A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-09 / 23. szám
15. Toman apjának fonógyára volt Észak-Csehországban, amit részvénytársasággá alakított át. Most nyugalomba vonultán élt Prágában, a Vladislav utcában, egy ódon komor ház rézveretes, nagy tölgyfakapuja mögött. Feleségével jött, két apró, nyeszlett öreg, szótlanok és kimértek, de mohón lesik az újabb híreket, kíváncsiak a menyükre, akit az esküvő óta alig kétszer láttak, és gondolatban szemére vetik hosszú külföldi tartózkodását. Nem mernek nyílt célzást tenni, bár többször sóhajtozva emlegetik a modern világot, amit már csak házuk ablakainak nehéz függönyei mögül szemlélnek. Nem értik a mát, és nem is próbálják megérteni. Ellenszevvel tölti el őket. Ö, az ő ifjúságuk idején még szép, nemes és értelmes volt a világ! Fiúk terveit sem helyeselték — ők a világ minden kincséért sem szállnának tengerentúli hajóra —, és menyüktől rossz néven veszik, hogy nem gátolta meg Vladimír esztelen vállalkozását. A gondolatra is kileli őket a hideg! A tenger, méghozzá a Jeges-tenger! Vladimír mégis elment, ök ketten pedig elkeseredetten bebújtak a házukba, mint valami kagylóba, szívfájdító, komor jóslatokkal rémftgették egymást, és még jobban korlátozták amúgyis szerény társadalmi kapcsolataikat. Oličnak sem tudták megbocsátani, hogy nem találtak nála megértésre tiltakozásukban egy ilyen nagyravágyó, őrült kaland ellen, mint a Rauchberger expedíció, amit meggyűlöltek, mióta nekik sem sikerült fiukat a részvételtől eltéríteni. Martina mindössze egyszer találkozott velük: Sylva esküvőjén Bécsben. Akkor ellenszenves, különc emberek benyomását keltették, talán éppen ezért most egy csöppet sem félt a találkozástól. A két öreg konvencionális bánatra görbült szájjal, konvencionális részvéttel érkezett, de hamarosan felélénkítette őket a sikertelenül leplezett elégedettség, hogy a szerencsétlenség nem a menyüket, érte, hanem csak a testvérét. A vak sors is kedvez néha az olyan embereknek, akik ezt megérdemlik. (Persze rá volt írva az arcukra, hogy menyük a sors kegyét csak azért érdemelte meg, mert a fiuk felesége.) — Vladimírt összetörte volna az a csapás. Képzeld csak el... de nem, te ezt még elképzelni sem tudod. Talán tál sem élte volna, ahogy ismerem. Vétkes elővigyázatlanság! Hiszen te is hajszál híján ottvesztél — összegezte Toman úr a véleményét, és Toittanné asszony nagyot sóhajtott, de ráncos, sárga arca hem tudta mit részesítsen előnyben: megkönnyebbülését, hogy a dolog végül mégis szerencsésen végződött, vagy sajnálkozását Martina halála miatt. Martina Világosan olvasott Tomanné gondolataiban, és elfogta a keserűség. Átlátott az anyósán. Nem, ezek ketten nem gyászolják, nem éreznek őszinte bánatot, egy szép, fiatal élet korai pusztulásán. Csak színlelik a gyászt, de még az alakoskodásuk is sikerületlen. Nekik is elég, hogy Olič elnöknek most csak egy lánya van. Mindig is elég lett volna, hiszen nincs második fiuk. Ők is fölöslegesnek tartották Martinát! A két öreg kínos szünetekkel megszakított, egyórás üres beszélgetés után végre elment. Magára maradva Martina még hosszú ideig bőszülten járt fel és alá a szobában. Hát így gondolnak rá Toman szülei. Hidegen, részvétlenül, közömbösen. Három hónappal ezelőtt az esküvői lakomán elárasztották mézesmázos hízelgéssel, figyelemmel, a benső barátság színlelt jeleivel. (Igen, ösztöne már akkor is helyesen figyelmeztette az öregek álszent kedvességére!) Martina hirtelen megállt, haragja egyszerre nevetésbe