A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-12 / 19. szám

11

Bárcsak ne találkozna senkivel, kívánta szenvedélyesen Martina, és a panzióba érve sietve felszaladta lépcsőn. Páni félelem égette, mint a tűz. Félt az emberektől. De a lépcsőház könyörületes volt: senkivel sem találkozott. A kulcs az ajtó mellett függött, mint rendesen. Nesztelenül leakasztotta a szögről, nesztelenül kinyitotta s két kulcsfordulattal magára zárta az ajtót... mindezt óvatosan, nehogy zajt üssön. Ügy osont be a szobájába, mint egy tolvaj. Csak bent lélegzett fel határtalan megkönnyebbüléssel: a jól bezárt

ajtó biztonságban elválasztja a külvilágtól. Mikor Croisikból visszatért La Baule-ba, már az autóban elrémítette a gondolat, hogy összetalálkozik a panzióbeli vendégekkel, ugyanazokkal az emberekkel, akikkel még tegnap reggel a legnagyobb természetességgel érintkezett.

Martina bizonytalan, tétova léptekkel jár fel és aló a szobában. Csak egy óhaja van: hogy egyedül legyen, egyedül! Még szerencse, hogy külföldön tartózkodik, ismeretlenül, társaság nélkül! De ez a gondolat csak rövid ideig foglalkoztatja. Hirtelen nekiiramodik, átröpül a középső szobán, és beront Sylva hálójába. Már a küszöbről mohón körülnéz. A szobában jóformán minden úgy maradt, ahogy tegnap reggel elhagyták... a szobalánynak nincs különösebb érzéke a rend Iránt. De Martinának ez most kapóra jön. Sylva pongyolája a széken hever, ahogy tegnap odadobta, tégelye a nappali krémmel nyitva fekszik az öltözőasztalkán, az asztal üveglapja kissé púderes... Martina egyetlen pillantással áttekinti ezt, és tucatnyi más apróságot, de csak úgy mellékesen, mert azonnal a szoba sarkában álló fehérneműs szekrényhez lép, kinyitja, egy darabig kutat benne, az ingcsomó mögött végre megtalálja a keresett faládikát. Dobogó szívvel az asztalhoz viszi. Igen ám, de hol a kulcsa? A kis kulcscsomón függött, amit Sylva a kézitáskájában tartott, erre világosan emlékszik.

A kézitáska! Martina hideglelős keresésbe kezd. Sylva a kirándulásra nem vitte magával, az biztos. Végre! Remegő ujjakkal kiveszi a kulcsokat ... igen, ez a legkisebb illik a zárba.

Kinyitja a kazettát, szíve a torkában dobog. Tétován megérinti a dobozt félig megtöltő levélcsomót. Nem képes ellenállni. Kibontja a leveleket, és egyiket a másik után olvassa, olvassa, arca tüzel, szeme fénylik, mintha lázban égne, minden eltűnik körülötte, a lángoló ürességben csak Toman gyöngybetűs írása úszik a szeme előtt, kedveskedése, gyöngédsége, szerelmének, szenvedélyének izzó szavai, mindaz, ami után hiába vágyott, amitől Sylva megrabolta, két ember szerelmes intimitása, az érzelmi gazdagság, amelynek létezését sejtette ugyan, de igazi arculatát — ezt csak most látja — sohasem tudta helyesen elképzelni. Ó, hát ilyen a szerelem, ilyen volt a kapcsolatuk. Ezért rejtegette Sylva Toman leveleit, egy sort sem mutatott belőlük, ezért nem említette soha a levelek tartalmát. Ezért, ezért!

Martina olvas, olvas, megfeledkezve az időről. A csönd harangja egyszerre megpattan. Martinába belédermed a lélek, a levelet amelyet éppen olvas, önkéntelen mozdulattal melléhez szorítja. Léptek álltak meg az ajtó előtt, nyomban rá kopogás hangzik. Martina rémülten felugrik, mint egy rajtacsípett tolvaj, a leveleket visszadobálja a kazettába, villámsebesen át akar szökni a szobájába, de mintha csak most ébredne fel egy nyomasztó álomból, ráeszmél, hogy innen nem kell menekülnie, a szoba, a kazetta, a levelek, ez most mind az övé, az övé. Igen, a kazetta, a levelek és ... Toman is.

A kopogás nem ismétlődik, most

megismeri a távolodó lépteket, a szobalány kopogtatott.

