A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-19 / 20. szám
A pincér végre leszedte az asztalt és eltávozott. Martina tervszerű gondolkodásra kényszerítette magát. Mi a legközelebbi teendő? Elsősorban az apját kell értesítenie. Táviratozzon? Ez nagyon is kíméletlen volna. írni kell. Sylva holttestét ma este légmentesen elzárt koporsóba fektetik, és holnap reggel útnak indítják Bécsbe. A temetés bizonyára Bécsben lesz, de ő nem vesz részt. Nem bízik eléggé az idegeiben. Elképzelhetetlen, hogy ott álljon a nevét viselő sír mellett... nem, erre nem vállalkozik. Megírja az apjának, hogy a szerencsétlenségnél ő is megsérült, még nem utazóképes, és csak akkor megy haza, ha már némileg kiheverte a váratlan, szörnyű csapást. Tehát először a levél. (Expressz küldi.) Sylva szobájából áthozta a nyomtatott S. T. monogrammal ellátott levélpapírt, de amint kézbe vette a tollat, visszahökkent. Kézírásuk ugyan mindig nagyon hasonlított, és Martina még szándékosan is növelte a hasonlóságot, de azért most nem biztos a dolgában. Apjuk talán ennek ellenére is meg tudja különböztetni az írásukat, csak általa ismert apró jelek, a mondatfűzés, a szóhasználat árnyalati különbsége, a levél általános stílusa szerint. Minél tovább gondolkozik, annál jobban elárad benne a rémület. A helyzet, amibe belehajszolták, bonyolult, áttekinthetetlen, alattomos! Elhagyta minden bátorsága, kétségbeesett sírásra fakadt. Zsákutcába került, akarata ellenére, és önhibáján kívül. Az emberek jóvoltából, akiket félrevezetett a gyűrű meg a hasonlóságuk. Magától sohasem jutott volna erre a gondolatra. Rákényszerítették ezt a szerepet. Egy szerencsés ötlet letörölte könynyeit. A levelet gépen is megírhatja. Csengetett a szobalánynak, megmagyarázta neki, hogy sérült ujjaival nem tudja tartani a tollat, madame Charpy néhány perc múlva csakugyan felküldte neki a remingtonját. Először tömör stílusba megfogalmazta a levelet, aztán leült az írógéphez, egy óra hosszat tartott, amíg szorgos munkával lepötyögtette. Maga vitte a postára, de sokáig járkált az épület körül, amíg végre rászánta magát, hogy a kisablakhoz lépjen és feladja az expresszlevelet. Hangja remegett! Útközben betért az ajánlott varrónőhöz. Az írógép ötlete és a Merguin kisasszonnyal folytatott sima tárgyalás visszaadta önuralmát. Merguin kisasszony mindkettőjüket ismerte a strandról és a sétatérről, de Martinával beszélve a bizonytalanság árnyéka sem merült fel benne. Martinát az megnyugtatta. Tehát ő sem vesz észre semmit. Gyanútlan mint Pauliac, a szobalány, madame Charpy ... és mint az apja, és mint Toman. A varrónő kötelező ígéretet tett, hogy az új gyászruhát még aznap este elkészíti, és Martina visszament a penzióba. Alighogy hazaért, kopogás hangzott Sylva szobájának ajtaján. Gyorsan átszaladt, közben el is határozta, hogy végleg átköltözik oda. — Szabad — mondta kissé kifulladtam és csodálkozva nézte a fekete császárkabátba öltözött urat. Az ismeretlen szertartásosan belépett. Hol látta már ezt a rózsás arcot? — Tomanné asszony?... Doktor Poirier vagyok. Igen, most már emlékszik, a hullaházban találkozott vele, de most úgy rémlett neki, mintha álmában látta volna. Egy kézmozdulattal betessékelte az orvost és bevezette a két hálót öszszekötő szobába. Doktor Poirier az egyik székre letette kemény szalmakalapját, a másikra leült, miután az elsőbbséget udvariasan átengedte Martinának. — Mivel szolgálhatok, doktor úr? 12. — kérdezte Martina, s a csodálkozás, feszültség és bosszúság keverékével nézett vendégére. Semmi kedve sincs most látogatókat fogadni, de az orvos arcán tükröződő feszültség nem kerülte el a figyelmét. A