A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-02 / 22. szám

14

— Most átnézem Syl... a szekrényemet — mondta félhangosan és kinyitotta a ruhásszekrényt. Sylva ruhái akasztókon függtek példás rendben. Martina első percben visszahőkölt, de aztán a ruhák közé süllyesztette fejét. Igen, akárcsak a kórházban, itt is rrtás testillat árad belőlük, mint az övé. Kinyitotta a fehérneműszekrényt. Ugyanaz az illat. Most már a szobában is érzi. Itt valami lappang, ami megtöri azonosságuk bűvkörét.

Martina = Sylva. Toman egyszer tréfából matematikai képlettel így szemléltette kettőjük hasonlatosságát. Most egyszerre mégis találkozik a belső különbség külső jelével. Furcsa, hogy ezt még sohasem vette észre. Vagy talán csak nem tudatosította ilyen világosan?

A távoli zenekar hangja már elnémult, az ablakok kialudtak, a strand sötétségbe borult. Csak Martina három ablaka válaszol még a fáradhatatlanul forgó világítótorony jelére. A torony testében úgy kering a fény, mint átlátszó erekben a vér. A tenger is szüntelenül dobog, akárcsak egy élő szív. Éjfél már rég elmúlt, de Martina árnyéka az elhagyott strandon még mindig szüntelenül keresztezi kivilágított ablakai visszfényét. A szoba sarkában vetetten várja Sylva ágya, de szándékosan átnéz fölötte, elűz minden alvásra vonatkozó gondolatot.

Sorra felpróbálja Sylva ruháit. Vállbán kissé bővek neki, szemre ugyan szép az esésük, de Martina tapasztalt szeme észreveszi, hogy nem kifogástalan. Nos, idővel elajándékozza őket, és új ruhatárat állít öszsze magának. A fehérneművel ugyanazt teszi. Főleg azzal! Nem érzi jól magát Sylva fehérneműjében, az anyag érintése marja a bőrét, mint a fagy.

A ruhákkal elkészülve a fiókok, dobozok és tokok tartalmával ismerkedett, csakhogy ellenálljon a vetett ágy csábításának. A toalettasztal fiókjában néhány hajszálat talált a fésű fogai között. Viszolygástól remegő ujjakkal tisztította ki a fésűt, és a hajcsomót kidobta az ablakon ... eltűnt a sötétben, mintha nem is lett volna. Egy bőrdobozban megtalálta Sylva horgolását. Igen, Sylva La Baule-ba érkezésük után csipkegallért kezdett horgolni anyjuk régi mintája szerint. A nyitott dobozban most ott feküdt a gombolyaggá csavart befejezetlen munka, a beleszúrt csontnyeles horgolótűvel. Hangosan elsírta magát, és lázas sietséggel mindent visszarakott a helyére. Nem, most már nem néz át semmit, ez meghaladja erejét.

Jól lezárta az ajtót? Próbaképp lenyomta a kilincset, levetkőzött, eloltotta a villanyt és becsúszott új ágyába. De alig néhány percig feküdt a sötétben. Üjra felült, meggyújtotta az éjjeli lámpát. Ez sem volt elég. Felkelt és meggyújtott minden lámpát, amit csak talált a szobában. De még ezzel sem érte be. Az ajtót tárva-nyitva hagyta maga után, a két szomszéd szobát is kivilágította. Csak a fényözönben mert újra lefeküdni. A testi-lelki kimerültség még fokozta idegei égető bizsergését. Nem tudott elaludni. Háton feküdt mozdulatlanul, szemét mereven a mennyezetre szegezve. Csak hajnaltájt lépett hozzá nesztelenül az álom, és könnyedén lecsukta szemhéját.

Mikor felébredt, kint ragyogott a nap, fényében elhalványodtak a csillár égői, mint hervadt éjjeli virágok.

— Parancsol fürdőt, nagyságos asszony?

— Igen, mint rendesen... — válaszolta Martina. Mielőbb meg kell állapítani a szobalánya nevét. Aztán még itt a szakácsnő. Meg a házmes■,r,iy ■‘•"iái- "'M.,,,, i

lüV.ffi.'.tatí

nm«!

K. J. BENEŠ

'.usassSS

tér. Vagy azok ketten összetartoznak? Sejtelme sincs, kik ezek az emberek, és milyen feltételek mellett fogadta fel őket Sylva.

