A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-02 / 22. szám

14 — Most átnézem Syl... a szekré­nyemet — mondta félhangosan és ki­nyitotta a ruhásszekrényt. Sylva ru­hái akasztókon függtek példás rend­ben. Martina első percben visszahő­költ, de aztán a ruhák közé süllyesz­tette fejét. Igen, akárcsak a kórház­ban, itt is rrtás testillat árad belőlük, mint az övé. Kinyitotta a fehérne­műszekrényt. Ugyanaz az illat. Most már a szobában is érzi. Itt valami lappang, ami megtöri azonosságuk bűvkörét. Martina = Sylva. Toman egyszer tréfából matematikai képlettel így szemléltette kettőjük hasonlatossá­gát. Most egyszerre mégis találkozik a belső különbség külső jelével. Fur­csa, hogy ezt még sohasem vette észre. Vagy talán csak nem tudatosí­totta ilyen világosan? A távoli zenekar hangja már el­némult, az ablakok kialudtak, a strand sötétségbe borult. Csak Mar­tina három ablaka válaszol még a fáradhatatlanul forgó világítótorony jelére. A torony testében úgy kering a fény, mint átlátszó erekben a vér. A tenger is szüntelenül dobog, akár­csak egy élő szív. Éjfél már rég el­múlt, de Martina árnyéka az elha­gyott strandon még mindig szüntele­nül keresztezi kivilágított ablakai visszfényét. A szoba sarkában vetet­ten várja Sylva ágya, de szándéko­san átnéz fölötte, elűz minden alvás­ra vonatkozó gondolatot. Sorra felpróbálja Sylva ruháit. Vállbán kissé bővek neki, szemre ugyan szép az esésük, de Martina ta­pasztalt szeme észreveszi, hogy nem kifogástalan. Nos, idővel elajándé­kozza őket, és új ruhatárat állít ösz­­sze magának. A fehérneművel ugyan­azt teszi. Főleg azzal! Nem érzi jól magát Sylva fehérneműjében, az anyag érintése marja a bőrét, mint a fagy. A ruhákkal elkészülve a fiókok, dobozok és tokok tartalmával ismer­kedett, csakhogy ellenálljon a vetett ágy csábításának. A toalettasztal fiókjában néhány hajszálat talált a fésű fogai között. Viszolygástól re­megő ujjakkal tisztította ki a fésűt, és a hajcsomót kidobta az ablakon ... eltűnt a sötétben, mintha nem is lett volna. Egy bőrdobozban megtalálta Sylva horgolását. Igen, Sylva La Baule-ba érkezésük után csipkegal­lért kezdett horgolni anyjuk régi mintája szerint. A nyitott dobozban most ott feküdt a gombolyaggá csa­vart befejezetlen munka, a beleszúrt csontnyeles horgolótűvel. Hangosan elsírta magát, és lázas sietséggel mindent visszarakott a helyére. Nem, most már nem néz át semmit, ez meghaladja erejét. Jól lezárta az ajtót? Próbaképp le­nyomta a kilincset, levetkőzött, el­oltotta a villanyt és becsúszott új ágyába. De alig néhány percig fe­küdt a sötétben. Üjra felült, meg­gyújtotta az éjjeli lámpát. Ez sem volt elég. Felkelt és meggyújtott minden lámpát, amit csak talált a szobában. De még ezzel sem érte be. Az ajtót tárva-nyitva hagyta maga után, a két szomszéd szobát is kivi­lágította. Csak a fényözönben mert újra lefeküdni. A testi-lelki kime­rültség még fokozta idegei égető bi­zsergését. Nem tudott elaludni. Há­ton feküdt mozdulatlanul, szemét me­reven a mennyezetre szegezve. Csak hajnaltájt lépett hozzá nesztelenül az álom, és könnyedén lecsukta szem­héját. Mikor felébredt, kint ragyogott a nap, fényében elhalványodtak a csil­lár égői, mint hervadt éjjeli virágok. — Parancsol fürdőt, nagyságos asszony? — Igen, mint rendesen... — vála­szolta Martina. Mielőbb meg kell ál­lapítani a szobalánya nevét. Aztán még itt a szakácsnő. Meg a házmes­■,r,iy ■‘•"iái- "'M.,,,, i lüV.ffi.'