Toman is az övé! Toman is! Ez úgy zeng benne, mint valami ünnepélyes, viharos harangszó. Űj döbbenettel, és új megértéssel néz körül. Maga előtt látja az apját, olyan világosan látja, mintha csakugyan ott ülne előtte, hallja elégedett, mit sem sejtő nevetését. Fej vagy írás! Ki tudja? Amit most tesz, talán egyszerűen csak ennyi: helyreigazítja apja tévedését. Hiszen talán csak apja önkényes elhatározása, és a gyermeklány gyakori tévedései folytán volt húsz teljes évig Martina! Valójában talán eredeti létéhez, eredeti énjéhez tér vissza, amelytől megfosztották. A halott talán csakugyan Martina, s a tenger a fékevesztett elem most jóvátette a régi sérelmet. Ez a gondolat úgy éri, mint a villámcsapás. Lángra gyújtja egész valóját. Lehet, hogy csakugyan így van. Ha kitart, meggyőződik róla. Csak tőle függ, hogy kipróbálja. De vajon lesz-e benne elég kitartás? Nem vállalkozik erejét meghaladó feladatra?

Izgalmában mindent az asztalon hagy, és lábujjhegyen visszaoson a szobájába. Csak ott képes torkából heves lélegzettel kilökni a fojtogató csomót. Aztán megint jár fel és alá, faltól falhoz, ajtótól ajtóhoz, úgy ahogy megérkezett, még a kalapját sem tette le.

Űjra tótágast áll benne minden. Olykor két kézzel a halántékához kap, és halkan jajgat. Mit tett, az istenért? Miért nem ugrott akkor odahaza feneketlen kútjukba? Könyörületes halál lett volna. Megváltás. Béke. Nyugalom. Ezentúl úgy fog élni, mint az üldözött vad, Még gyilkosságnál is súlyosabb a bűn, amit elkövetett. Képes lesz ilyen emlékkel élni, tiszta levegő helyett éjjel-nappal a hazugság mérgezett légkörét beszívni? Képes lesz rá, hogy életét minden legapróbb részletében, minden szóban, minden mozdulatban, másodpercről másodpercre, a másodpercek ezreiben és millióiban egyesegyedül hazugságra építse?

Martina rója, egyre csak rója a szobát, faltól falhoz, ajtótól ajtóhoz. Ledobja kalapját, homlokát, arcát dörzsöli, körmeit a nyakába vájja. Hiába, nem változik semmi, sem benne, sem körülötte. Eszén van, ez nem volt lázálom, sem agyrém. Egyszerűen igaz! Vízbe fúlt, holtan feküdt a hullaházban, ezt jegyzőkönyvbe mondta, most már csak az marad hátra, hogy eltemessék. Egyetlen mozdulattal a másvilágra küldte magát, méghozzá hivatalos tanúk jelenlétében. És mégis él!

Kimerültségében leül az ágyára, de nyomban újra felpattantja a jeges rémület. Hiszen ez már nem az ő ágya, nem az 6 hálószobája ... már nem tartozik ide! Itt már semmi sem az övé. A szekrényekben, az öltözőasztalkán, a fiókokban és dobozokban elhelyezett holmiból már egyetlen darab sem a tulajdona. A

fésű, a macskafejes púderpamacs, amit annyira szeret, utoljára tegnap reggel púderezte magát vele, a puffra dobott pongyola, az asztalon heverő körömreszelő ... mindaz már csak hagyaték, idővel eltűnik, széthordják mint emléket, eltűnik a szobája Bécsben csakúgy, mint a Šumava! villában, a világon eltűnik a helye, ahogy már létezése is szétfoszlott az emberek szemében. Ügy érzi, a következő másodpercben valóban megőrül. Hanyatt-homlok az ajtóhoz rohan, mintha égő szobából menekülne, felrántja és kiszalad a folyosóra.

A szobalány épp elhaladt az ajtaja előtt. Ijedten néz Martinára, de arckifejezését azonnal a helyzethez idomítja, és halk hangon kifejezi részvétét. Megviselte szegényt, gondolja közben, fehér mint a viasz, és egész testében remeg. Igen, a gazdagoknak is megvan a maguk szenvedése. Ez a gondolat gyakorlati érdeklődést kelt benne.

— Ha elegáns gyászruhát kívánna, madame, szolgálhatok tanácscsal — mondja bizalmas hangon, és megadja Martinának nővére címét, akinek a Fő téren jó hírű női szalonja van. — Párizsban tanult, madame, és sokáig dolgozott ott a Maison Blanchenál.

Martina meghökken, első meglepetésében erőt kell vennie magán, hogy elfojtsa hisztériás nevetését. Lám, gyászolni fogja magát! Megköszöni a szobalány figyelmét, és lemegy a lépcsőn.