szertartásosan viselkedő köpcös emberkét valami láthatólag izgatta, sőt mi több kínos zavarral töltötte el. Doktor Poirier elővette szivarzsebéből kölnivízzel átitatott selyemzsebkendőjét, megtörölte homlokát és nyugtalanul fészkelődött. — Madame — szólalt meg végre —, zavarban vagyok, magam sem tudom, hogyan kezdjem. Rendkívül kényes ügyben keresem fel, az tény. Maga külföldi. A testvére is az volt. Nem tudom mennyire tájékozott ebben a kérdésben, de én, hogy úgy mondjam, hatósági orvos vagyok . . . jelenleg ügyeletese ... egy szó mint száz: rendőrorvos vagyok. Ebbéli tisztségben megkérem, szíveskedjék megmutatni mindkettőjük útlevelét. Remélhetem, hogy ezzel nem bántom meg túlságosan a tegnapi sajnálatos eset okozta állapotában? — Poirier hosszadalmasan beszélt, látszólag, jóindulatúan, de szóáradata mögött lappangott valami, ami riasztóan hatott Martinára. Elszörnyedt. Úristen, csak nem történt Croisikban valami váratlan dolog? De hiszen épp ott simán ment minden, végül még a hozzáférhetetlen Demangeon úr is elérzékenyült és elvetette rendőri gyanakvását! Martina nem képes levenni tekintetét az orvos szeméről. duzzadt szempillája alól kileselkedő szürkészöld pupillájáról. Érzi: arcát feltarthatatlanul elönti a pirosság, agyára mintha áthatolhatatlan, tapadós köd borulna. Az istenért. hová tette Sylva az útlevelét. Nyomban rá vészjelzés: Ez az ember csak az én bizonytalanságomat lesi, ha tanújelét adom. elvesztem. — Természetesen, doktor úr, szívesen rendelkezésére állok. Jelentéktelen csekélység miatt bizonyára nem szánja rá magát ilyen hosszú útra. Komoly ok késztette, hogy felkeressen. erről meg vagyok győződve. De bocsásson meg, ez a borzalmas szerencsétlenség annyira levett a lábamról... — Gépiesen beszélt, csakhogy időt nyerjen, közben kétségbeesetten tüzelte emlékezetét... talán kigvúl benne a mentő fény még mielőtt késő lesz? — Hát persze, madame, komoly ok, nagyon komoly ok késztetett az utazásra, és a feladatom még komolyabb. De erről majd később. Egyelőre, ha nem terhelem vele túlságosan ... — Készséggel doktor úr — ugrott fel fürgén Martina. — Csak egy kis türelmet kérek. Mindkettőnk útlevelét boldogult nővérem kezelte. — Feszültsége levezetést keresve már-már hisztérikusan nevetésbe csapott át. Végre észbe kapott és átsietett a szobájába. — Iratok dolgában kissé hanyag vagyok, tudja, a testvérem viszont szőrszálhasogatóan pontos volt — nyújtotta át Poirier doktornak mindkét könyvecskét. Poirier kinyitotta az útleveleket, és körülményesen hozzáfogott a két fénykép összehasonlításához. — Hihetetlen, egyszerűen hihetetlen! — dünnyögte őrmesteri bajuszába. Végül még egy nagyítóüveget is előhúzott a mellényzsebéből, és a képeket még tüzetesebb vizsgálatnak vetette alá. Végre becsukta az útleveleket, s nagyítójával szórakozottan ütögette az osztrák sassal díszített fedőlapot, elgondolkozott. Martina növekvő nyugtalansággal figyelte fénylő koponyáját. Mire gondol ez az ember? Minek jött ide egyáltalában? Milyen célt szolgál ez az aprólékos vizsgálat? — Es a kedves férje? Martina az asztal alatt ökölbe szorította mindkét kezét. — A férjem? — Ismételte értetlenül. — Feltételezem, madame, hogy ... Egyébként ez nem is fontos. — Nem tudom, mit akar ezzel mondani, de bizonyára olvasott az északi-sarki osztrák expedícióról — mondta csak úgy vaktában. A hatás elképesztette. — Hát persze, a Vindobona! Rauchberger professzor expedíciója! — élénkült fel az orvos meglepő érdeklődéssel. — A férjem szakemberi minőségben vesz részt benne. Poirier urat legyőzte a maga veszszőparipája. Tengeren túli expedíciók, istenem, ha madame tudná, mennyi időt szentel ennek