.tatí nm«! K. J. BENEŠ '.usassSS tér. Vagy azok ketten összetartoz­nak? Sejtelme sincs, kik ezek az em­berek, és milyen feltételek mellett fogadta fel őket Sylva. Mialatt a szobalány fürdőt készít, Martina az ablakhoz lép. Kint apró­szemű eső szitál a mélyen leereszke­dő, borús égből. A faleveleken nagy cseppek csillognak, a sudár, magas fák hűséges őrök gyanánt fogják kö­rül a magányos villát. Csakugyan, apja jó tanácsot adott Tomannak, a régi kertben dús a növényzet, s a Stromovka fölött a bubeneci kertek és fasorok közt kellemes nyugalom honol. Csönd van, csak az eső suhog. A távolból olykor tompán odahallatszik a villamos csöngetése. Mintha falun volna, és mégsincs messze a várostól. Martina végre megválik az ablak­tól. Amíg a fürdő elkészül, kissé szétnéz a házban. Senkinek sem lesz feltűnő, ha ilyen hosszú távoliét után ellenőrzi, rendben tartanak-e minden helyiséget. Jobbra van a hálója ... ezt már tudja. Mögötte az öltöző és a fürdő­szoba. örül a külön hálószobának, Tomané biztosan az emelet másik ol­dalán fekszik. Balra indul. Kéken berendezett szoba, faragott íróasztal­lal, úgy látszik női dolgozó, ahol so­hasem dolgoznak, hacsak itt nem in­tézi majd a levelezését. Barátságos kis ebédlő, majd férfidolgozó sötét­vörös bőrgarnitúrával, a főfalat egész hosszában és magasságában könyvek borítják, a dolgozó mögött Toman hálója fürdőszobával, beren­dezése hajszálra olyan, mint az övé, csak sötétebb színárnyalatban. Min­den ízléses, de a vadonatúj lakáson nemcsak az érintetlenség tolakodó fénye tapad meg, hanem a haszná­latlan, elhagyatott tárgyak nyomasz­tó szomorúsága is. A kettős hangulat különös, disszonáns akkordba olvad, ami elszorítja Martina szívét. Lemegy a földszintre, ahol a tágas halion kívül két nagy fogadószoba van, és a boltíves teraszra nyíló, üvegajtós zeneterem. Hátul konyha, a cselédszoba és egyéb mellékhelyi­ségek. Most mindez az övé. A tulajdona. Mindezt végrendelet nélkül örökölte, vagyis épp ellenkezőleg, a ház örö­költe őt, villan át a fején, mikor visszatér az első emeletre. Mélyen eltöprengett különös hely­zetén, jóformán nem Is hallotta a szobalány magyarázatát a szobák át­rendezéséről, amire ő is, vagyis Syl­va még nyári útja előtt adott utasí­tást. Martina egész nap és egész éjjel utazott, de a fenyőolajjal illatosított kellemes, meleg fürdő felfrissítette. — Hány órakor kívánja az ebédet nagyságos asszony? Martina az öltözőből kilépve kissé meghökkent, de nyomban visszavo­nult a mindent és semmit sein mon­dó szólás védőfala mögé: — Mint rendesen. — A lány zava­rából azonnal megértette, hogy ezút­tal hibát követett el. De miben? — A nagyságos asszony, úgy lát­szik, elfelejtette, hogy itt még soha­sem ebédelt. Tehát a szobalány könnyen talált magyarázatot, és nem is furcsállja tévedését. Nem, Martina itt nem érzi magát bizonytalannak. A személyze­tet Sylva vette fel, őt egyáltalában nem ismerik. Elnevette magát. — Igaza van. Tehát egyszer s min­denkorra: fél egykor, Marie. — Cilkának hívnak, nagyságos asszony. — Hát persze... összetévesztet­tem ... A kisebédlőben terítsen, Cil­­ka, igen? Cilka távozása után Martina Sylva kulcscsomójával bement a női dolgo­zóba, kinyitotta az íróasztalt és tar­talmát tüzetes vizsgálatnak vetette alá. Sylva pontos volt mindenben. Példás rendben meg is talált a fiók­ban mindent, amire szüksége volt. Az iratokból megtudta, a szakácsnő meg a házmester nevét, és szolgálati viszonyuk részleteit. Sylva a jelszó­val és a második széfkulccsal együtt külön kazettában helyezte el a bank széfigazolványát, a villára meg a te­lekre vonatkozó iratok jegyzékét, az értékpapírok összeírását és végössze­gét. Ha ebben hozzáadja anyai jus­sát, amit Martinától, vagyis magától örökölt. Hát igen, tulajdonképpen nagyon gazdag... Martina azonban közönyös vállrán­dítással félretolta ezt a gondolatot, örül a művészi szempontból értékes daraboknak, az tagadhatatlan. Sylva apja gyűjteményéből