A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-19 / 20. szám
gy Görögországban töltött nyár emlé-Ekét kísérlem megidézni, de az idő szűrőjén csak mozaik-töredékek jutnak át. Jelenetek, melyek formákból, színekből, zamatokból és pillanatokra feltűnő arcokból tevődnek össze. Hiányzik az összefogó egység, de a szertehulló részletképek önmagukban élesek és néhány pillanatra visszahozzák a mediterrán nyár hangulatát. Attika legdélibb csücskén egy Poszeidónnak szentelt templom zömök oszlopai között látom a végtelenbe tűnő, csodálatosan kék tengert. Nézem a sziklás partot, ahol egy fiú az imént fogott polipot csapkodja a kövekhez, hogy húsát élvezhetővé tegye. Aki meg szeretné ízlelni a görög konyha e különlegességét, térjen be valamelyik vendéglőbe Athén Piaka nevű legvidámabb negyedében, ahol állandóan nyüzsög a zajos élet. Ahány ház, annyi vendéglő, szórakozóhely, a szőlőlugasokkal kerített tetőteraszok vendégektől zsúfoltak minden este. Szólnak a sípok, dobok, lüktet a görög népzene jellegzetes ritmusa. Az asztalok közé szorított dobogón néhány vállalkozó szellemű vendég rángatódzik, improvizált mozdulatokkal követve a zenét. A jelenetekhez kulisszaként maga a fényárban úszó Akropolisz és a Lykavitosz hegy csúcsán épült templom szolgál, melynek falai fehéren verik vissza a reflektorok fényét. Rekkenő hőségben baktatok a Lykavitosz meredeken kanyargó ösvényén. A kegyetlenül tűző nap ellen nem sok árnyékot nyújtanak az egyébként pompásan virágzó agavék. Fent azonban könnyen el lehet felejteni a hegymászás fáradalmait. Csodálatos élmény körülnézni innen a magasból. Pireusz és a tenger, közelebb jól látni a patkó alakú Panathenei Stadiont, ahol 1896-ban az első újkori olimpiai játékokat tartották. Megállás nélkül lüktet a forgalom a modern világváros szívében, a Szindagma téren, és végtelen az autósorok körforgása az Omónia tér kútjának magasba szökő vize körül. A házak és háztömbök fehér kockáinak monoton tengerét a királyi park sötétzöld foltja szakítja meg, melynek fái mögött látni Zeusz templomának, az Olympieionnak hófehér márványoszlopait. A város koronája azonban a romjaiban is fenséges Akropolisz. Lenyűgöző látvány innen fentről is, de aki közelebbről kíván megismerkedni az ókor e páratlan építészeti együttesének leghatásosabb emlékeivel, az járja Végig a hajdani Panathéniák ünnepi felvonulásának útvonalát. Induljon el a kerameikoszi kaputól, melyen át a Korinthosz felől érkezők jutottak a városba. Haladjan végig az Agorán, a régi Athén főterén, Hephaisztosz temploma és a nagy mecénás, Attalos stoája között. Az út ezután meredekebbé válik és az egyik kanyargó után meglepetésszerűen bukkan elő Mnesziklés halhatatlan műve, a Propylaia, az Akropolisz pentelikoni márványból épült, hat dór oszlop által hordott kapuzata. A Propylaiától jobbra, az egyik kiugró teraszon Kallikratész remekműve, a Niké-Apretosz kisméretű temploma látható. Athéne-Promachosz monumentális érc-Az Akropolisz kapuzata, a Propylaia Kilátás a Lykavttosz-hegyröl HELLASZI mozaik szobra, mely a Propylaián áthaladók tekintetét magára vonta, már régen nincs a helyén, de épp oly megrendítő hatású, mint régen az ókori görögség legnagyszerűbb építészeti alkotása, Iktinosz és Kallikratész szobrásztökéletességgel épült műve, a Parthenon. Egy másik