a kérdésnek! Vagyis az erről szóló irodalomnak. Szakkönyvtára — ezt túlzás nélkül állíthatja — egyedülálló a maga nemében. Könyvek, brosúrák, röpiratok, gyűjteménye hiánytalanul felölel mindent, ami erre a tárgykörre vonatkozik. Már fiatal kora óta, jó harminc éve gyűjti a sarkkutatás történetének adatait,, és gyűjteményét pontosan számozza, katalogizálja, osztályozza. Beszerezte a szerencsétlenül járt expedíciók megtalált jelentéseinek, naplóinak fényképmásolatát, a hajók, a személyzet és a vezetők fotográfiáit. Eldicsekedhet Nansen. Cook, Pear, Nordenskiöld sajátkezűig írt leveleivel, igen, egész kis levéltárra való gyűlt össze belőlük! Remélheti, hogy Rauchbergernél eljár az érdekében? Poirier úr a lelkesedés mindent elsöprő áradatában teljesen megfeledkezett látogatásának hivatalos céljáról. Ragyogott, izzadt, kapkodva kérdezősködött az expedíció részletei felől, és el volt ragadtatva Martinától, aki megcsillogtatta előtte új keletű tudását. Egy sarkkutató tudós eszményi élettársa! — lelkendezett a szakértő elfogultságával. Martinát is mintha kicserélték volna. A szerencsétlenség óta most először hullt le róla a fojtogató teher, a vér nyugodtabban keringett meglazult ereiben. Úgy érezte, mintha ébren álmodna s mohón kívánta, hogy az álom sose érjen véget. Szándékosan behozta a leveles kazettát is. Gondolatban áldotta az eszét, hogy az imént legalább futólag átnézte Toman leveleit, így most természetes biztonsággal válogathatott köztük. Egyiket a másik után vette ki a dobozból és felolvasta az orvosnak az expedíciós előkészületekről szóló szakaszokat. Mindezt homályos belső kényszerből tette, minden gondolkodás nélkül, ösztönei sugallatára, csak később értette meg, milyen bölcsen viselkedett. Az orvost minden apróság érdekelte, a ládák száma, a Vindobona ellátásának módja, a tudományos műszerek kiválasztása, előre tudta minden készülék, minden egyes tárgy rendeltetését, mintha ki tudja hány expedícióban vett volna részt. Végezetül újra rátért levéltárára és könyveire: — Kár, hogy ebben a helyzetben nem hívhatom meg önt gyűjteményem megtekintésére. Nem terhelhetem most ilyesmivel. Ha meggondolom milyen csapós érte, méghozzá éppen most, amikor bizonyára aggódva gondol a férjére ... Croisiki házának említése nyilván eszébe juttatta hivatalos kötelességét, mert hirtelen elhallgatott, és bánatosan pislogva nyugtalanul izgettmozgott a székén, mint kezdetben. Martina villámgyorsan átlátta, hogy nem várhat tétlenül, és elszántan támadásba csapott át: — Bizonyára nem emiatt fáradt ide Croisikból, doktor úr. Tulajdonképpen rá kellene térnünk látogatása céljára — mondta könnyű mosolyát sóhajjal kísérve, és alakoskodásán maga is elcsodálkozott. Doktor Poirier egy darabig őrmesteri bajuszát húzogatta. Minél tovább habozott, annál nagyobb zavarba jött. — Hm, ez valóban fölöttébb kényes ügy, madame, és nem tudom ... — Felhorkant: — Ha nem volna hivatalos kötelességem, hallgatnék róla mint ember, és mint getleman. De remélem megérti nehéz helyzetemet. Egyébként kérem is rá. Poirier szavaira Martina könnyen visszanyerte biztonságát. — Fölösleges, doktor úr. Értékelem tapintatát, erről biztosíthatom — mondta a lehető legszívélyesebben, hogy bátorítsa, s maga is elcsodálkozott, milyen gondtalan, dacos merészséggel megy fejjel a falnak. Poirier doktor közelebb tolta hozzá a székét, és bajuszát idegesen sodorgatva mondta: — Nővére holttestét nem kellett hivatalosan felboncolnunk, madame, mert a halál oka teljesen világos. Mindamellett kénytelenek voltunk az előírásoknak legalább annyiban eleget tenni, hogy ne temessék el külső vizsgálat nélkül. Nos ... (Folytatjuk) 12
