A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-09 / 23. szám
SVETOZAR HÚRBAN VAJANSKÝ a a m o m Jankó szüleinek földjét és kunyhóját is eladják. Kereset az egész vidéken nem volt. Szülei ugyanabban a hónapban haltak meg — a nyomorúság, az éhség, mindenekelőtt pedig a bánat rövidítette meg életüket. Jankó elhatározta, hogy világgá megy, hiszen már semmije és senkije sem volt szülőfalujában. Fiatal és erős volt, bízott két dolgos karjában. Felkészült hát, elbúcsúzott rokonaitól és könnyű szívvel, könnyű batyuval lépdelt a kertek alatt. Sem szülei sírjára, sem az ismerős kertekre vagy utcákra nem gondolt. Mintha valami ismeretlen erő hajtotta volna: csak el innen, csak el innen! — Ott jó, áhol még nem voltunk. Menjünk hát oda, ahol még nem voltunk! A kivándorlás láza éppen ellenkezője a szülőföld után való vágyakozásnak, éppen olyan titokzatos és erős ellentéte. A dűlő végén egy csűr állott. Már lebontották, csak csupasz falai és a leégett gerendák hevertek szanaszét. — Jankó! — hallatszott a csűr mögül egy csengő hang. Átugrott az omladékon, máris ott volt a falak között. Marienka állt előtte. — Hát tőlem el sem búcsúzol? — kérdezte halkan és elpirült. Jankónak eszébe sem jutott, hogy elbúcsúzzon Marienkától, hiszen semmiféle rokonságban sem voltak. — Ha már senkid sincs, hát azt gondoltam, hogy talán így nehezedre esik elmenni! Senki sem sirat meg. Marienka gyermekes, hangos sírásba kezdett. Valóban, csak a gyerekek tudnak így sírni, ha valami bánat éri őket. Jankó bizonyos szorongást érzett. Visszaemlékezett édesanyjára. Ha valakinek meghalt édesanyja jut eszébe, olyankor jó és lágy szívű szokott lenni. Marienka keze után nyúlt, de az elhúzódott tőle. Arcát is eltakarta a kötényével, aztán így szólt: — Itt van egy forint az útra! Vedd el tőlem emlékül! Jankó szive egyszerre megkeményedett. Hiszen még fiatal és hetyke legényke volt. — Nem kell az alamizsnád, add oda valamilyen koldusnak 1 — Eredj már, ugyan eredj, — szipogott a leányka sírós hangon. Hangja most nemcsak fájdalmas, hanem haragos is volt. Így sírnak a haragos gyerekek. — Hát viszontlátásra, Marienka! Szép tőled, hogy elkísértél, gyere velem még egy darabig! Azzal Jankó átugrott a romokon és szilárd léptekkel haladt tovább. De mégis visszanézett. Látta, hogy Marienka lekuporodott a sarokba és fejét a füstös falra hajtotta. — Egy év múlva viszontlátjuk egymást — szólt még vissza Jankó. ... Marienka lassan magához tért. Az ég felé tárta karjait. Jobb kezében ott volt az ezüst pénzdarab, amit Jankónak akart adni — emlékül. De a fiú makacs volt, nem kellett neki. Még a búcsú utolsó, fájdalmas perceiben is megszégyenítette, amint már azt azelőtt többször is megtette. Megfájdult a szíve. A falban egy kis rést pillantott meg. — Ide dugom a pénzt —, gondolta, és bedugta a nyílásba az ezüstpénzt. Aztán a kertek alatt hazafutott és lassan könynyebbséget érzett a szíve körül. ... Némelyik kivándorlónak jó dolga volt Amerikában. Jankónak azonban rosszul ment a sora. A nehéz munka kimerítette erejét, volt olyan idő is, hogy munkája sem akadt. Ekkor régi ismerőse látogatta meg az óhazából: a nyomorúság az éhséggel. Amikor világgá ment, pihenőhelyet keresett, de az idegenben mindenütt hűvösen fogadták. Beteg lett, a betegség utolsó garasait is felemésztette. Félig meztelenül került ki a kórházból. Tanácstalanul állt, azt sem tudta, mihez fogjon. Hej, akkor jutott eszébe Marienka ezüst forintja és arany