A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-07 / 1. szám
Vadászlesen Kar&n kelünk, s nekem ez egyáltalán nem tetézik. Hűzna vissza az ágy, de aztrt, ha nehezen Is, otthagyom. Mert megyünk nyúlra, fácán ra. Egésznapos hajtás lesz, s akiben egy csöpp vadászvár csürgedez, az az Ilyen eseményből nem maradhat ki. Még akkor se, ha nem Ízlik a karai ébresztő. S a rossz kedv is hamar elillan, s helyét felváltja valamiféle bensO láz, Izgalom. Poharak kerülnek az asztalra, felhajtunk egyegy kupicával a méregerűs kisüstiből, s hirtelenében megváltozik a világ képe. Ilyenkor még beszédre sincs idő. Mert ilyenkor még nincs is miről beszélni. Rüvld reggeli, s már Indulunk is. Az idő kellemes, a Duna felél lebben csak néha a szél, de csak anynyit, amivel megmutatja magát. Szusszan egyet, elül, majd megfnt meglibben. A kukoricatáblák között futó dűlő út folyóhoz hasonlít: zöld kalapok lebegnek felette, gumicsizmás lábak mérik a távolságot, és vastag talpú, magasszárú vadászbakancsok. A vállra akasztott puskák szíjaikon hallgatnak. Az 0 idejük még nem érkezett el. A sor végén ballagok. A csapat egyre nO, mint a patak, amelybe hol itt, hol ott csurran egy-egy vékonyabb erecske, s mire az erdőhöz érünk, két lovaskocsival az élen már egész hadseregnek nézhetne bennünket a távoli szemlélő. Állunk az erdOszélen. A türelmetlen vadászkutyák izgatottan egymásba marnak, még pihentek, nem futották ki magukat. A második kör végén már nyugodtabbak lesznek. De most még a gazdáik győzik csillapítani az izgatott jószágokat. A vadászok sorba állnak, rövid ellenőrzés, néhány szó a biztonsági előírásokról, s már Indul is a kör. Egy vadász, egy hajtó. Lassan mozog a sor mindkét Irányba. Akik még nem Indulnak, cigarettáznak, halkan beszélgetnek, az esélyeket latolgatják. Valahol távol eldördül az első lövés. — Kezdődik — mondja az egyik vadász és megigazítja a puskát a vállán. Es valóban elkezdődött. Most már egyre gyakrabban hangzik fel a puskák tompa, távoli hangja, s a hajtők Izgatott lármája. Az őszi határ megtelik zajjal, s valami különös ősi izgalommal. Furcsa, nagyon távoli érzések mozdulnak az emberekben, s ez megváltoztatja a mozdulataikat; halkabbak, óvatosabbak a lépések, s a szemekben a fokozott figyelem tüze lobog. Valamikor a vadászat kemény munka volt, küzaelem életre-halálra. Most azt mondjuk, sport, pihenés, felüdülés a természetben a mindennapok rohanása után. Ez is, de nemcsak ez. Valami több és valahogy más. Mert a vadat kilőni nem nagy tudomány, de gondozni, nevelni, törődni vele, már nehezebb. S az olyan területen, ahol a vadászok ezt elhanyagolják, egy-egy vadászat alkalmával bizony gyér a zsákmány. De hát ki mint vet, úgy arat . . . Felcsapván hajtónak, Ilyen gondolatok váltják egymást bennem, miközben sűrűn ropognak a puskák. A kukoricásból két rémült őzsuta tör kt sebes vágtával a távoli erdő felé. Ahogy a kukoricaföldön ballagok, egy ijedt nyúl majd ledönt a lábamról, fülét hátracsapva rohan, de nem sokáig. Lövés csattan, s a nyuszi nagyot bukfencezik. Menekülnek a gyűrű szorításából a fácánok is. Tyúkot nem szabad lőni, s ha „véletlenül" valamelyik vadász mégis tyúkot lő kakas helyett, a szégyenen túl még fizet is, s hallgathatja társai gúnyos megjegyzését. Merthát micsoda vadász