Mialatt a szobalány fürdőt készít, Martina az ablakhoz lép. Kint aprószemű eső szitál a mélyen leereszkedő, borús égből. A faleveleken nagy cseppek csillognak, a sudár, magas fák hűséges őrök gyanánt fogják körül a magányos villát. Csakugyan, apja jó tanácsot adott Tomannak, a régi kertben dús a növényzet, s a Stromovka fölött a bubeneci kertek és fasorok közt kellemes nyugalom honol.

Csönd van, csak az eső suhog. A távolból olykor tompán odahallatszik a villamos csöngetése. Mintha falun volna, és mégsincs messze a várostól.

Martina végre megválik az ablaktól. Amíg a fürdő elkészül, kissé szétnéz a házban. Senkinek sem lesz feltűnő, ha ilyen hosszú távoliét után ellenőrzi, rendben tartanak-e minden helyiséget.

Jobbra van a hálója ... ezt már tudja. Mögötte az öltöző és a fürdőszoba. örül a külön hálószobának, Tomané biztosan az emelet másik oldalán fekszik. Balra indul. Kéken berendezett szoba, faragott íróasztallal, úgy látszik női dolgozó, ahol sohasem dolgoznak, hacsak itt nem intézi majd a levelezését. Barátságos kis ebédlő, majd férfidolgozó sötétvörös bőrgarnitúrával, a főfalat egész hosszában és magasságában könyvek borítják, a dolgozó mögött Toman hálója fürdőszobával, berendezése hajszálra olyan, mint az övé, csak sötétebb színárnyalatban. Minden ízléses, de a vadonatúj lakáson nemcsak az érintetlenség tolakodó fénye tapad meg, hanem a használatlan, elhagyatott tárgyak nyomasztó szomorúsága is. A kettős hangulat különös, disszonáns akkordba olvad, ami elszorítja Martina szívét.

Lemegy a földszintre, ahol a tágas halion kívül két nagy fogadószoba van, és a boltíves teraszra nyíló, üvegajtós zeneterem. Hátul konyha, a cselédszoba és egyéb mellékhelyiségek.

Most mindez az övé. A tulajdona. Mindezt végrendelet nélkül örökölte, vagyis épp ellenkezőleg, a ház örökölte őt, villan át a fején, mikor visszatér az első emeletre.

Mélyen eltöprengett különös helyzetén, jóformán nem Is hallotta a szobalány magyarázatát a szobák átrendezéséről, amire ő is, vagyis Sylva még nyári útja előtt adott utasítást.

Martina egész nap és egész éjjel utazott, de a fenyőolajjal illatosított kellemes, meleg fürdő felfrissítette.

— Hány órakor kívánja az ebédet nagyságos asszony?

Martina az öltözőből kilépve kissé meghökkent, de nyomban visszavonult a mindent és semmit sein mondó szólás védőfala mögé:

— Mint rendesen. — A lány zavarából azonnal megértette, hogy ezúttal hibát követett el. De miben?

— A nagyságos asszony, úgy látszik, elfelejtette, hogy itt még sohasem ebédelt.

Tehát a szobalány könnyen talált magyarázatot, és nem is furcsállja tévedését. Nem, Martina itt nem érzi magát bizonytalannak. A személyzetet Sylva vette fel, őt egyáltalában nem ismerik. Elnevette magát.

— Igaza van. Tehát egyszer s mindenkorra: fél egykor, Marie.

— Cilkának hívnak, nagyságos asszony.

— Hát persze... összetévesztettem ... A kisebédlőben terítsen, Cilka, igen?

Cilka távozása után Martina Sylva kulcscsomójával bement a női dolgozóba, kinyitotta az íróasztalt és tartalmát tüzetes vizsgálatnak vetette alá. Sylva pontos volt mindenben. Példás rendben meg is talált a fiókban mindent, amire szüksége volt. Az iratokból megtudta, a szakácsnő meg a házmester nevét, és szolgálati viszonyuk részleteit. Sylva a jelszóval és a második széfkulccsal együtt külön kazettában helyezte el a bank széfigazolványát, a villára meg a telekre vonatkozó iratok jegyzékét, az értékpapírok összeírását és végösszegét. Ha ebben hozzáadja anyai jussát, amit Martinától, vagyis magától örökölt. Hát igen, tulajdonképpen nagyon gazdag...

