A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-09 / 23. szám

Május volt, vakítóan kék a felhőtlen ég, s ragyogott a napsugár, mintha a világ összes neoncsövét óriási csokorba kötötte volna egy láthatatlan kéz,, és csodálatos ékkő gyanánt az ég közepére tűzte volna. Torkot szorító, meleghangú, megható és könnyet csaló avatásnak voltam szemtanúja.

Katonaavatás. Ez a fogalom sok szülő, ifjú feleség és menyasszony előtt ismert, akiktől egy behívónak nevezett papírlap elszólította és a távolba vitte a kedvest. Két év nem hosszú idő, de nem is éppen rövid. Bár mindannyian tudjuk, hogy a katonaidő letöltése egyrészt hazafias kötelesség, másrészt természetes velejárója volt, maradt és lesz is az életünknek. Meg aztán: „... nem is igazán férfi az olyan fiatalember, aki még a katonasághoz sem kell...“ — tartja a mondás,

mégis, mégis kissé kesernyés szájízzel és szorongó érzéssel bocsátja útjára az ember a bevonuló fiút.

Melyik édesanya szemét nem önti el a könny, ha a katonafiára gondol? Kevés kivétellel mindegyikét, mert meglopottnak érzi magát, mert sajnálja, félti, azt hiszi, hogy az ő gondoskodása helyett kínozzák, éheztetik, mert: „...mi lesz ott, szegénykémmel, mikor egy gombot sem tud felvarrni, egy zoknit kimosni, ha nem eheti kedvenc ételeit, nem szórakozhat kedvére, talán ki sem bírja, nagynagy elkeseredésében még golyót is röpíthet a fejébej ...“

Az édesanyák többségét ilyen elkeserítő és sötét gondolatok foglalkoztatják, kínozzák. De miért? A válasz kézenfekvő: apáik és nagyapáik tragikus hangú elbeszéléseiből másra nem tudnak következtetni.

Pedig nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy főzik!

De ne vágjunk a dolgok elébe. Az avatás idejét mér említettem, a helyszínt azonban nem. A pontos meghatározása és leírása talán nem is fontos, hiszen az országban sok laktanya udvarán történt egyidőben ugyanaz, mármint az ünnepélyes avatás. Annyit mégis illő elmondani, hogy a helyszín elég távol esik Szlovákiától — Csehország szíve táján fekszik a szóban forgó, lombkoszorúval körülfont laktanya —, de mégsem olyan távol a Csallóköztől vagy a Garam mentétől, hogy a katonai parancsnokság által szétküldött, a katonafiú fényképével ellátott hivatalos meghívóra oda ne sereglett volna minden épkézláb hozzátartozó. Ki vonattal, ki meg gépkocsival sietett a helyszínre, bennük munkált a kíváncsiság, a viszontlátás vágyának türelmetlensége és öröme. Tömött bőröndökben vitték a hazai táj és az otthon édes ízeit, szívükben pedig a szeretetüket.

v

e

rö

ß

n

u

ß

w

kék a felhőtlen ég, zottság képviselőnek meleghangú üdv

zottság képviselőjének meleghangú üdvözlő szavai: Végül egy pionírnyakkendős fiú lép az emelvényre és harsány hangon köszönti az úttörő korból kinőtt barátait.

A fogadalomtétel szövegére az egységek ajkáról felzúg, felmorajlik a válasz, mint a kőszirthez csapódó tenger hulláma nyomán. Felemelő szép érzést vált ki a jelenlevőkből.

— Anyu, anyuka! — nyűgösködik egy kisfiú —, nem látod a bátyót, hol a bátyó, mutasd meg! ^

— Dehogy látom, kisfiam, mind egyformák, mint a tojás, talán nincs is köztük a bátyád — mondja az anyu, s csak nyújtogatja a nyakát, végig-végigpásztázza az arcokat, ki tudja, már hányadszor, de hasztalan: nem és nem ismeri fel a fiát, pedig mindig azt hitte, hogy ezer közül is felismerné ötven méterről is.

i Mikor az egységek díszlépésben elvonulnak a parancsnoki kar és a szülők sorfala előtt, itt-ott felismerés lángja gyúl a szemekben: igen, ő az, semmi kétség, ő az, és milyen szép katona, milyen szép szál fiú!