emléktöredékként a mykénéi fellegvár nagy kövekből rótt fala tűnik elő. Áthaladva a rejtélyes oszlánkapu alatt, fantáziám Agamemnon szellemét keresi. Este már az epidauroszi színház nézőteréről figyeljük a színpadot. A kórus és a színészek ugyanazokat a gondolatokat tolmácsolják, melyek a több mint 2300 év leforgása alatt annyiszor hangzottak el ezen a helyen. Most is Szophoklész Antigonéját adják, és jólesik ebben a dinamikus huszadik században az örökkévalóság illúziójába merülni. Végül egy ismeretlen peloponneszoszi parasztra, illetve csak körvonalaira emlékezem. Reménytelen a helyzet, csüggedten ülünk az országút szélén az elromlott gépkocsi mellett. A mellékútvonalon éjszaka nincs forgalom, így segítség reggel előtt alig várható. Már több mint két órája ott virraszt mellettünk egy ember, kinek arcát alig lehet kivenni a sötétben. Nem tudom, mikor jött, talán akkor is itt volt, amikor megálltunk. Az autóhoz nem sokat érthet, ezért úgy látszik, a Jelenlétével kíván vigasztalni. Egymás nyelvét nem értve, ezt is csak résztvevő hallgatással teheti. Éjfél után egy óra körül csendesen távozik. Megunta a virrasztást, gondolom, ideje volt már, hogy nyugovóra térjen. Nemsokára azonban újra itt van és egy nagy kosár frissen szedett narancsot tesz le az árok szélén alvó fiam mellé, majd oly észrevétlenül, ahogyan jött, eltűnik a csillagokkal és tücsökzenével átszőtt mediterrán éjszakában. JANKOVICH IMRE A Parthenon © o 9 O A tévé bevonul az angol alsóházba? Ai angol parlamenti képviselők nehéz döntés előtt állnak: óvják-e továbbra Is évszázados görög elszigeteltségüket, vagy pedig engedjék be üléstermeikbe a kiváncsi tévé-kamerákat. Az angol alsőház öt munkanapján üszszesen 36 érát ülésezik. A parlamenti szokások szerint minden olyan eszköz alkalmazása tilos, ami a szigetlakók száméra betekintést engedhetne arról, hogyan Is zajlik le egy munkaülés. Rajzok, fényképek vagy Hímek készítése csak egészen ritka, történelmi alkalmakkor engedélyezett. A XVIII. században, büntetés terhe mellett, még az újságok sem tudósíthattak arrúl, ami a parlamenti üléseken történt. A XX. században, amikor a riporterek már figyelemmel kísérhetik a 630 képviselő szócsatáit, különösen a fiatalabb parlamenti tagok nem látják be, miért ne vehetne részt a közvélemény Is abban, ami a termekben történik. Egy prominens német tanúsága szerint, Anglia népe már eddig Is sokat mulasztott e téren. Heinrich Heine Irta az angol alsóházrél: „ . .. A legártatlanabb derú és a legderűsebb ártatlanság vidám szlnjátéka. Még a legkomolyabb vitáknál sem jut egyiküknek sem eszébe, hogy német módra merev, tartományi méltósághoz illő arcot vágjanak, vagy hogy francia pátosszal deklamáljanak.“ A viták közben elhangzó szellemességeken kívül — ami Heine szerint a „legpompásabb szórakozást“ nyújtja — az angolok azt is láthatják és hallhatják majd — ha a tévé engedélyt kap a bevonulásra —, ami egyesek szerint szép hagyomány, mások szerint viszont felesleges hűhó: a parlament elnöke, a speaker például naponta fekete térdnadrágban és hosszú fürtű Allonge-parókában vonul be a terembe, majd leereszkedik egy neogótikus trónra, ahonnan irányítja a vitát. Az alsóháznak egyszer már döntenie kellett erről a kérdésről: 1966-ban, 131 szavazattal 130 ellenében, sikerült a tévét távoltartania.