Martina azonban közönyös vállrándítással félretolta ezt a gondolatot, örül a művészi szempontból értékes daraboknak, az tagadhatatlan. Sylva apja gyűjteményéből kapta őket, és most rászálltak: Brueghel és Franke képek, Courbet és Delacroix képek. Régi cseh kristályok. De egyébként? Nem haszonlesésből lépett erre a nehéz, veszedelmes útra. Az út végén, mint kikötőben a világítótorony, más valami ragyog. Valami, ami minden drágaságnál értékesebb!

Mikor Martina másnap reggel belépett az ebédlőbe, már a küszöbön földhöz szögezte a meglepetés.

A kerek asztal közepén karcsú kristályvázában gondosan válogatott, gyönyörű piros rózsacsokor tüzel a krémszínű abroszon. Az asztal a keletre néző széles, csukott erkélyen áll, a szeptemberi napsugár ezernyi fénycseppre bomolva csillog a félig kinyílt, harmatos virágokon, a szivárvány minden színében tündöklik a váza csiszolt üvegén, és szikrát vet a teáskészlet áttetsző porcelánján. Kábító illatfelhőben jelenik meg előtte a fények és színek e tündöklő csodája, mint valami váratlan látomás . .. Martinának hevesen, fájdalmasan dobban meg a szíve. Első gondolata: ennyi szépség, és nincs akivel megosszam! A La Baule-i nehéz éjszaka óta még sohasem rohanta meg ilyen erővel a magány, a testi-lelki árvaság tudata, mint ezen a felhőtlen, verőfényes reggelen.

Tétova léptekkel megy az asztalhoz, arcát a piros lobogásba temeti,

szemét lehunyja, mintha a virágokból áradó illat vakító fénnyé változott volna. Álom vagy kábulat űz vele csalóka játékot? A hűvös szirmok különös szenvedélyes öleléssel tapadnak a bőréhez, már nem is virágok, eleven, gyöngéd kezek, amelyek halántékát, arcát, homlokát simogatják, élő, forrón remegő ajkak, amelyek szemhéjára, szájára, tarkójára tapadnak.

Martina felocsúdik és ijedten hátrál... de a rózsacsokor már megint olyan, mint volt: a harmat ezüstjével permetezett vörös lángcsomó, a nap törékeny fényével elönti a virágot, az asztalt, a terítéket. A valóság egyszerű! Mégis... mi rejlik ezekben a rózsákban? Miféle bűverő? Vagy talán csak érzékei futó kábulatának áldozata?

pcpn aafpff

— Ki hozta a rózsákat, Cilka?

— Nem tudom, nagyságos asszony.

— Hogyhogy nem tudja? Azt hittem maga hozta, vagy Hadraba.

— Igen, nekem Hadraba adta át, de valami fiatalember hozta kora reggel.

Martina meglepetten fordult viszsza.

— Fiatalember, mondja?

Cilka vállat vont.

— Állítólag becsengetett, átadta a csokrot a nagyságos asszony részére, nem mondta kitől, azzal elment. Azt hittük, talán ön rendelte a virágüzletből tegnap este telefonon.

Martina minden nyilvánvaló ok nélkül azonnal megérezte, hogy nem kérdezősködhet tovább. Elbocsátotta Cilkát, és hozzáfogott a reggelihez. De szórakozottan evett. A csokor nyugtalanította ... nem tudta levenni róla a szemét, és a bensőjéből felszálló izgalom elakasztotta lélegzetét.

Fiatalember? Ki lehetett az? Tomannak nincs fiútestvére. Talán valami rokon? Ugyan melyik rokon küldene Sylvának kora reggel rózsákat? Ráadásul ilyen rózsákat! Minél tovább tűnődött a dolgon, annál érthetetlenebbnek találta. A kifutó fiú is tévedhetett. Hamarosan jön majd a csokorért és mentegetőzik.

Senki sem jelentkezett. Martina többször kísértésbe jött, hogy behívja Cilkát és tüzetes kihallgatásnak veti alá. De uralkodott magán. Ez nagy elővigyázatlanság volna. Cilka talán valójában többet tud, mint amennyit elárult. Igen, ha jól látta, a szeme valamiképp tapintatosan megcsillant.

Képzelete nagyon is messzire ragadja! Miféle nevetséges gyanakvásra vetemedik? Mélyen elpirult, és felháborodva elvetette a méltatlan gondolatokat.

Aznap egyébként még egy kellemetlen esemény várt rá: tizenegykor beállítottak Toman szülei. Írásbeli ígérete szerint Martina már előző este telefonon bejelentette nekik érkezését.

(Folytatjuk)

12 hét