A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-19 / 20. szám

A pincér végre leszedte az asztalt és eltávozott. Martina tervszerű gon­dolkodásra kényszerítette magát. Mi a legközelebbi teendő? Elsősorban az apját kell értesítenie. Táviratozzon? Ez nagyon is kíméletlen volna. írni kell. Sylva holttestét ma este lég­mentesen elzárt koporsóba fektetik, és holnap reggel útnak indítják Bécs­­be. A temetés bizonyára Bécsben lesz, de ő nem vesz részt. Nem bízik eléggé az idegeiben. Elképzelhetetlen, hogy ott álljon a nevét viselő sír mellett... nem, erre nem vállalko­zik. Megírja az apjának, hogy a sze­rencsétlenségnél ő is megsérült, még nem utazóképes, és csak akkor megy haza, ha már némileg kiheverte a váratlan, szörnyű csapást. Tehát először a levél. (Expressz küldi.) Sylva szobájából áthozta a nyomtatott S. T. monogrammal el­látott levélpapírt, de amint kézbe vette a tollat, visszahökkent. Kézírá­suk ugyan mindig nagyon hasonlí­tott, és Martina még szándékosan is növelte a hasonlóságot, de azért most nem biztos a dolgában. Apjuk talán ennek ellenére is meg tudja külön­böztetni az írásukat, csak általa is­mert apró jelek, a mondatfűzés, a szóhasználat árnyalati különbsége, a levél általános stílusa szerint. Mi­nél tovább gondolkozik, annál job­ban elárad benne a rémület. A hely­zet, amibe belehajszolták, bonyolult, áttekinthetetlen, alattomos! Elhagyta minden bátorsága, két­ségbeesett sírásra fakadt. Zsákutcába került, akarata ellenére, és önhibá­ján kívül. Az emberek jóvoltából, akiket félrevezetett a gyűrű meg a hasonlóságuk. Magától sohasem ju­tott volna erre a gondolatra. Rá­­kényszerítették ezt a szerepet. Egy szerencsés ötlet letörölte köny­­nyeit. A levelet gépen is megírhatja. Csengetett a szobalánynak, megma­gyarázta neki, hogy sérült ujjaival nem tudja tartani a tollat, madame Charpy néhány perc múlva csak­ugyan felküldte neki a remingtonját. Először tömör stílusba megfogalmaz­ta a levelet, aztán leült az írógép­hez, egy óra hosszat tartott, amíg szorgos munkával lepötyögtette. Maga vitte a postára, de sokáig járkált az épület körül, amíg végre rászánta magát, hogy a kisablakhoz lépjen és feladja az expresszlevelet. Hangja remegett! Útközben betért az ajánlott varrónőhöz. Az írógép ötlete és a Merguin kisasszonnyal folytatott sima tárgyalás visszaadta önuralmát. Merguin kisasszony mindkettőjüket ismerte a strandról és a sétatérről, de Martinával beszélve a bizonyta­lanság árnyéka sem merült fel ben­ne. Martinát az megnyugtatta. Tehát ő sem vesz észre semmit. Gyanútlan mint Pauliac, a szobalány, madame Charpy ... és mint az apja, és mint Toman. A varrónő kötelező ígéretet tett, hogy az új gyászruhát még aznap este elkészíti, és Martina visszament a penzióba. Alighogy hazaért, kopo­gás hangzott Sylva szobájának ajta­ján. Gyorsan átszaladt, közben el is határozta, hogy végleg átköltözik oda. — Szabad — mondta kissé kiful­ladtam és csodálkozva nézte a feke­te császárkabátba öltözött urat. Az ismeretlen szertartásosan belépett. Hol látta már ezt a rózsás arcot? — Tomanné asszony?... Doktor Poirier vagyok. Igen, most már emlékszik, a hulla­házban találkozott vele, de most úgy rémlett neki, mintha álmában látta volna. Egy kézmozdulattal betessékelte az orvost és bevezette a két hálót ösz­­szekötő szobába. Doktor Poirier az egyik székre le­tette kemény szalmakalapját, a má­sikra leült, miután az elsőbbséget udvariasan átengedte Martinának. — Mivel szolgálhatok, doktor úr? 12. — kérdezte Martina, s a csodálko­zás, feszültség és bosszúság keveré­kével nézett vendégére. Semmi kedve sincs most látogatókat fogadni, de az orvos arcán tükröződő feszültség nem kerülte el a figyelmét. A szer­tartásosan viselkedő