A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-12 / 19. szám

11 Bárcsak ne találkozna senkivel, kí­vánta szenvedélyesen Martina, és a panzióba érve sietve felszaladta lép­csőn. Páni félelem égette, mint a tűz. Félt az emberektől. De a lépcsőház könyörületes volt: senkivel sem ta­lálkozott. A kulcs az ajtó mellett füg­gött, mint rendesen. Nesztelenül le­akasztotta a szögről, nesztelenül ki­nyitotta s két kulcsfordulattal ma­gára zárta az ajtót... mindezt óva­tosan, nehogy zajt üssön. Ügy osont be a szobájába, mint egy tolvaj. Csak bent lélegzett fel határtalan megkönnyebbüléssel: a jól bezárt ajtó biztonságban elválasztja a kül­világtól. Mikor Croisikból visszatért La Baule-ba, már az autóban elré­mítette a gondolat, hogy összetalál­kozik a panzióbeli vendégekkel, ugyanazokkal az emberekkel, akik­kel még tegnap reggel a legnagyobb természetességgel érintkezett. Martina bizonytalan, tétova lép­tekkel jár fel és aló a szobában. Csak egy óhaja van: hogy egyedül legyen, egyedül! Még szerencse, hogy kül­földön tartózkodik, ismeretlenül, tár­saság nélkül! De ez a gondolat csak rövid ideig foglalkoztatja. Hirtelen nekiiramodik, átröpül a középső szo­bán, és beront Sylva hálójába. Már a küszöbről mohón körülnéz. A szo­bában jóformán minden úgy maradt, ahogy tegnap reggel elhagyták... a szobalánynak nincs különösebb érzé­ke a rend Iránt. De Martinának ez most kapóra jön. Sylva pongyolája a széken hever, ahogy tegnap oda­dobta, tégelye a nappali krémmel nyitva fekszik az öltözőasztalkán, az asztal üveglapja kissé púderes... Martina egyetlen pillantással átte­kinti ezt, és tucatnyi más apróságot, de csak úgy mellékesen, mert azon­nal a szoba sarkában álló fehérne­­műs szekrényhez lép, kinyitja, egy darabig kutat benne, az ingcsomó mögött végre megtalálja a keresett faládikát. Dobogó szívvel az asztal­hoz viszi. Igen ám, de hol a kulcsa? A kis kulcscsomón függött, amit Syl­va a kézitáskájában tartott, erre vi­lágosan emlékszik. A kézitáska! Martina hideglelős keresésbe kezd. Sylva a kirándulásra nem vitte magával, az biztos. Végre! Remegő ujjakkal kiveszi a kulcso­kat ... igen, ez a legkisebb illik a zárba. Kinyitja a kazettát, szíve a torká­ban dobog. Tétován megérinti a do­bozt félig megtöltő levélcsomót. Nem képes ellenállni. Kibontja a le­veleket, és egyiket a másik után ol­vassa, olvassa, arca tüzel, szeme fény­lik, mintha lázban égne, minden el­tűnik körülötte, a lángoló ürességben csak Toman gyöngybetűs írása úszik a szeme előtt, kedveskedése, gyön­gédsége, szerelmének, szenvedélyé­nek izzó szavai, mindaz, ami után hiába vágyott, amitől Sylva megra­bolta, két ember szerelmes intimitá­sa, az érzelmi gazdagság, amelynek létezését sejtette ugyan, de igazi ar­culatát — ezt csak most látja — so­hasem tudta helyesen elképzelni. Ó, hát ilyen a szerelem, ilyen volt a kapcsolatuk. Ezért rejtegette Sylva Toman leveleit, egy sort sem muta­tott belőlük, ezért nem említette so­ha a levelek tartalmát. Ezért, ezért! Martina olvas, olvas, megfeledkez­ve az időről. A csönd harangja egy­szerre megpattan. Martinába belé­­dermed a lélek, a levelet amelyet éppen olvas, önkéntelen mozdulattal melléhez szorítja. Léptek álltak meg az ajtó előtt, nyomban rá kopogás hangzik. Martina rémülten felugrik, mint egy rajtacsípett tolvaj, a leve­leket visszadobálja a kazettába, vil­lámsebesen át akar szökni a szobá­jába, de mintha csak most ébredne fel egy nyomasztó álomból, ráeszmél, hogy innen nem kell menekülnie, a szoba, a kazetta, a levelek, ez most mind az övé, az övé. Igen, a kazetta, a levelek és ... Toman is. A kopogás nem ismétlődik, most megismeri a távolodó lépteket, a szobalány kopogtatott. Toman is az övé! Toman is! Ez úgy zeng benne, mint valami ünne­pélyes, viharos harangszó. Űj döbbe­nettel, és új megértéssel néz körül. Maga előtt látja