Az elvonulást követő percekben aztán megbolydul a laktanya udvara. Méhkas? Hangyaboly? Ez is, az is. Rövidesen megkeresi és megtalálja ki-ki a maga kiskatonáját. Itt összeborulnak, amott sírnak, másutt felszabadultan nevetnek: „... de jó, hogy eljöttetek, nem gondoltam, hogy ilyen hamar viszontlátjuk egymást, lesoványodtál, nőttél, híztál, megemberesedtél, megkomolyodtál, remekül áll rajtad a ruha...“ — röppennek fülemhez a hang- és mondatfoszlányok, és én állok a nagy forgatagban kissé megrendültén, kissé emlékezőn.

A szülők birtokba veszik a legénységi szobákat. Végigtapogatják a puha fejvánkosokat, a gumimatracos ágyakat, a villámzáras hálózsákféle takarókat, ugyanakkor észreveszik a ragyogó tisztaságot is... (előző nap a fiúk biztatás nélkül is beleadtak minden apait és anyait a takarításba, tudván, hogy vendégváráskor fokozottabb figyelmet kell szentelni mindennek) ... s fokozatosan megnyugszanak, de még mindig nem teljesen: hátha csak szemfényvesztés az egész!

Jön az ebéd. Jaj, mi lehet és milyen körülmények között étkeznek a fiúk? A földszinti ebédlőre irányul minden figyelem. A fiúk tálcán, fehér tányérban kapják az ebédet és fehér terítős asztalhoz ülnek. De mi a menü? Az illata nyálcsordító. Húsleves, rántott szelet burgonyával, kompóttal (külön kistányéron) s tortaszelet. Kiadós, ízletes, a katonafiúk azonban kissé csalódottak és elégedetlenek: hiszen egy üveg sörről is szó volt!

Állok a fiatalok gyűrűjében s érdeklődöm.

A laktanya előtt egyre fokozódott az izgalom. — Sajnos, addig nem beszélhetnek fiaikkal, amíg véget nem ér az ünnepi aktus — mondja egy kedves arcú őrnagy mosolyogva, megnyugtatón. Sebaj, ha eddig kibírták, azt az egy-két órát már kibírják, s a kapu előtt egyre dagadt, nőtt a tömeg, forrt, mint az örvénylő víz. Csíkiébólva nyújtogatták a nyakukat s tekingettek befelé, nem pillantják-e meg az ismerős arcot, a rég nem látottat. (Alig egy hónapja búcsúztak el egymástól. De régen volt!)

Délelőtt tíz óra. Szélesre tárul a kapu két szárnya, tódulnak befelé az udvarra a szülők, feleségek, testvérek, kedvesek, mint az áradat. Szól a katonazenekar, s a felsorakozó egységek léptei alatt csak úgy zeng a macskaköves udvar. Példás rendben, büszkén lépkednek. Nem, ezek már nem zöldfülű újoncok, hanem avatásra érett katonák. Valahogy olyan érzést vált ki az emberből, hogy az előtte menetelő nagy gyerekek katonásdit játszanak fegyelmezetten, egy kicsit büszkén, egy kicsit kihívóan a parancsnokaik és a szüleik előtt: íme nézzétek és lássátok, hogy mit tudunk!

Kemény vezényszavak pattognak. „Slisszslussz, ripp-ropp“ — hangzik a parancs végrehajtása, s a katonazenekar csak játszik, játszik, megtörténik a zászlóátadás, majd elhangzik a parancsnok ünnepi beszéde. Ezt követik a vnb elnökének és a városi pártbi— Meleg virslivel, teával vártak... Szép szóval, emberségesen ... Másra számítottunk, sok mindent hallott az ember... Kitolás?... Nincs... Nem szabad kitolni az emberekkel ... Kemény munka, az van ... Rend a lelke mindennek... Meg fegyelem, az is van, az is természetes ... Kimenő? Szórakozási lehetőség? ... Eddig nem volt, nem lehetett, minden időnket lekötötte a kiképzés... Meg is tanultunk már egyet s mást... A mai naptól kezdve már lesz kimenő ... Szórakozhatunk is... Minden emeleten van játékszoba több tévével, rádióval, társasjátékkal, könyvtárral ... Sportolni is lehet, akinek az a kedvtelése ... Ki lehet bírni... Azért jobb lenne otthon ... Tény ... Sebaj!... Mi az a huszonnégy hónap, az is valami?Egy már letelt !...

