernyed, átadja magát a férfi szenvedélyes gyöngédségének, lélegzete elnehezül, karja Karai nyaka köré fonódik, Martinából nem marad benne semmi, most Sylva, csak Sylva, és nem is kívánja, hogy másvalaki legyen! Martina sok keserű könnyet hullatott, amíg elhatározása megszilárdul: elmegy Prágából. De aztán gyávasággal vádolta magát. Szökéssel akar megmenekülni! Menekülés! Szökés! Mi elől? önmaga elől? Hiszen nem szereti Karait, nem szereti! Ökölbe szorított kézzel, összeszorított foggal futkos a szobában, és tízszer, százszor elismétli a két rövidke szót. Nem, ebben nem lesz Sylva, nem szabad, hogy Sylva legyen. Ebben soha. Ha Toman visszajön, tisztán, őszintén akar a karjába simulni, mert csak őt szereti, sohasem szeretett senki mást, és nem is fog mást szeretni. Ami tegnap este lejátszódott, csak érzéki eltévelyedése volt, szívét, és a szívébe zárt érzések kincsét nem érintette. Igen, az érzékek sötét tombolása, a számla, amit átvet Sylva életének egyéb számláival, de amit nem szándékszik és nem is fog kifizetni. Elmegy Prágából. Bárhová. Európa nagy. Utazni fog, és csak akkor jön haza, ha Tomantól megkapja a hírt, hogy ő is hazatér. Ha Toman itt lesz, minden megoldódik. Búcsúlevelet írt Karainak, inkább dúlt, mint hűvös sorokat vetett papírra, és a levelet nem a főpostára, hanem egyenesen Karai címére küldte. Bécsen át még aznap délután Triesztbe utazott. Ott töltötte a szentestét, nyomott hangulatban, magányosan. Vajon hol és hogyan tölti ezt a napot Toman ? És milyen lesz Karai ünnepe? (Ezentúl már nem kap tőle levelet!) Bármennyire erőlködik, egyikükre sem tud gondolni anélkül, hogy a másik közéjük ne furakod jón Ez megalázza és felizgatja. Prágából határozott terv nélkül utazott el, csak most döntötte el az útirányt. Trisztet is hó borítja, de a hó az utcákon undorító locspoccsá olvad. Az idő nedves, barátságtalan, Martina napfény és meleg után vágyik. Tehát tovább délre. A ködös, nyugtalan tengerre nem kívánkozott, annál kevésbé, mert megtudta, hogy csak tehergőzösön utazhatna. Inkább a vasutat választotta, és így jutott el kerülővel Splitbe. Megérkezését követő napon egy angol kirándulóhajó vetett horgonyt a spliti kikötőben. Velencéből Egyiptomba vitte utasait. Ez egy csapásra megoldotta az útirány kérdését. Martina gondolkodás nélkül döntött. Minél messzebb kerül az otthonától, annál jobb. A meleg déli ég alatt hamar magához tért. Szűk, festői utcák, tágas, homokos terek, színesen, lármásan hullámzó egzotikus sokadalom... a szüntelenül változó színen egymást követték a benyomások, a friss élmények özönében felmorzsolódott, szétfolyt a múlt, akár a tengerparti dűnák. Egy idő múlva már Karai levelei sem hiányoztak neki, sőt emléke is elhalványult. Martina megkönnyebbülten érezte, hogy elszakad ettől a nyomasztó tehertől. Visszatért önmagához. Itt, idegenben, ahol nem fűzte bizalmas kapcsolat a környezetéhez, nem esett nehezére, hogy Sylva Toman legyen, mert egyben Martina is lehetett. A tél hátralevő részét Egyiptomban töltötte, és amint a tavasz közeledtével fokozódott a meleg, Ciprus szigetén és Athénen át egyre északabbra költözött, míg végre március elején megrekedt Korfuban. A Hotel ďAngleterre et Belle Venise sarokszobájának ablakából tágas, festői kilátás nyílik. Az egyik oldalról karcsú cédrusok csúcsán és színes háztetők bizarr keverékén át Fortezza, Spianatö és a kikötő felé látni. Észak-Epirus rozsdaszínű, kopár dombjaival a háttérben, a másikról, a Monrepos és a Achilleion irányban, parkok hullámzó, üde zöldjére. Kibomlott a tavasz, Martinát elkábítják a buja színek, illatok a mélykék ég alatt, a virágpompába öltözött ezüstösen áttetsző olajfa- és narancsligetekben. Hatalmas, százesztendős ciprusok fekete ágai közt azúrkéken csillan át a napfény elöntötte tenger. A legelésző juhnyájak római pásztorkölteményeket idéznek. Az utakat óriási, tüskés fügekaktuszok és áloék szegélyezik, az áloé lándzsás levélzetét mintha zöldeskék pléhből kalapálták volna, közöttük csótárjukon rakománnyal csgcsik poroszkálnak, félig török, félig görög színes népviseletben a fajákok utódainak facipője kopog. Ezeréves platánok mély árnyékában tiszta források zenéje, a vénségesen vén fák talán még látták az ifjú királylányt, akit elbűvölt a meztelen Odisszeusz. A magány hosszú órái a szubtropikus növényvilág buja gazdagságában, a Monrepos-park lankáin, ahol a csöndet csak milliónyi énekes kabóca cirpelése zavarja meg. Sötétkék öböl kellős közepén sötétzöld sziget, rajta hófehér kolostor ... mikor a fajákok bárkája, amely Odisszeuszt Ithakába vitte, visszatért, lesújtptt