A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-02 / 22. szám
ánapok óta vitáztak, hónapok óta kerülték egymás tekintetét, vagy éppen keresték, megkeseredtek a nappalaik és az éjszakáik, menekülni próbáltak egymástól, igen, most már határozottan érezték és tudták, hogy kisiklott és elromlott az életük, amit soha többé nem lehet kijavítani és jóvátenni. A férfi azt kívánta, hogy segítse a párja átvészelni a nehéz perceit és óráit, de csak titkon kívánta, hogy is merte volna kérni arra a nyolcéves kisfia anyját, hogy egyengesse, könnyítse meg az útját ahhoz a másik nőhöz, akit szeret, hogy értse meg őt és ne hisztizzen feleslegesen, nem, ezt nem kívánhatja a feleségétől, hogy is foganhattak meg az agyában ilyen badar, paradox gondolatok? Szenvedtek és vitáztak, nem hangosan, dühösen, mint a haragosok, hanem józan, csendes szenvedélyességgel. — Arra kérlek — szokta mondani az asszony éjfélkor, hajnalban, vagy este, vacsora közben, amikor éppen eszébe jutott és kikivánkozott belőle —, csak arra kérlek, ne enyelegj vele a gyerek előtt és ne hozd a lakásunkba, mert ez a lakás még a miénk, kettőnkké, ezért a lakásért én is gürcöltem, és ne szeretkezz vele az ágyamban, a saját ágyamban, amit én mosok tisztára, és egyáltalán ne találkozz vele, mikor sétálni viszed a gyereket, a gyerekünk maradjon szent, a gyerek lelkét ne törd össze, miattunk ne rokkant lélekkel vágjon neki az életnek, ennyivel tartozunk neki, de saját magunknak is, a lelkiismeretünknek, ha egyáltalán van ... Ilyenkor a férfi csak csendesen mosolygott magában, befelé. Fölényeskedett és egyre azt bizonygatta, hogy igenis neki van lelkiismerete, meg hogy ne beszéljen hülyeségeket, neki a gyerek mindenkinél előbbre való. — Azt meg verd ki a fejedből — mondta —, hogy rád hagyom a gyereket, ha válásra kerül a sor. Majd én bebizonyítom a bíróság előtt, hogy nem értesz a gyerekneveléshez, hogy egy szikrányi pedagógiai érzék sincs benned. Különben is vadóc voltál, vagy és leszel, amíg csak élsz, a trágárságod meg a kocsisokéval vetekszik... Most sem veszekedtek, kimérten, hideg tárgyilagossággal vetegették egymásnak a szót, mintha kissé kellemetlen dolgokról beszélgetnének LOVICSEK BÉLA H tt> § g m m egy társaságban, vagyis kifelé ezt az arcukat mutatták, befelé, befelé azonban száz csatornán át szenvedélyes indulatok csordogáltak le fojtogatóan, fájdalmasan, emésztően. Aztán jöttek olyan napok és hetek, hogy egyetlen szót sem váltottak. Nem volt már közös gondjuk, bajuk, örömük, de azért a ki nem mondott gondolatok ott csapkodtak, lobogtak köztük, mint a felszított parázs lángjai, s a gyerek sem találta a helyét, egyszer az anyjához menekült a szeppenetével: „Anyuka, ti miért nem beszélgettek apuval?“, máskor meg az apjához sompolygott félénken, könnycseppel a szeme sarkában: „Apu, apuka, miért nem csókolgatod meg anyukát, mint azelőtt?“ Közben kitavaszodott, s az asszony különös változáson ment át: szeme alól eltűntek a sötét karikák, gyakran járt fodrászhoz és választékosán öltözött. Bár azelőtt sem hanyagolta el magát, most mégis szembetűnő volt a viselkedése, egész lénye, magatartása, néha már dúdolgatott is. Észrevette a férje, hogyne vette volna, hiszen a vak is láthatta: nyilván talált magának valakit, aki megédesíti az életét, gondolta, erre aztán furcsa módon meghökkent, pedig örülnie kellett volna, hiszen így az ő helyzete is könnyebb lesz, sok kellemetlenségtől szabadul meg, ő mégis meghökkent, sőt feldühödött. Egyik szombaton jóval éjfél után tért haza az asszony kissé itókás állapotban. Lábujjhegyen a gyerek ágyához ment, megigazította rajta a takarót, majd rágyújtott és vetkezni kezdett. A férj szájában is cigaretta parázslóit, és kérdőre vonta az asszonyt, hol, kivel csavargóit, az asszony meg mosolyogva válaszolta, hogy semmi köze hozzá, hogy kettejük között már mindennek Vége, s nem tartoznak egymásnak számadással. Vagy fél óráig „szórakoztak“ hasonló hangnemben. — Igenis találtam magamnak valakit, ha tudni akarod — mondta az asszony ráunva a rejtjeles beszédre. — Tudtommal még házastársak vagyunk — így a férj. — Igen ? — nevetett fel az asszony. — Formálisan, papíron, kedvesem, de te jól tudod, hogy én mindig köptem a