Végül megindul a népvándorlás a laktanyától a város felé. A nagy egység több száz kis egységre bomlik... A hozzátartozók közreveszik a távolba került családtagot, a katonafiút. Beülnek egy kisvendéglőbe. Felnyílnak a szívek meg a bőrönd teteje... s futnak a percek, az órák... közeledik a takarodó ideje, a búcsúzás pillanata. A sóhajtás visszaszorul, a könnycsepp zsebkendőbe rejtőzik ...

A laktanya felé ballagó katonák — első kimenősök — arra gondolnak, hogy most már talán nem is hat olyan idegenül a világra boruló csillagos ég ...

, LOVICSEK BÉLA

I

I

I

I

I

I

I

I

Igaz

Pályaválasztás. Nehéz lenne bizonyos korhoz kötni a szülőknek és valamennyiüknek ezt a gondját. Kezdődik a születéssel, az ifjú emberré cseperedéssel, az iskola padjaiban eltöltött szorgalmas évekkel. A régi világ a vagyoni állapothoz kötötte ezt a gondot, és nem egyszer hallottuk öregeink szájából: apád is paraszt, te is az maradsz, apád is cseléd, te is az leszel, de ha nem az, akkor napszámos, részes arató, inas vagy országutak vándora. Az utóbbi negyed században azonban nagyot változott a világ, s igazodott hozzá a gondolkodás is. A kérdés állandó maradt: mi legyen a gyermekből? Az igény lett más, több, nagyobb. Orvos, mérnök, jogász legyen a fiam, lányom vagy tanár? Vagy szemeljünk ki neki valamilyen jó szakmát, hiszen régi mondás, igaz mondás, hogy a jó mesterember a jég hátán is megél. A felvételi vizsgák izgalmait szocialista társadalmunkba legtöbbször az érettségihez, az egyetemhez kapcsoljuk, s gyakran elfelejtjük, hogy a vonzalomnak, képességnek megfelelő ipari szakma kiválasztása és a felvétel is sok izgalommal jár.

Vizsgálódásunk színhelye: Nové Zámky (Érsekújvár). Kalauzunk: Száraz Béla, a jnb oktatásügyi szakosztályának tanfelügyelője. Ahol a felvételi vizsgák folynak: a Szakszervezet Háza.

A felvételiztető: a Csehszlovák Autójavító Vállalat újvári üzeme. Kilencen dolgoznak a bizottságban, négyen a nyitrai igazgatóságtól, öten az üzemtől. Az általános iskola kilencedik osztályát most végző 30 tanuló jelentkezett autószerelői szakmára, szlovák és magyar nemzetiségű fiatalok vegyesen. Straka Pál szerint, aki mint a jnb munkaügyi osztályának vezetője megfigyelőként vesz részt a bizottság munkájában, évről évre sok a jelentkező. Néha az az érzése, hogy minden fiatal autószerelő, szobafestő, és mázoló, elárusító, fodrász vagy varrónő szeretne lenni, s ez bizony nem kis gondja a bizottságnak sem, neki sem, mert mondjuk harminc helyre nem vehetnek fel százhúsi fiatalt. Már régebben megkezdődtek a vizsgák, de csak június végén derül ki, kik maradtak fenn a rostán. Ez nem lenne probléma, mert máshová is lehet fiatalokat átcsoportosítani, de a gyerekek nem szívesen hagyják el a járás területét és a szülők sem engedik meszszebbre a gyermeküket. S gondjukat még tetézi,

Szülők, nagyszülők öröme: Bernáth Antit felvették ipari tanulónak