rá Poszeídon haragja, és az isteni mindenhatóság örök jeléül szigetté változtatta. Pontlkonisi, milyen áldás a lányszívnek a te varázsod ... az est rózsaszínű párája a tenger halk zsongása mellett leereszkedik böcklini ciprusaihoz, mialatt az Achilleion tövében a sűrű, édes lila alkonyatban felvillannak a halászkunyhók első fényei! Martina hosszú sétákat tett a szigeten, vagy fehér rojtos baldachinnal fedett, tetszetős, könnyű kis kocsin vitette magát. A tarka kalapos, olasz kocsisok zörgőcsontú gebéjükre füttyentgetve csodálattal villantották rá parázsló, fekete szemüket és Spianatóban vadul taposták a csengőt, mintha a járókelőket figyelmezteni akarnák a szépségre, akit van szerencséjük kocsikáztatni. Martinát megrészegítette a szivárványos szépségében tündöklő természet, a derűs, vidám táj pasztellszínű csodája, mintha ligeteiben és forrásaiban, patakjaiban és fáiban smaragdszínű rétéin és meredek hegyoldalain még nem haltak volna ki a kéjsóvár szatírok, és a kacér nimfák még nem hervadtak volna csúf vénasszonnyá, mióta könnyűlábú vitézek délről és délkeletről idehozták őket. A zöld zsalugáterrel árnyékolt elegáns étteremben kimért angol férfiak pofaszakálla, és asszonyaik karcsú nyaka hajol a csillogó porcelánok, kristályok fölé, velencei, spliti, dubrovníki, durazzói, athéni, smyrnai és ancónai olasz meg görög kereskedők kerepelnek és gesztikulálnak, keményen éneklő dallamossággal cseng az ősz hajú régész családjának francia beszéde, a tudós a görög kormány engedélyével a kultúrrétegek évszázados lerakódásait kutatja át. Napbarnított fiatalemberek a perzselő nap hevével telítve a távolból udvarolnak a magányos hölgynek, akit fiatal özvegynek néznek, de legfeljebb pillantásukkal mernek közeledni hozzá, mert elegendő volna egyetlen panasz, és Splnulas úr. a szálloda igazgatója nyomban intő figyelmeztetést küldene szét a férfiasztalok között. Martinának mindamellett hízeleg a férfiak csodálata, mert a figyelem életében először szól csakis neki, s az izgalom, a rokonszenv rejtett szikrázásával tölti be a levegőt. Békés nyugalom veszi körül a fehér, vörös, narancssárga és kék csokorrá varázsolt tavaszi fák alatt. De a derült égből egyszerre lecsapott a villám. Egy pénteki napon történt. A postagőzös kétszer hetenként hoz Dubrovnikből és Rotorból olasz meg osztrák újságokat. Martina a kora délelőtti órákat szívesen tölti a szálloda kertjében az alacsony terebélyes datolyapálma alatt. A szolga éppen a villásreggelijét hozta. Martina egy pohár narancsvörös, zamatos, és amint már tapasztalta, nem éppen veszélytelen korfui bort kortyolgatva kezében a reggel érkezett újsággal. Szórakozottan lapozgatta, egyszerre meghökken, elsápad, a következő pillanatban felugrik, a bambuszasztalkát siettében mindenestől feldönti, de oda se hederítve beszalad a szállodába. Tudja, hogy Tomannak nem nyújthat semmi néven nevezendő segítséget, ám tétlen sem maradhat, amikor lelkében kétségbeesett segélykiáltás visszhangzik. Egy szempillantás alatt döntött. Berontott az igazgatói irodába, ahol a karcsú, bőbeszédű, agyafúrt Spitt ulas úr trónolt az íróasztal mögött, és izgalomtól remegő hangon kérte, hogy telefonon foglaljon neki helyet a postagőzösön, majd a tátott szájjal bámuló személyzetre ügyet sem vetve rohamléptekkel felszaladt a szobájába. Félóra alatt elkészült a csomagolással. Még mielőtt az igazgató felocsúdott, Martina már kifizette a számláját, és autón száguldott a kikötőbe. Utolsó percben szállt fel a „Srbina“ fedélzetére, nyomban rá felhúzták a vasmacskát, a hajó kifutott, és a sivár, kietlen albán tengerpart mentén elindult észak felé. Martina úgy gondolta, hogy elhajózik Splitbe, és onnan vonaton utazik tovább, de a kapitány, aki látta, hogy valami okból nagyon siet, jobb megoldást ajánlott. Partra szállítja Rotorban, ott kocsit bérelhet, az elviszi Zelenikába, onnan Metkoviéon és Saraj evőn át vonaton megy Zágrábba, ahonnan már közvetlen vasúti összeköttetése van Bécsbe. Így két teljes napot nyer. Két napot! Martina még így is remeg türelmetlenségeben. Két nap és két éjszaka, amíg eljut Rotorba. Az újsághír már most három napos! Mire Bécsbe ér, egy hetes lesz! Ki tudja, hol találja meg Rauchberger professzort! Miért nem létezik valami gyorsabb közlekedési eszköz! Miért nem találták fel tíz évvel hamarább a repülőgépet, amiről annyit írnak! Most már talán rendszeresen lehetne repülni vele ... Megmutatta a kapitánynak az újságot, és őszintén feltárta gondjait. De a kapitánynak nem kellett a cikket újra elolvasnia, pontosan ismerte az esetet. De még mennyire! (Folytatjuk)