csapott át. Magán nevetett maró öngúnnyal. Milyen jogon haragszik rájuk? Milyen jogon lázad fel ellenük a halott? Harag helyett örülnie kell, hiszen ezek az emberek Sylváról ömledeztek, Sylvát magasztalták, szerették, féltették. Mit kívánhat még? Megkapta amit akart: Sylva életét, sorsát, boldogságát, az emberek csodálatával, szeretetével, hízelgésével, túlbecsülésével együtt, mindennel együtt, amit annyira irigyelt, és amit oly fájdalmasan nélkülözött. A két öreg egy teljes óra hosszat minden szavával bizonyította, hogy ez valóban így van. Másnap reggel, alighogy kinyitotta a szemét, első gondolata volt: a rózsák ! Legszívesebben azonnal megkérdezte volna Cilkát, de türtőztette magát. Ha Cilka többet tud a titokzatos virágküldeményről, mint ő maga, jobban mondva: ha tudja azt, amit neki is tudnia kellene, veszedelmes csodálkozást keltene benne. Az is elég, ami tegnap történt. Már a küszöbön látta, hogy nem tévedett. Az asztalon friss csokor díszeleg, éppolyan szép, mint a tegnapi, csak azzal a különbséggel, hogy a lángcsomó közepén egyetlen csodálatosan dús, fehér dália áll, magányos volta valami felkiáltás félét, vagy kérdőjelet fejez ki. Martina nem biztos benne, nem tudja pontosan eltalálni a néhány másodperc alatt, amíg az ajtótól az asztalhoz ér. Mohó kézzel megérinti a virágokat, s abban a szempillantásban mintha valami kirobbanó erő elsöpörne benne minden belső gátlást, egyszerre megelevenedik éjszakai álmának betemetett emléke. Fantasztikus fák hosszú sorát látja maga előtt. Az ágakat dús, fehér virágok borítják, mint valami habos hótakaró. A fasor enyhén emelkedik, a messzi láthatáron beolvad a sápadtkék égbolt vakító fényébe, ahonnan, mintha a mennyből szállna le, egy alak közeledik, Martina csak annyit vesz ki, hogy férfi, azt gondolja: Toman, de egyszerre magát látja, ő is fehéren virágzó fává változik, lába különös, fájdalmas gyönyörűséggel belenő a földbe, karja meghosszabbodik, és kibomlott hajával összefonódva behavazott koronává terebélyesedik, a férfi odajön hozzá, Martina most már egész közelről látja, mégsem ismeri fel, odajön, megáll mellette, mert egyes-egyedül ő vált ki a sorból, és épp itt nőtt ki az út közepén, a férfi kitárja karját, átöleli a virágzó ágakat, gyöngéd ujjakkal válogat köztük, Martina úgy érzi, mintha kibomlott haját fésülné, lehunyja szemét, egész testét elzsibbasztja a boldog várakozás. Ezzel vége, az álom eltűnt, az emlék szétfoszlott. Martina ismét ott találja magát a csokor mellett, és mintegy kettéválva figyeli, amint a rózsák fölé hajol, mohón várva a tegnap reggel és a mai álom megismétlődő édes szédülését. Arca a virágok közé hanyatlik, érzi, bűvös érintésüket, már-már lehunyja szemét, hogy alázatosan fogadja az illatos mámort. De heves rándulással hirtelen felemelkedik. A rózsák vörös rejtekében egy kis boríték függ a fehér dália szárán. Martina sápad, sápad, már olyan fehér, mint az ügyesen betűzött papír. Sokáig tart, amíg rászánja magát, hogy a csokor mélyéből remegő kézzel kihalássza a borítékot. Apró betűs, tetszetős írással ez áll rajta: Sylva asszonynak. Tehát a virág neki szól. De ki küldte? Talán valami udvarias új rokon? Nem ismeri Toman rokonait, sose törődött velük. Az írás ismeretlen. Gondos, kissé filigrán betűk. Aki ezt a két szót papírra vetette, különös figyelmet fordított az írásra. Martina szórakozottan forgatja a borítékot, majd a világosság felé tartja. Van benne valami! Türelmetlenül felszakítja. Egy cédula esik ki belőle. „Miért