köpcös ember­két valami láthatólag izgatta, sőt mi több kínos zavarral töltötte el. Doktor Poirier elővette szivarzse­béből kölnivízzel átitatott selyem­zsebkendőjét, megtörölte homlokát és nyugtalanul fészkelődött. — Madame — szólalt meg végre —, zavarban vagyok, magam sem tu­dom, hogyan kezdjem. Rendkívül kényes ügyben keresem fel, az tény. Maga külföldi. A testvére is az volt. Nem tudom mennyire tájékozott eb­ben a kérdésben, de én, hogy úgy mondjam, hatósági orvos vagyok . . . jelenleg ügyeletese ... egy szó mint száz: rendőrorvos vagyok. Ebbéli tisztségben megkérem, szíveskedjék megmutatni mindkettőjük útlevelét. Remélhetem, hogy ezzel nem bán­tom meg túlságosan a tegnapi saj­nálatos eset okozta állapotában? — Poirier hosszadalmasan beszélt, lát­szólag, jóindulatúan, de szóáradata mögött lappangott valami, ami riasz­tóan hatott Martinára. Elszörnyedt. Úristen, csak nem történt Croisikban valami váratlan dolog? De hiszen épp ott simán ment minden, végül még a hozzáférhetetlen Demangeon úr is elérzékenyült és elvetette ren­dőri gyanakvását! Martina nem ké­pes levenni tekintetét az orvos sze­méről. duzzadt szempillája alól kile­selkedő szürkészöld pupillájáról. Ér­zi: arcát feltarthatatlanul elönti a pirosság, agyára mintha áthatolha­tatlan, tapadós köd borulna. Az is­tenért. hová tette Sylva az útlevelét. Nyomban rá vészjelzés: Ez az em­ber csak az én bizonytalanságomat lesi, ha tanújelét adom. elvesztem. — Természetesen, doktor úr, szí­vesen rendelkezésére állok. Jelen­téktelen csekélység miatt bizonyára nem szánja rá magát ilyen hosszú útra. Komoly ok késztette, hogy fel­keressen. erről meg vagyok győződ­ve. De bocsásson meg, ez a borzal­mas szerencsétlenség annyira levett a lábamról... — Gépiesen beszélt, csakhogy időt nyerjen, közben két­ségbeesetten tüzelte emlékezetét... talán kigvúl benne a mentő fény még mielőtt késő lesz? — Hát persze, madame, komoly ok, nagyon komoly ok késztetett az utazásra, és a feladatom még komo­lyabb. De erről majd később. Egye­lőre, ha nem terhelem vele túlságo­san ... — Készséggel doktor úr — ugrott fel fürgén Martina. — Csak egy kis türelmet kérek. Mindkettőnk útleve­lét boldogult nővérem kezelte. — Fe­szültsége levezetést keresve már-már hisztérikusan nevetésbe csapott át. Végre észbe kapott és átsietett a szobájába. — Iratok dolgában kissé hanyag vagyok, tudja, a testvérem viszont szőrszálhasogatóan pontos volt — nyújtotta át Poirier doktornak mind­két könyvecskét. Poirier kinyitotta az útleveleket, és körülményesen hozzáfogott a két fénykép összehasonlításához. — Hihetetlen, egyszerűen hihetetlen! — dünnyögte őrmesteri bajuszába. Végül még egy nagyítóüveget is elő­húzott a mellényzsebéből, és a képe­ket még tüzetesebb vizsgálatnak ve­tette alá. Végre becsukta az útleveleket, s nagyítójával szórakozottan ütögette az osztrák sassal díszített fedőlapot, elgondolkozott. Martina növekvő nyugtalansággal figyelte fénylő ko­ponyáját. Mire gondol ez az ember? Minek jött ide egyáltalában? Milyen célt szolgál ez az aprólékos vizsgálat? — Es a kedves férje? Martina az asztal alatt ökölbe szo­rította mindkét kezét. — A férjem? — Ismételte értetle­nül. — Feltételezem, madame, hogy ... Egyébként ez nem is fontos. — Nem tudom, mit akar ezzel mondani, de bizonyára olvasott az északi-sarki osztrák expedícióról — mondta csak úgy vaktában. A hatás elképesztette. — Hát persze, a Vindobona! Rauchberger professzor expedíciója! — élénkült fel az orvos meglepő ér­deklődéssel. — A férjem szakemberi minőség­ben vesz részt benne. Poirier urat legyőzte a maga vesz­­szőparipája. Tengeren túli expedí­ciók, istenem, ha madame tudná, mennyi időt szentel ennek a kérdés­nek! Vagyis az erről szóló