az apját, olyan vi­lágosan látja, mintha csakugyan ott ülne előtte, hallja elégedett, mit sem sejtő nevetését. Fej vagy írás! Ki tudja? Amit most tesz, talán egysze­rűen csak ennyi: helyreigazítja apja tévedését. Hiszen talán csak apja önkényes elhatározása, és a gyer­meklány gyakori tévedései folytán volt húsz teljes évig Martina! Való­jában talán eredeti létéhez, eredeti énjéhez tér vissza, amelytől megfosz­tották. A halott talán csakugyan Martina, s a tenger a fékevesztett elem most jóvátette a régi sérelmet. Ez a gondolat úgy éri, mint a vil­lámcsapás. Lángra gyújtja egész va­lóját. Lehet, hogy csakugyan így van. Ha kitart, meggyőződik róla. Csak tőle függ, hogy kipróbálja. De vajon lesz-e benne elég kitartás? Nem vál­lalkozik erejét meghaladó feladatra? Izgalmában mindent az asztalon hagy, és lábujjhegyen visszaoson a szobájába. Csak ott képes torkából heves lélegzettel kilökni a fojtogató csomót. Aztán megint jár fel és alá, faltól falhoz, ajtótól ajtóhoz, úgy ahogy megérkezett, még a kalapját sem tette le. Űjra tótágast áll benne minden. Olykor két kézzel a halántékához kap, és halkan jajgat. Mit tett, az istenért? Miért nem ugrott akkor odahaza feneketlen kútjukba? Kö­nyörületes halál lett volna. Megvál­tás. Béke. Nyugalom. Ezentúl úgy fog élni, mint az üldözött vad, Még gyilkosságnál is súlyosabb a bűn, amit elkövetett. Képes lesz ilyen emlékkel élni, tiszta levegő helyett éjjel-nappal a hazugság mérgezett légkörét beszívni? Képes lesz rá, hogy életét minden legapróbb részletében, minden szóban, minden mozdulat­ban, másodpercről másodpercre, a másodpercek ezreiben és millióiban egyesegyedül hazugságra építse? Martina rója, egyre csak rója a szobát, faltól falhoz, ajtótól ajtóhoz. Ledobja kalapját, homlokát, arcát dörzsöli, körmeit a nyakába vájja. Hiába, nem változik semmi, sem benne, sem körülötte. Eszén van, ez nem volt lázálom, sem agyrém. Egy­szerűen igaz! Vízbe fúlt, holtan fe­küdt a hullaházban, ezt jegyzőkönyv­be mondta, most már csak az marad hátra, hogy eltemessék. Egyetlen mozdulattal a másvilágra küldte ma­gát, méghozzá hivatalos tanúk jelen­létében. És mégis él! Kimerültségében leül az ágyára, de nyomban újra felpattantja a je­ges rémület. Hiszen ez már nem az ő ágya, nem az 6 hálószobája ... már nem tartozik ide! Itt már semmi sem az övé. A szekrényekben, az öl­tözőasztalkán, a fiókokban és dobo­zokban elhelyezett holmiból már egyetlen darab sem a tulajdona. A fésű, a macskafejes púderpamacs, amit annyira szeret, utoljára tegnap reggel púderezte magát vele, a puff­ra dobott pongyola, az asztalon he­verő körömreszelő ... mindaz már csak hagyaték, idővel eltűnik, szét­hordják mint emléket, eltűnik a szo­bája Bécsben csakúgy, mint a Šuma­va! villában, a világon eltűnik a he­lye, ahogy már létezése is szétfosz­­lott az emberek szemében. Ügy érzi, a következő másodpercben valóban megőrül. Hanyatt-homlok az ajtóhoz rohan, mintha égő szobából mene­külne, felrántja és kiszalad a folyo­sóra. A szobalány épp elhaladt az ajtaja előtt. Ijedten néz Martinára, de arc­kifejezését azonnal a helyzethez ido­mítja, és halk hangon kifejezi rész­vétét. Megviselte szegényt, gondolja közben, fehér mint a viasz, és egész testében remeg. Igen, a gazdagoknak is megvan a maguk szenvedése. Ez a gondolat gyakorlati érdeklődést kelt benne. — Ha elegáns gyászruhát kívánna, madame, szolgálhatok tanácscsal — mondja bizalmas hangon, és megad­ja Martinának nővére címét, akinek a Fő téren jó hírű női szalonja van. — Párizsban tanult, madame, és so­káig dolgozott ott a Maison Blanche­­nál. Martina meghökken, első meglepe­tésében erőt kell vennie magán, hogy elfojtsa hisztériás nevetését. Lám, gyászolni fogja magát! Megköszöni a szobalány figyelmét, és lemegy a lép­csőn. Lent megkondul az ebédhez hívó gong. Martina gépiesen befordul