A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-16 / 24. szám
hazai tájak A Hét szerkesztőségének és a Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya idegenforgalmi bizottságának cikksorozata hazánk szépségeiről és történelmi nevezetességeiről. Barangolás a Šahy - Trstená útszakaszon Szlovákiai barangolásunkat Sahynál (Ipolyságnál), a csehszlovák-magyar határátkelőnél kezdtük. Zvolenbe érkeztünk. A kies és varázslatosan szép vidék bámulatba ejti a turistát. — Nagyon szép, de nagyon szegény vidék — mondogatták még negyed évszázaddal ezelőtt azok, akik ezen a vidéken, Közép-Szlovákiában jártak, ahol nagyon kevés a termőföld és a feudális, majd a burzsoá korszakban nem törődtek azzal, hogy az itt lakó, ezen a területen élő polgároknak munkalehetőségeket biztosítsanak. A bányászat mellett legtöbbnyire állattenyésztéssel és fakitermeléssel foglalkoztak ezen a tájon, de sem ebből, sem pedig a vidék szépségéből a lakosság nem tudott megélni. A férfiak vándorbotot fogtak és szétszéledtek a nagyvilágba. Főleg az építkezéseken kerestek munkát. Bécsben, Prágában, Budapesten s más európai nagyvárosokban találtak szűkös megélhetést. Építették a városokat, vagy a szénbárók rabszolgáivá váltak Belgiumban, Franciaországban; vagy pedig áthajóztak a tengeren túlra, ott kerestek szerencsét. Sokan vándoroltak ki az Újvilágba, de amikor megöregedtek és már nem tudtak dolgozni — a legtöbben éppen olyan szegényen, mint ahogy fiatal korukban a világba mentek — tértek vissza a szeretett szülőföldre, amelynek szépsége és varázsa hívta vissza őket. A közép-szlovákiai vidék titokzatos barlangjai, furcsa sziklái, hol bővizű, hol elapadó forrásai, porrá omlott vagy romos várai már a régmúltban is felkeltették az itt lakó ember érdeklődését; szárnyat adtak képzeletének és szakadatlanul ösztönözték arra, hogy a tárgyakat és a jelenségeket önmaga számára megmagyarázza és a világról alkotott képébe illessze. A természetet járó embert is megfogja egy táj vagy természeti jelenség által keltett hangulati kép vagy a róla szóló monda. Közép-Szlovákia vidékein sok-sok monda keletkezett. A nélkülözés és a nyomor vette szárnyra és az emberek úgy hittek bennük, mintha igaz, megtörtént dologról lett volna szó. Már jó néhány esztendeje, amikor először jártam be ezt a vidéket. Találkoztam egy öreg bacsával, aki esténként pipafüst mellett mondott el nekem néhány közép-szlovákiai népmondát. Ügy mesélte el őket, mintha igaz történetek lennének, s talán igaza is volt... A sok közül egyet én is elmondok. — Még nem is olyan nagyon régen, errefelé nagy volt a szegénység — kezdte a bacsa. — Olyan szegények voltunk, mint a várromok egerei. Jól emlékszem még én is arra az időre, amikor még a kenyér is nagyon szűkén volt. Éheztünk és sokat fagyoskodtunk, mert tüzelőnk sem volt. A környező erdőkben ugyan fa bőven akadt, de az uraság még a rőzsét sem engedte ingyen összeszedni, azért is pénzt akartak. Nekünk akkoriban még a lyukas garasból is nagyan hígan volt, így hát télvíz idején korgó gyomorral fagyoskodtünk; a telet legtöbbnyire mint a medvék átaludtuk. És jóval ezelőtt, amikor még dédapám őrizte a nyájat, még rosszabb idők jártak errefelé. így hát nem is csoda, hogy az emberek vándorbotot fogtak és nekimentek a nagyvilágnak. No, de nem is ezt akarom most elmondani — folytatta az öreg juhász —, hanem azt, amit nekem még gyermekkoromban mesélt a nagyapám. A másik dombtetőn túl lakott egy öreg bacsa... A nevére már nem emlékszem. Az öregnek volt egy fia. A fiatal, erős legény megunta a sok nélkülözést és elhatározta, hogy világgá megy. A fiatal legény az öregektől hallotta, hogy