formaságokra. Szerelmes vagyok! Szerelmes! Életemben először igazán! S ha jól meggondolom, ezt neked köszönhetem meg annak a kis ringyónak, aki elcsavarta a fejed, furán hangzik, de így van ... Harmincéves fejjel kellett rájönnöm, hogy minden nappal valami új kezdődik az ember életében, és ennek az újnak örülni kell, úgy ám, kedvesem: örülni, és meg kell becsülni, és minden hajnallal új harcba indulni és hódítani, minél többet elhódítani az élettől a magunk számára! Pofonegyszerű tények ezek, eddig mégsem tudtam, de most már tudom, és ez a lényeg... Mondhatnád, hogy hát a múltunk, a közös múltunk? Te csúfoltad meg, s nem kötelez semmire, egyszerűen van, megvan, azt tudomásul veszem, ha akarom, ha nem, mert mindenünk megvan ám valahol, valamiben, mert például a kimondott szavainkat őrzik a falak, a telefondrótok, az egész világmindenség; tetteinket, cselekedeteinket a bútorok, a padló, a fehérneműnk; évszakainkat, szépeket és a küzdelmeseket az agyunk és a szívünk; képzelt szerelmünket a gyerek; vállunk összesimulását, tenyerünk első összefonódását meg a bőrünk őrzi, belepörkölődött örökre, lemosni nem lehet, a miénk, azzal járunk-kelünk, szomorkodunk vagy örülünk. És a hűség, az asszonyhűség, az is csak volt, de volt!, és hogy most már ... különben nem akarok én neked semmit sem bebizonyítani, semmi értelme, sőt most már vádolni sem akarlak, inkább köszönettel tartozom: hűtlenségeddel felhúztál bennem egy rejtett zsilipet, aminek a létezéséről nem tudtam, és most csobog, zuhog rám a boldogság, olyan boldogság, amit eddig soha nem éreztem, és ha te nem vagy, ha ti ketten nem vagytok, a sírba viszem anélkül, hogy kiteljesedhetett volna ... Tudod, hogy mindig hülyeségnek tartottam a lelkizést, most mégis azt mondom, hogy a válás után azért valamivel számolnunk kell: ha azon az utcán megyünk végig, melyen valamikor egymáshoz simulva együtt jártunk, felkiabál a lábunk nyoma, a parkban a pad, amelyen üldögéltünk, őszi lombhulláskor a rozsdás levelek, a szálkásan alázúduló záporeső, sőt még a fülemüle dala is alkonyatkor, igen, ezekkel számolnunk kell, és holnap beadhatod a válópert, ha nem, én adom be. Jó éjszakát! — mondta még az asszony és lefeküdt. — Ez minden? — kérdezte a férfi sokára, tétován, talán soha nem érzett vegyes érzelmekkel a szívében. — Nem elég? Hiányérzeted van? ... Még annyit elárulhatok, hogy amolyan dacos szerelemként indult, érted, dacos szerelemként... aztán menetközben megszelídült és megszépült, mint a csúnya csecsemő fejlődés közben ... Most már tényleg hagyj aludni, álmos vagyok — mondta az asszony. Ásítást nyomott el a tenyerével, bal oldalára fordult, felhúzta a térdét, összegömbölyödött, mint minden este az együtt töltött tíz év alatt. A férfi csak nézte, nézte megrendültén: te kis vadóc, te kis gombóc... hányszor mondta a tíz év alatt, most-már nem mondhatja, már nem az övé, ez az összegömbölyödött, kormos hajú asszony már a másé. Felöltözött és lement az utcára. Céltalanul bolyongott a városban. Elment a parkba is. Keleten hasadt az ég, virradt. A lombok között megszólaltak a madarak, s a férfi belepislogott a felkelő napba. Hogy is mondta? ... Igen: minden nappal valami új kezdődik az ember életében, valami új... de mi lesz a gyerekkel?... Sírni szeretett volna fájdalmában és szégyenében ... Arról persze nem tudhatott, hogy felesége könnyes szemmel, álmatlanul forgolódott az ágyában ... Gyüre Lajos Ha akarom Ha akarom, száz életem van: ma hernyó vagyok, holnap báb, s holnapután elrepülök tőled, nádszálak közt sétálok, kihűlve leng öled puha melege, bábok illata, távoli part a tulajdonjog, foszló illúzió. Repülök a szélben, a fogható élet kibelezett könnyű dió, zöld burka pattan. Ha akarom, száz életem van: ne keress szűkreszabott, százszor-kinőtt szavakban, ne nézd, hogy lágy szellő, vagy szélvész visz tova, a test, az anyag ostoba: foglya szikrázó téziseknek, alvó bója, csak ize jut hozzá, s híre messzi nagy vizeknek. Ha akarom, száz életem van: s élek időtlen időben. De te tudd: ma hernyó vagyok, holnap báb, s holnapután visszatérek hozzád, lehullik virágos szárnyam hímpora, s megállók előtted árván, siketen, bénán, kifosztva. Ne szólj majd, csak nézz rám, ne szólj, csak nézz rám. 13