az, aki nem tudja megkülönböztetni a kakast a tyúktól?! . Mikor a kör összeér, számba veszik a zsákmányt, s felrakják az egyik kocsira. A vadászoknak jól kezdődött a nap. Nemsokára Indul az új kör, azután a másik s a harmadik, amíg csak el nem fogy a nap. Utoljára még egy igazi vadászparádé a fácánosban. S mire az esti szürkület a Duna fölé teríti fátylát, fáradtan, de élmények ben és zsákmányban gazdagon indulunk hazafelé GÁL SÁNDOR Húsz év után Hópihéket kerget a szél. Ölmos felhők alatt fekete szántóföldek szunyókálnak. A nyálkás úton sárrögök jelzik a mezőről hazatérő traktorok nyomát. Az árokpart piszkosbarna fűszakálla borzong a hidegben, s a meztelen akácbokrok tüskés ágai táncot járnak a hetyke szél nótájára. A felhők kék durtnája mögül néha egy pil-Ilanatra kibiikkan a nap és késő délutáni sugarai, mint hatalmas fényszórók végigpásztázzák az előttünk elte-Irülő falut. Autónk lelassít. Emlékeimet rendezgetem. ím itt vagyok újra. Húsz év telt el azóta, hogy gyalog az őszi sárban, a mezei úton toronyiránt megérkeztem e dombok alatt meghúzódó 1 Az új iskola helység iskolájába, hogy betűvetésre oktassam, az életre neveljem a virgonc, élénkszemű „nebulókat“. Pár kilométerre a szülőfalum, Kukučínov (Nemesoroszi), ha szép az idő, látni a tornyot is. Innét jártam nap mint nap Zbrojníkyba (Fegyvernekre) gyalog a hófútta utakon, később pedig egy vénséges, zörgő kerékpárral. Fiatal voltam, vékonycsontú legényke, kevés pedagógiai tapasztalattal, de annál több lelkesedéssel a tarsolyomban. Makarenko könyveit olvasgattam. S a példája nyomán igyekeztem rendet, fegyelmet teremteni az eléggé elhanyagolt ötosztályos iskolában. Persze nem ment mindig simán. Ha az érvek, a meggyőzés nem segített, egypár pofon is elcsattant. A tanítás után pedig a két legelevenebb fiú vigyázott a rendre, hogy szépen sorban, egymás kezét fogva menjenek haza. Sokszor visszaintettem az egész osztályt, s a két fiút felelősségre vontam a rendbontásért, csak akkor mehettek ismét hazafelé, ha láttam az ablakból, hogy rend van és minden felnőttnek hangosan köszönnek az utcán. A szülőktől is sok segítséget és biztatást kaptam. Aztán a következő tavaszon máshová vetett a sors. Bratislavában kerültem főiskolára, szerkesztőségbe. Ritka vendég vagyok errefelé. Most húsz év után újra meg kell ismernem a falut. Felnőtt ez is, mint az én apró növendékeim. A falu szélén modern kétemeletes iskola épült, a régi házak közül már csak imitt-amott áll ismerős; új házak, új utcák, új kerítések, tágasabb ablakok. A volt községháza ma óvoda, a régi iskola pedig kicsinosítva tanítói lakásul' szolgál. Kultu rház, új üzlet és vendéglő, talán még a sár is kevesebb. De minek mindent felsorolni... Egyszóval a világ Fegyverneken sem állt meg egy helyben. A Szikince kanyargós, szeszélyes vizet is megzabolázták. Az égerfákkal, bütykös füzekkel és vadregényes bokrokkal árnyékolt patak elvesztette romantikáját, meztelenül, egyenes derékkal fut el a falu mellett. Nevek, elmosódott arcvonások, tájrészletek elevenednek fel bennem. Régi tanítványaimra gondolok: a vékony lábú, fürge Nagy Pistára, aki imádott futballozni és vitatkozni. Torma Józsira, aki bizony sok borsot tört az orrom alá, a csendes és komoly Kovács Gyulára, a két zömök, fekete MHMMi