szíve! — Hazamegyek — gondolta. De mi vár rá otthon? Megint eszébe jutott Marienka, aki olyan furcsa módon kísérte el. Egyszerre megértette, hogy a leány szerette Őt. Most már sajnálta, amit tett. A fájdalom csak újabb erőt öntött beléje. Rátalált a szeretetre és a szeretet csak erősebbé teszi , az embert. Jankó szíve hevesebben kezdett dobogni, kétségbeesése elmúlt. Dolgozni kezdett, hinni kezdett a távollevő leány szívében. A szerencse rámosolygott: keresni kezdett, keresetét ügyes vállalkozással meg is kétszerezte. Már előre örül hazatérésének, Marienkának, a szülőháznak, amelyet visszavásárolhat. Még néhány dollár és máris megveheti a hajójegyét. ... A büszke gőzhajó orrával mélyen szántja a hullámokat. Vele utazik Jankó is, szíve telítve van érzésekkel, boldogsággal. A vonat már német országokon viszi keresztül... Máris ott ül a szomszéd szénásszekerén, azon viszi haza a vasútállomástól. Szülőfaluja jelenik meg szeme előtt. Nini, itt van a csűr, ahol elbúcsúztak egymástól, de már felépítették és befedték deszkával. Marienka azonban nincs itt. — Mit csinál Marienka? — kérdezi a szomszédtól. — Fél évvel ezelőtt temettük, — felelte a szomszéd és a lovak közé csapott. Jankó szeme előtt elsötétült a világ. Meggörnyedt és csak hümmögetni kezdett. Hirtelen hangosan felsóhajtott: — Ö, én szerencsétlen kivándorló! — Miért lennél szerencsétlen? — szólalt meg a szomszéd, amikor megálltak a falusi kocsma előtt. — Van pénzed, veszel egy házat, aztán találsz asszonyt is. Milyen szerencsétlenségről beszélsz hát? Gyerünk inkább beljebb és igyunk valamit! ... Jankó nemsokára eltűnt a faluból. Nem tudott egy helyben ülni. Megint előfogta valami, aminek az ember nem tud ellentállni. Vágyakozni kezdett az ismeretlen messzeség után. Csak el innen, csak el, minél hamarabb ... Visszatért Amerikába. A pennsylvániai bányákban gyilkolta meg a bányagáz. Ott fekszik közös sírban, az idegen földben, hasznavehetetlenül, mint Marienka forintja a hasadékban ... Fordította: Farkas István Megjegyzés: S. H. Vajanský a múlt századvég és a huszadik század elejének nagy „triumvirátusához" tartozott. (Hviezdoslav, Kukučín, Vajanský). Sokat foglalkozott a szlovák dolgozók életével, különösen a kivándorlásra kényszerült szegény szlovákok sorsával. Dúdor István: Deresk, toll, 1970 Dénes György versei Emeld fel arcodét Csak a léleknél melegedhetsz, csak a lelkek zenéjén lebeghetsz tovább, mint lombjukkal a szállni vágyó fák, A sár, a mostoha rög Is felkínlódja szelíd füveit. A test a lélek bölcsességére tanít... Légy hát sorsodnak boldog gyermeke s emeld fel könnyes arcodat, szállj fel a porból, szikrázó égi tűz, virágzó gondolat, röpítsd a lomha test szabad felét a végtelenbe nyíló óceánra, hol vihar zeng és tajték hömpölyög, de fent lebegnek karcsú kék sirályok, a földi kínból szárnyaló csapat. S egymást karolják felsejlő világok. Sxdllna a fa Látod, a fa sudara lángoló arany-illa, mintha lombja szállni vágyna, mintha szállni vágyna ága. Gyönge levelén a hajnal, álomkődben hajnal-ég, felgyűlt a fa, koronáján átdereng a hamva még. Szirmát sodorja a szellő, fehér szirom hóhava, szállna a fa s visszarántja főldreejtett sóhaja. Rétak ölén Rétek ölén, tűző nap alatt szénát takarnak lányok, asszonyok, lábuk körül fullánkos láng lobog, s a lángíolyóba lépnek hallgatag. Esti bánat Leszállt a nap, kihűlt a szürke ég, a fáradt ember lehajtja fejét. A szerelem most csillagokat keres, nem tudja még, hogy azt sem érdemes. 13