irodalom­nak. Szakkönyvtára — ezt túlzás nél­kül állíthatja — egyedülálló a maga nemében. Könyvek, brosúrák, röp­­iratok, gyűjteménye hiánytalanul felölel mindent, ami erre a tárgykör­re vonatkozik. Már fiatal kora óta, jó harminc éve gyűjti a sarkkutatás történetének adatait,, és gyűjtemé­nyét pontosan számozza, katalogizál­ja, osztályozza. Beszerezte a szeren­csétlenül járt expedíciók megtalált jelentéseinek, naplóinak fényképmá­solatát, a hajók, a személyzet és a vezetők fotográfiáit. Eldicsekedhet Nansen. Cook, Pear, Nordenskiöld sa­játkezűig írt leveleivel, igen, egész kis levéltárra való gyűlt össze belő­lük! Remélheti, hogy Rauchberger­­nél eljár az érdekében? Poirier úr a lelkesedés mindent elsöprő áradatá­ban teljesen megfeledkezett látoga­tásának hivatalos céljáról. Ragyo­gott, izzadt, kapkodva kérdezőskö­dött az expedíció részletei felől, és el volt ragadtatva Martinától, aki meg­csillogtatta előtte új keletű tudását. Egy sarkkutató tudós eszményi élet­társa! — lelkendezett a szakértő el­fogultságával. Martinát is mintha kicserélték vol­na. A szerencsétlenség óta most elő­ször hullt le róla a fojtogató teher, a vér nyugodtabban keringett meg­lazult ereiben. Úgy érezte, mintha ébren álmodna s mohón kívánta, hogy az álom sose érjen véget. Szán­dékosan behozta a leveles kazettát is. Gondolatban áldotta az eszét, hogy az imént legalább futólag át­nézte Toman leveleit, így most ter­mészetes biztonsággal válogathatott köztük. Egyiket a másik után vette ki a dobozból és felolvasta az orvos­nak az expedíciós előkészületekről szóló szakaszokat. Mindezt homályos belső kényszerből tette, minden gon­dolkodás nélkül, ösztönei sugallatá­ra, csak később értette meg, milyen bölcsen viselkedett. Az orvost min­den apróság érdekelte, a ládák szá­ma, a Vindobona ellátásának módja, a tudományos műszerek kiválasztá­sa, előre tudta minden készülék, minden egyes tárgy rendeltetését, mintha ki tudja hány expedícióban vett volna részt. Végezetül újra rá­tért levéltárára és könyveire: — Kár, hogy ebben a helyzetben nem hívhatom meg önt gyűjtemé­nyem megtekintésére. Nem terhelhe­tem most ilyesmivel. Ha meggondo­lom milyen csapós érte, méghozzá éppen most, amikor bizonyára aggód­va gondol a férjére ... Croisiki házának említése nyilván eszébe juttatta hivatalos kötelessé­gét, mert hirtelen elhallgatott, és bá­natosan pislogva nyugtalanul izgett­­mozgott a székén, mint kezdetben. Martina villámgyorsan átlátta, hogy nem várhat tétlenül, és elszán­tan támadásba csapott át: — Bizonyára nem emiatt fáradt ide Croisikból, doktor úr. Tulajdon­képpen rá kellene térnünk látogatá­sa céljára — mondta könnyű moso­lyát sóhajjal kísérve, és alakoskodá­sán maga is elcsodálkozott. Doktor Poirier egy darabig őrmes­teri bajuszát húzogatta. Minél to­vább habozott, annál nagyobb za­varba jött. — Hm, ez valóban fölöttébb ké­nyes ügy, madame, és nem tudom ... — Felhorkant: — Ha nem volna hi­vatalos kötelességem, hallgatnék ró­la mint ember, és mint getleman. De remélem megérti nehéz helyzetemet. Egyébként kérem is rá. Poirier szavaira Martina könnyen visszanyerte biztonságát. — Fölösleges, doktor úr. Értéke­lem tapintatát, erről biztosíthatom — mondta a lehető legszívélyeseb­­ben, hogy bátorítsa, s maga is elcso­dálkozott, milyen gondtalan, dacos merészséggel megy fejjel a falnak. Poirier doktor közelebb tolta hoz­zá a székét, és bajuszát idegesen so­­dorgatva mondta: — Nővére holttestét nem kellett hi­vatalosan felboncolnunk, madame, mert a halál oka teljesen világos. Mindamellett kénytelenek voltunk az előírásoknak legalább annyiban ele­get tenni, hogy ne temessék el külső vizsgálat nélkül. Nos ... (Folytatjuk) 12

Next

/
Thumbnails
Contents