kapta őket, és most rászálltak: Brueghel és Franke képek, Courbet és Delacroix képek. Régi cseh kristályok. De egyébként? Nem haszonlesésből lépett erre a ne­héz, veszedelmes útra. Az út végén, mint kikötőben a világítótorony, más valami ragyog. Valami, ami minden drágaságnál értékesebb! Mikor Martina másnap reggel be­lépett az ebédlőbe, már a küszöbön földhöz szögezte a meglepetés. A kerek asztal közepén karcsú kristályvázában gondosan válogatott, gyönyörű piros rózsacsokor tüzel a krémszínű abroszon. Az asztal a ke­letre néző széles, csukott erkélyen áll, a szeptemberi napsugár ezernyi fénycseppre bomolva csillog a félig kinyílt, harmatos virágokon, a szi­várvány minden színében tündöklik a váza csiszolt üvegén, és szikrát vet a teáskészlet áttetsző porcelánján. Kábító illatfelhőben jelenik meg előtte a fények és színek e tündöklő csodája, mint valami váratlan láto­más . .. Martinának hevesen, fájdal­masan dobban meg a szíve. Első gondolata: ennyi szépség, és nincs akivel megosszam! A La Baule-i ne­héz éjszaka óta még sohasem rohan­ta meg ilyen erővel a magány, a tes­ti-lelki árvaság tudata, mint ezen a felhőtlen, verőfényes reggelen. Tétova léptekkel megy az asztal­hoz, arcát a piros lobogásba temeti, szemét lehunyja, mintha a virágok­ból áradó illat vakító fénnyé válto­zott volna. Álom vagy kábulat űz vele csalóka játékot? A hűvös szir­mok különös szenvedélyes öleléssel tapadnak a bőréhez, már nem is vi­rágok, eleven, gyöngéd kezek, ame­lyek halántékát, arcát, homlokát si­mogatják, élő, forrón remegő ajkak, amelyek szemhéjára, szájára, tarkó­jára tapadnak. Martina felocsúdik és ijedten hát­rál... de a rózsacsokor már megint olyan, mint volt: a harmat ezüstjé­vel permetezett vörös lángcsomó, a nap törékeny fényével elönti a vi­rágot, az asztalt, a terítéket. A való­ság egyszerű! Mégis... mi rejlik ezekben a rózsákban? Miféle bűv­erő? Vagy talán csak érzékei futó kábulatának áldozata? pcpn aafpff — Ki hozta a rózsákat, Cilka? — Nem tudom, nagyságos asszony. — Hogyhogy nem tudja? Azt hit­tem maga hozta, vagy Hadraba. — Igen, nekem Hadraba adta át, de valami fiatalember hozta kora reggel. Martina meglepetten fordult visz­­sza. — Fiatalember, mondja? Cilka vállat vont. — Állítólag becsengetett, átadta a csokrot a nagyságos asszony részére, nem mondta kitől, azzal elment. Azt hittük, talán ön rendelte a virág­üzletből tegnap este telefonon. Martina minden nyilvánvaló ok nélkül azonnal megérezte, hogy nem kérdezősködhet tovább. Elbocsátotta Cilkát, és hozzáfogott a reggelihez. De szórakozottan evett. A csokor nyugtalanította ... nem tudta leven­ni róla a szemét, és a bensőjéből felszálló izgalom elakasztotta léleg­­zetét. Fiatalember? Ki lehetett az? To­mannak nincs fiútestvére. Talán va­lami rokon? Ugyan melyik rokon küldene Sylvának kora reggel rózsá­kat? Ráadásul ilyen rózsákat! Minél tovább tűnődött a dolgon, annál érthetetlenebbnek találta. A kifutó fiú is tévedhetett. Hamarosan jön majd a csokorért és mentegetőzik. Senki sem jelentkezett. Martina többször kísértésbe jött, hogy behív­ja Cilkát és tüzetes kihallgatásnak veti alá. De uralkodott magán. Ez nagy elővigyázatlanság volna. Cilka talán valójában többet tud, mint amennyit elárult. Igen, ha jól látta, a szeme valamiképp tapintatosan megcsillant. Képzelete nagyon is messzire ra­gadja! Miféle nevetséges gyanakvás­ra vetemedik? Mélyen elpirult, és felháborodva elvetette a méltatlan gondolatokat. Aznap egyébként még egy kelle­metlen esemény várt rá: tizenegy­kor beállítottak Toman szülei. Írás­beli ígérete szerint Martina már elő­ző este telefonon bejelentette nekik érkezését. (Folytatjuk) 12 hét

Next

/
Thumbnails
Contents