Lent megkondul az ebédhez hívó gong. Martina gépiesen befordul a kertbe. Az étterem még üres, a vendégek csak most szállingóznak, az a karcsú, magányos angol nő, aki konvencionális köszönésen kívül még egyetlen szót sem váltott senkivel, biztosan utolsónak érkezik, mint rendesen. Martina az asztalhoz irányítja lépteit. Csak egy személyre terítettek ... mégpedig Sylva helyén. Most rajta a sor, hogy elfoglalja azt a helyet. De nem ül le, nem képes rászánni magát, hogy Sylva helyére üljön, csak áll, és mereven bámulja az evőeszközt, olyan világosan látja Sylvát, mintha élne, látja, kézmozdulatát az asztal fölött... és egyszerre megdermed benne a vér. Már nem az evőeszközre tapad a szeme, tulajdon kezét nézi riadtan. A gyűrű! Bal kezére húzta, pedig Sylva a jobbján viselte... tisztán látja maga előtt. Lopva körülnéz, és a gyűrűt gyorsan átcsúsztatja a másik kezére. Lám, senki sem vette észre, még az öreg Pauliac sem, Senki!

Martina még mindig úgy áll, mint akit odaszegeztek. A szemközti üres szék! Az volt a helye. Ott ült még tegnapelőtt este is, és morzsákat dobált Patnak, a háziasszony kutyájának. Az erősen fűzött, kövér hölgy a lila selyemruhájában éppen az asztalához tart.

Martina szeme tágranyílik, szívét elszorítja a félelem. Mi lesz most?

Felismeri? De nem, madame Charpy bánatos arccal közeledik hozzá, már messziről nyújtja feléje a kezét.

— Ah, madame, micsoda szerencsétlenség! Magam is belebetegedtem. A testvére elragadó teremtés volt, el sem mondhatom, mennyire megszerettem, egyébként éppúgy, mint magát, hiszen olyan egyformák voltak, tudja, ha nincs a gyűrű, vagy valami árnyalatnyi eltérés a virágdíszben ...

Madame Charpy szavai szívből jönnek, Martina érzi, hogy őszintén sajnálja a halálát, de éppen ez meghaladja erejét. Megtántorodik. Ilyen állapotban nem tudna itt ebédelni a kertben, fakó hangon kéri madame Charpyt, hogy tálalják az ebédjét fent a szobájában.

— Annál mi sem természetesebb, madame — válaszolja előzékenyen a penziótulajdonosnő, s vendégei zavartalan hangulatát féltve sietve visszakíséri Martinát a házba. Az étkezők már gyülekeznek, és kíváncsian néznek utánuk. Nagy szerencsétlenség történt, az kétségtelen, de penziója nyugalmas, kellemes hely hírében áll, és neki mindenekelőtt arra kell ügyelnie, hogy ezt a hírt megőrizze.

Martina megebédelt, illetve színlelte, hogy ebédel, bár a pincér jóformán érintetlen tálakat hordott el az asztaláról, s közben minden gondolata egyetlen pont körül forgott: Ma a gyűrűvel követett el hibát. Mit vét el holnap? Holnapután? Ma idejében észrevette. (Alapjában véve későn, szerencsére mégis idejében.) De egy nap talán egyáltalán nem veszi észre. Mi lesz akkor? Állandó készenlétben kell állnia, nehogy elárulja magát! Itt idegenben aránylag könnyű a dolog. Csakhogy rövidesen hazatér. Ki tudja, nem feledkezik-e majd meg magáról, ha valaki „Sylva“ helyett váratlanul „Martinának" szólítja. Hát persze, nemcsak a gyűrűvel kelthet gyanút, egy elővigyázatlan mozdulattal, és ki tudja hány más aprósággal is elárulhatja magát, olyasmivel, amiről most még sejtelme sincs.

Az alattomos, piros manó újra megjelenik, kajánul futkos körülötte fenyegető, gonosz óriássá változva.

Ha most, mindazok után, amit jegyzőkönyvbe mondott, valami hibát követne el, szörnyű gyanút keltene maga ellen. Ezek az emberek képesek testvérgyilkossággal vádolni! Demangeon például l Milyen fürkésző, kemény és kíméletlen a szeme. Minél tovább töpreng, annál veszélyesebbnek látja helyzetét. Csakis ez lehetne hazugságai sorozatának kielégítő magyarázata.

Tettem indítóoka? — fűzi tovább a fonalat, amely ok és következmény szilárdan összekovácsolt láncává változik. A múltba visszatérve könnyen rábukkanok. Toman! Martina erein jeges hidegség fut át, mintha szívét hósírba temették volna.

(Folytatjuk)

12 Hőt;