a kertbe. Az étterem még üres, a ven­dégek csak most szállingóznak, az a karcsú, magányos angol nő, aki konvencionális köszönésen kívül még egyetlen szót sem váltott senkivel, biztosan utolsónak érkezik, mint ren­desen. Martina az asztalhoz irányítja lépteit. Csak egy személyre terítet­tek ... mégpedig Sylva helyén. Most rajta a sor, hogy elfoglalja azt a he­lyet. De nem ül le, nem képes rá­szánni magát, hogy Sylva helyére üljön, csak áll, és mereven bámulja az evőeszközt, olyan világosan látja Sylvát, mintha élne, látja, kézmoz­dulatát az asztal fölött... és egy­szerre megdermed benne a vér. Már nem az evőeszközre tapad a szeme, tulajdon kezét nézi riadtan. A gyű­rű! Bal kezére húzta, pedig Sylva a jobbján viselte... tisztán látja ma­ga előtt. Lopva körülnéz, és a gyű­rűt gyorsan átcsúsztatja a másik ke­zére. Lám, senki sem vette észre, még az öreg Pauliac sem, Senki! Martina még mindig úgy áll, mint akit odaszegeztek. A szemközti üres szék! Az volt a helye. Ott ült még tegnapelőtt este is, és morzsákat do­bált Patnak, a háziasszony kutyájá­nak. Az erősen fűzött, kövér hölgy a lila selyemruhájában éppen az asz­talához tart. Martina szeme tágranyílik, szívét elszorítja a félelem. Mi lesz most? Felismeri? De nem, madame Charpy bánatos arccal közeledik hozzá, már messziről nyújtja feléje a kezét. — Ah, madame, micsoda szeren­csétlenség! Magam is belebeteged­tem. A testvére elragadó teremtés volt, el sem mondhatom, mennyire megszerettem, egyébként éppúgy, mint magát, hiszen olyan egyformák voltak, tudja, ha nincs a gyűrű, vagy valami árnyalatnyi eltérés a virág­díszben ... Madame Charpy szavai szívből jönnek, Martina érzi, hogy őszintén sajnálja a halálát, de éppen ez meg­haladja erejét. Megtántorodik. Ilyen állapotban nem tudna itt ebédelni a kertben, fakó hangon kéri mada­me Charpyt, hogy tálalják az ebéd­jét fent a szobájában. — Annál mi sem természetesebb, madame — válaszolja előzékenyen a penziótulajdonosnő, s vendégei za­vartalan hangulatát féltve sietve visszakíséri Martinát a házba. Az étkezők már gyülekeznek, és kíván­csian néznek utánuk. Nagy szeren­csétlenség történt, az kétségtelen, de penziója nyugalmas, kellemes hely hírében áll, és neki mindenekelőtt arra kell ügyelnie, hogy ezt a hírt megőrizze. Martina megebédelt, illetve szín­lelte, hogy ebédel, bár a pincér jó­formán érintetlen tálakat hordott el az asztaláról, s közben minden gon­dolata egyetlen pont körül forgott: Ma a gyűrűvel követett el hibát. Mit vét el holnap? Holnapután? Ma ide­jében észrevette. (Alapjában véve későn, szerencsére mégis idejében.) De egy nap talán egyáltalán nem ve­szi észre. Mi lesz akkor? Állandó készenlétben kell állnia, nehogy el­árulja magát! Itt idegenben arány­lag könnyű a dolog. Csakhogy rövi­desen hazatér. Ki tudja, nem feled­kezik-e majd meg magáról, ha vala­ki „Sylva“ helyett váratlanul „Mar­tinának" szólítja. Hát persze, nem­csak a gyűrűvel kelthet gyanút, egy elővigyázatlan mozdulattal, és ki tudja hány más aprósággal is elárul­hatja magát, olyasmivel, amiről most még sejtelme sincs. Az alattomos, piros manó újra megjelenik, kajánul futkos körülötte fenyegető, gonosz óriássá változva. Ha most, mindazok után, amit jegyzőkönyvbe mondott, valami hi­bát követne el, szörnyű gyanút kel­tene maga ellen. Ezek az emberek képesek testvérgyilkossággal vádolni! Demangeon például l Milyen fürké­sző, kemény és kíméletlen a szeme. Minél tovább töpreng, annál veszé­lyesebbnek látja helyzetét. Csakis ez lehetne hazugságai sorozatának ki­elégítő magyarázata. Tettem indítóoka? — fűzi tovább a fonalat, amely ok és következmény szilárdan összekovácsolt láncává vál­tozik. A múltba visszatérve könnyen rábukkanok. Toman! Martina erein jeges hidegség fut át, mintha szívét hósírba temették volna. (Folytatjuk) 12 Hőt;

Next

/
Thumbnails
Contents