hallgat? Miért nem jön?" Ennyi az egész. Mindössze három szóval több, mint á borítékon. Aláírás nincs. Érthetetlen.. Martina segélyt kérő szemmel néz körül a szobában, mintha remélné, hogy valamelyik falán megjelenik a válasz, valami magyarázat, vagy legalább jeladás. Kivel szemben hallgat? Kihez nem megy? És kihez szóljon, kihez menjen? Martina kezében a levéllel egy székre hanyatlik, hol a levélre, hol a virágra nézve homlokát dörzsöli, mint az olyan ember, aki nehezen ébred késői álmából. De vadul kalapáló szíve röpül a sejtett és egyben rettegett felismerés elébe. Arcán egymást váltja a piros meg a fehér, ujjai idegesen gyűrögetik és újra kisimítják a semmiből érkezett felszólítás áldatlan kérdőjeleit. Alig egy hónapja lépett Sylva nyomdokaiba, és életútját lépésről lépésre követte visszafelé, egyre mélyebbre hatolva a titkos reményben, hogy ily módon eljut arra a pontra, ahol Sylva letért közös útjukról. Ez mindmáig izgalmas, de eredményes vállalkozásnak bizonyult, simán haladt kitűzött célja felé. Nem bánta, hogy ismeretlen tájékon megy át, mert a nyomok mindig az előre feltételezett, tehát a helyes irányba vezettek. Most először érte meglepetés ... Merre kanyarodik az út. Miért törik meg derékszögben? Martina érzi: Sylva útja az ismeretlenbe fut, s eltűnik a hallgatag kövek között. Ügy rémlik neki, mintha egész idő alatt most először emelte volna fel a szemét, hogy védtelenségében megsebezhesse az ismeretlen, aggasztó táj képe, ahová tudtán kívül került. Aznap bement a városba és egy ébresztőórát vásárolt. Hat órakor csengetett. Martina kiugrott az ágyból, és pongyolát magára kapva besurrant az ebédlőbe. A csukott erkélyről szabad kilátás nyílik egész a kertkapuig. Kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, közvetlenül az ablak mellett. Ha az ismeretlen ma is eljön, úgy mint tegnap, és tegnapelőtt, kell, hogy meglássa. Látcsővel felszerelve átadta magát a türelmes várakozásnak. Türelmes várakozás? Valójában remegett türelmetlen kíváncsiságában. A házban még teljes a csönd. A tiszta szeptemberi nap már felsütött a kert sötétzöld felhője fölött, és teljes őszi erejével az ablakokra tűz. Lenn a kertben kivlrult a dália, a duzzadó magok körül barnába játszanak a napraforgó Utolsó levelei. Fél hétkor nyugtalanítani kezdte a hiábavaló várakozás és Cilka óvatos mozgása a folyosón. Feszültsége elérte tetőfokát. Ha Cilka bejön és meglát itt így az ablaknál, mit fog gondolni, mérlegelte idegesen, de mégsem állt fel. Elvégre Cilkának igazán nem tartozik magyarázattal. Háromnegyed hétkor felfigyelt, izgalmában elállt a lélegzete. Első pillanatban a távcsőről is megfeledkezett. Mikor szeméhez emelte, egy szürke ruhás, jónövésű fiatalembert pillantott meg a kapu mögött. Az ismeretlen egyik kezével megnyomta a csengőt, a másikban fehér csomagot tartott, már a formája is elárulta tartalmát. Martina látcsöve elsőrangú, a távolság mégis túl nagy ahhoz, hogy kivehesse a részleteket, például a fiatalember arcát a sűrű rács mögött, annál is kevésbé, mert vakítja a nap. Az arc elmosódik szeme előtt, mint egy kép a víz gyűrűző felszínén. Felködlik benne a tegnapi álom, és szívét ismét elszorítja a homályos, izgalmas sejtelem! Igyekszik a látcsövet a lehető legélesebben beállítani, de csak a férfialak körvonalait tudja látótávolságba hozni. Megjelenésében van valami rokonszenves, valami baráti és... vonzó. Mint egy jól ismert, kedves ember sziluettje, akit váratlanul megpillantunk. (Folytatjuk)