a hetedik hegyen túl a völgyben kincsnek kell lennie, mert ott sokszor láttak éjjel kékesszínű A közép-szlovákiai kerület székhelyén, Banská Bystricában európai hírű kőfaragó mesterek dolgoztak. Képünk a város főterén álló egyik ház díszbejáratát mutatja be. lángokat fölcsapni a földből. Az öreg bacsa fia útnak is indult. Néhánynapos barangolás után fáradtan, kimerülve érkezett meg abba a völgybe, amiről azt mesélték, hogy ott éjjel táncot jár a kék láng. Megpihent, majd pirkadatkor munkához látott. Nagyon szomorú volt, hogy a fáradtság és az álom erősebb volt, mint a kíváncsisága, és a holdfényes éjszakán nem láthatta a fel-felcsapó lángokat. Nemsokára fényes, fekete köveken koppant az ásója. Aranynak, kincsnek azonban híre-hamva sem volt. Egész nap ásott, de csak fekete köveket talált. Esteledvén tüzet rakott. Az égő gallyakat a fekete kövekkel rakta körül. Egyszercsak azt látta, hogy azok izzanak, mint a parázs. — Varázslatos kő ez, itt kincsnek is kell lennie — gondolta a legény és elhatározta, hogy tovább ás. Addig ásott, míg élelme tartott, de sem kincsre, sem aranyra nem bukkant, így Íját nem maradt más hátra, a fekete, izzó kövekből vitt egy tarisznyára valót haza. Otthon is kipróKözép-Szlovákia egyik ékköve: Banská Štiavnica. Az ősrégi bányászváros vára már a tizenharmadik században épült. A tizenhatodik században, átépítéskor kapta mai formáját. bálták és kiderült, hogy jobban melegít, mint a fa. A varázslatos fekete kő híre hamar elterjedt a környéken és az urak fülébe is eljutott. Körülzárták a vidéket, a szegényeknek nem adtak belőle. És azt a fiatalembert, aki rátalált az izzó kőre, elűzték. A hiszékenyeknek azt mondták, hogy a fekete kő a sátán tüzelője, azzal fűtik a poklot, ahhoz hozzá sem sfeabad nyúlni, mert ha azt égetik, akkor ők is odajutnak, vagy élve elnyeli őket a föld ... A közép-szlovákiai népművészetnek is nagy múltja, hagyománya van. Képünkön gyetvai legény fujarával. Eddig a népmonda ... Lehet, hogy így volt, lehet, hogy valamikor nagyon régen ezen a vidéken így akadtak a szénre. No, de térjünk vissza a mondák világából ismét a valóságba. Az évszázados nyomornak és szegénységnek ezen a vidéken is hadat üzentek. A második világégés utolsó hónapjaiban éppen ennek a gyönyörű, de szegény tájnak a népe lázadt fel az elnyomás és a fasiszta terror ellen. A felszabadulás után a szabad és boldog országban mérföldes léptekkel fejlődött az új élet. Az azelőtt szegény és elhagyott területen, amelynek csak szépsége és romantikája volt, gombamódra szaporodtak a gyárak, az üzemek. Ma a középszlovákiai dolgozóknak már nem kell elhagyniok szülőföldjüket, otthon dolgozhatnak olyan kereseti lehetőséggel, amely biztosítja családjuk megélhetését. Az itt épült új, korszerű erőművek áramot szolgáltatnak és ma már Közép-Szlovákiában sincs egyetlenegy falu, ahol ne volna villany, és az itt kitermelt ásványi kincsek és nyersanyagok is a lakosság életszínvonalának az emelését szolgálják. Az elmúlt évek során az építkezés is hihetetlenül fellendült. Új városok, városrészek épültek, és itt is új korszerű lakóházakba költöztek. A felszabadulás óta eltelt évek alatt itt is eltűnt a nyomor, és az emberek méltóságukhoz mérten élnek. A sokat szenvedett közép-szlovákiai nép ma már boldogan él, és az öreg bacsák is elfelejtik lassan azokat a mondákat, melyek a szegénységről, a nyomorról szólnak. Csak a krónikás jegyzi majd fel, hogy valamikor, nem is olyan nagyon régen, a szegénység és a nyomor volt az úr errefelé... (k) Sliač híre-neve már régen túljutott hazánk határain. Sok ezren lelnek gyógyulást évente az itteni hőforrások vizében.
